Szerep és történelmi tudat Baka István Fegyverletétel című versciklusában

A nyelv szerepteremtő képességének lenyomataként, Baka István szerepjátékos költészetének első olyan maszköltési kísérleteként olvasható a Fegyverletétel című ciklus, amelyben megnevezhetők (mert a szövegek alapján kikövetkeztethetők) vagy nevesítettek a szereplők. A ciklus darabjai Papp Ágnes Klára fogalomhasználata szerint hagyományos szerepverseknek minősülnek.[1] Nem a hagyományos, a Kilencek költőcsoport által képviselt, a 20. századi költészettörténések felől anakronisztikusnak minősülő költőszerepről, vagyis nem a gyökerében 19. századi líramodellről van szó, amely az induló Baka költészetének befogadását tévútra terelte, és így a költészetet is félreértette,[2] hanem – a Legenda, hát lehullasz és a Könyörögj érettem című ciklusokban problematikussá vált közösségi költőszerep és ellehetetlenülésének felismerése után – az imitációról, a szerepjátékról.

Olyan versekről van szó, amelyek kapcsán a Baka-költészet nyelvi sajátosságaira, poétikai eljárásaira (azaz képiségének anyagszerűségére,[3] intertextuális természetére) figyelő szakirodalom Baka István költészetének szerepjátékos voltáról kezd beszélni. Ez a kritikai irány egyszerre ismeri fel a korai versekben a történelmi örökség vállalását[4] és a szerepjátékos jelleget, amely nem a költészet direkt módon történő társadalmi-politikai szerepvállalását jelenti, nem a Petőfitől eredeztethető és nem a többek között Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár vagy Kányádi Sándor költészetében érvényesülő ars poeticát, azaz nem képviseleti lírát jelent, hanem úgy válik a magyar líra közösségi kérdéseket megfogalmazó vonulatának részévé, hogy túl akar lépni ezen a hagyományon.[5] Baka verseiben a közösségi költőszerep imitációjának létjogosultságát éppen az az újfajta hagyomány- és kultúraszemlélet adja, amely minden megszólalásmódot szerepként szólaltat meg,[6] és szerepverseinek fiktív idejében, a szerepjátszás részeként képződik meg az a történelmi távlat, amiből megítélhető a jelen. Szerepjáték és történelem ily módon való megközelítése megengedi, hogy a történelmet metaforaként értelmezzük, hiszen a korai szerepversek, amelyek általában történelmi tematikájúak, „egy közösséggel való azonosulás vagy a közösség sorsának alakulásában fontos szerepet betöltő hőssel való azonosulás révén jöttek létre”.[7] S hogy ez a gesztus a fikció, a szerepjáték része, amely elválaszthatatlan a metaforikus versbeszédtől, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a „konfliktus a költői énen és szólamon belülre kerül. Már maga a fikcionáltság is a képszerű látásmódnak alárendelve jelenik meg költészetében.”[8]

Ha a Legenda, hát lehullasz és a Könyörögj érettem című, a Fegyverletételt megelőző ciklusok szövegei akár az egyéni sors (szerelem, léthelyzet), akár a szerepfelmondás és -keresés stációi, akkor az azonosulási gesztus, az álarcöltés következtében a Fegyverletétel költeményei – akár egyes, akár többes szám első személyben szólalnak meg – közösségi sorskérdéseket, a szöveghagyományok viszonylatában értelmezhető közösségi költőszerep mint maszk lehetőségeit szólaltatják meg. A ciklus történelmi ihletésű darabjai képi síkon továbbviszik a Legenda, hát lehullasz apokaliptikus hangolását, a Könyörögj érettem veszteségtudatát, mintegy magyarázatát adják a természeti tájba kódolt életérzésnek. A szerep ezekben a versekben a konkretizálás eszköze, a történelmi tapasztalat az egyéni beszélő szólamában fogalmazódik meg.

A Temesvár. Dózsa tábora[9] című szerepvers beszélője nem Dózsa, hanem egy katona lehet Dózsa seregéből: „Ha győzünk – vértől részegen / királlyá tesszük Dózsát.” A heroikus küzdelem helyett a beszélő iróniája adja a vers alaphangját, aki a ma győzelmében is a holnap borzalmát sejti meg: „Holnap – szügyig húsunkban / gázolnak úri mének.” Dózsa híveinek sorsa a kilátástalanság („jövőtlenek, de bátrak”), a száműzetés és a hazátlanság: „Hadd higgyük hát – ma még lehet –, / országunk volt e földön.” Ebben a léthelyzetben a lázadás értelmetlen.[10] Az 1514 már a leveretés utáni bujdosást, a számkivetettséget és az ebből fakadó elkeseredettséget panaszolja, ami a beszélőt körülvevő tájat is sújtja: „Hol arcomat megmerítettem / virradatkor, bedőlt a kút. / Tükörképem most lenn, a földben, / siratja az elhamvadt falut.” Akárcsak a Legenda, hát lehullasz vagy a Könyörögj érettem című ciklusokban, a pusztulás ezekben a versekben, illetve a ciklus további költeményeiben is komorrá festi a tájat. Immár nemcsak a táj, hanem a nemzet történelme is az apokaliptikus látomásba illeszkedik,[11] ami egyben kulcsot ad a Baka-költészetben körvonalazódó kultúra-, hagyomány- és történelemszemlélet értelmezéséhez is: a költő ugyanis ezekkel a versekkel „az első lépést tette meg az Apokalipszis állapotának egy egész kulturális hagyományra való kivetítése felé. (…) hangsúlyt maga a világállapot, azaz a végítélet, a pusztulás kapott.”[12]

Ugyanez a kulturális hagyomány[13] íródik tovább a Változatok egy kurucdalra I–II. című versekben, mind ami a megjelenített tájat, mind ami az emberi-történelmi tapasztalatot jelentő bujdosást, számkivetettséget illeti. A kurucversekben a kuruc költészeti hagyomány mellett az Ady által újraélesztett kurucvers műfaja is módosítva tovább él. Ezek a szerepversek motívumaik, költői képeik, beszédmódjuk révén úgy szólaltatják meg a sajáttá tett, modernre hangolt hagyományt, hogy egyszerre szólnak a szerepjátékos és a befogadás koráról, vagyis minden korról, a mindenkori emberről. Ez a megközelítés tágabb horizontban szemléli a szerepjátékos által megidézett kort, amely a mindenkori befogadás jelenével lép dialógusba, és túlmutat az egy adott történelmi kort illusztráló allegorikus olvasaton.

Baka kurucverseinek címében a „változatok” szó többszörösen jelzi a hagyományhoz, a ciklus többi szövegéhez és a két vers egymáshoz való viszonyát: a költemények olvashatók úgy, mint kuruc kori névtelen szerzőktől származó, szóbeli költeményeknek az alternatívái, mint a keserűséget öniróniával ellenpontozó Ady-kurucversekhez képest tragikusabbra hangolt, a lázadás és a dicső múlt emlegetése helyett a lemondást és kilátástalanságot hangsúlyozó alkotások („Hazámba bújdosom hazámból. / Istennel ámítom magam” – II.), és úgy, mint egymás változatai. A többes szám túl azon, hogy szövegek állandóan módosuló viszonyaként jeleníti meg a hagyomány létmódját, és általánossá teszi, nem egyéníti a versbeli kuruc szerepjátékosokat, illetve meg is sokszorozza azokat. Ez a gesztus létrehozza a bujdosó kurucok sokaságának illúzióját, azt sugallva, hogy bárki lehet közülük a beszélő, és ami a legfontosabb: a szerepjátékban úgy időtlenedik identitásuk, hogy bármikor szólhatnak a történelemben, hiszen a befogadás örök jelenében mondandójuk mindig aktualizálódik, mint ahogy a bujdosás mint léthelyzet is, hiszen Baka verseiben a bujdosás nem átmeneti, valamikor lezárult folyamat, hanem sors. A névteleneknek az egyes szám első személyű, drámai hangvételű versbeszédben megképződő tragikus sorsa a közösség, a (magyar) nép sorsa, történelme. Sors és történelem, hiszen az állandó számkivetettség, peremre szorítottság és az ebből fakadó tragikum a (magyar) történelem különböző korszakait megszólaltató szerepversekre is igaz. A változatok fogalma így kiterjeszthető a ciklus egészére, amely Baka István történelemszemléletét rajzolja ki: eszerint függetlenül attól, hogy milyen kort szólaltat meg, és milyen korban szólal meg a beszélő, legyen Dózsa névtelen katonája, névtelen kuruc, prédikátor vagy Petőfi, Vörösmarty, mind egyek abban a közös tapasztalatban, amit a vers jelenében élnek: a veszteségtudatban, a kiszolgáltatottságban és a reménytelenségben, ami kizárja a hőssé válás lehetőségét.

A Prédikátor-ének a közösség nevében Istenhez forduló beszélőjének vádló szavai („fordítsd ránk kegyelmed, ha van!”) szintén nem hetykeségből vagy hősi gesztusból fakadnak, hanem a kilátástalanságból adódó keserűségből, abból a felismerésből, hogy az egzisztencialista értelemben vett létbe dobottság ellen („kemény fogakba / ütközve, túl minden reményen”) a szavak is alkalmatlanok a tiltakozásra, a kimondásra: „Tárgyakká hűlnek a szavak / és tömlöcfalakká a tárgyak”. A vers önreflexív mozzanataként értett szavakra történő utalása azt is mutatja, hogy a hagyomány felől megragadható prédikátor-, vagyis a költőszerepnek nincsenek jövőbe mutató perspektívái.

Az önértelmező gesztusra figyelhetünk fel a Petőfi című versben is. Akárcsak a Dózsa- vagy a kurucversekben, az egyéni sors ebben a műben is összeforr a nemzet sorsával. Miközben a beszélő szólama az elszánt helytállásról tanúskodik, önmaga költőségére és az alkotás folyamatára is reflektál: „Egymásra rímelő virágok: / sárgára sárga, kékre kék… / Mit meg nem írhatok, a dalt / teremné máris e vidék?” Szétválik a költő-én mint szerep és az alkotás folyamata,[14] és így a vers tágabb értelemben a költőlétre, a versírás tényére, annak folyamatára is reflektál. Ebben az elgondolásban a tájelemek (pipacs, erdő, zápor, virág) – mint részben visszatérő motívumok is az előző ciklusok pusztuló világából – már nemcsak a vesztes haza képének megalkotói, hanem felhívva a figyelmet önmaguk nyelvi megalkotottságára, a közösségi költészet apokaliptikus végvidékét körvonalazzák, vagyis a Petőfi által megtestesített közösségi költőszerep hagyományát értelmezik át. A „Hazámmá rothadok” mozzanata mint a Petőfi–Magyarország alapmetaforája eszerint a nyelv terében, a közösségi költőszerep imitációjaként interpretálható. A haza mint szó a beszélő otthona, egy vele, hiszen „a nyelv a lét háza”,[15] a beszélőt a hagyomány, a nyelvi megelőzöttség hozza létre és uralja, akárcsak a ciklus további költeményeit, a Vörösmarty-verseket.

A Fegyverletétel című ciklus következő versei, a Vörösmarty. 1850 I–II. és a Vázlat A vén cigányhoz  1–2. című költemények Vörösmarty Mihály maszkját jelenítik meg. A Vörösmarty. 1850-től kezdve a szerepversek beszélői sokkal inkább egyénítettek, de nem a kurucversek kevésbé egyéníthető alakjaihoz képest, hanem abban az értelemben, hogy egyéniségükből fakadóan az általánosságoknál mélyebben megértett és átélt a történelem, hiszen annak a tévedéseit, veszteségeit megélt ember áll a középpontban.

A Vörösmarty. 1850 I. részében[16] a szabadságharc leverése után hirtelen megöregedett, a szenvedő haza sorsát maga is megszenvedő Vörösmarty meditációját olvashatjuk: „Hogy hozzámvénült ez az ország!” Kiábrándultsága egy ország reményének elvesztését és a közösségi költőszerep értelmetlenné válását is jelenti. Az Előszó, Az emberek, A vén cigány költőjének víziója a vers, amelyben „A cserjés börtönrácsba horgad” tájmetafora fokozatosan ország méretűvé növekszik, motivikus kapcsolatot teremtve mind a II. résszel és a ciklus egészének apokaliptikus hangoltságú verseivel, mind előreutalva a Halál-boleró című ciklus Vörösmarty-töredékek című versére. Ebben a végső összeomlást vizionáló világban a vers a semmi kifejezője: „Nézek rá, mint a semmibe, / melyen még gyűrüzik dalom.” A II. rész az I. rész „egyenkabátos fellegek” motívumát viszi tovább („Zsandárköpenyként gyűretik / a víz a szélben”), és az „E tó az ég kifolyt szeme / vagy Istené” képben a természet képeibe vetített pusztulás már transzcendens síkra vetül, hogy az utolsó szakaszban ismét a Dózsa- és a kurucversek közösségi költőszerepének, egyénnek és (nemzet)közösségnek a szerep imitációs közegében kimondható jövőtlensége fogalmazódjék újra: „Bánatunk üres szemgödör – hiába / néz farkasszemet vélünk a jövő.”

A Vázlat A vén cigányhoz című versben Vörömartynak a világosi fegyverletétel utáni öngyötrő monológját olvashatjuk.[17] A vers 1. része úgy értelmezhető, mint A vén cigány előtanulmánya, tehát egy majdan megszülető szöveg előzménye, amely a közösségi költő(szerep) felelősségét teszi mérlegre: „Ki tette le a fegyvert / Világosnál? A versek? / A verseim?” A szó lelkesítő, mágikus erejének megszűnésével a beszélő szóba vetett hite rendül meg, és ha a nyelv elveszítette mozgósító szerepét, társadalmi erejét, marad a nyelv, vagyis a nyelv által létező hagyomány újabb lehetőségeinek a feltérképezése, az újabb szerepkeresés. A vers önreflexív módon és metaforikusan a nyelvvel való számvetést végzi el, amelynek apokaliptikus régióiban bolyong a rettegő Vörösmarty, és amely egyúttal annak a hagyománynak a felülvizsgálata is, amelyből a vers mint nyelvi matéria építkezik. S bár az 1. rész végén még reménykedik, hogy visszatalálhat a régi szerephez („E tájba / volna még visszaút, tudom.”), a 2. részben ez a remény szertefoszlik: „Zöld szárát rágom – keserűség / itatja át minden szavam. / De hát miféle havasok közt / őrölsz te engemet, Uram?” Szuggesztív erejű komplex képet bont ki: a megőrülő Vörösmarty – a szerepjáték hitelességének megfelelően a későmodernitás felől értelmezhető romantikus – látomásában a virágot rágó ember és az őt rágó Isten hármassága az egzisztenciális és közösségi fenyegetettség víziója, amely A vén cigány szállóigeszerű sorának és a Szózat temetkezés motívumának az újraírása: „Oda az emberek vetése. – / Míg gyászba varrják az eget / az éj vastűi, rongy virágom / szorongatom és rettegek.” A látomást az én kiszolgáltatott volta, szemlélődése teszi emberi léptékűvé a befejezésben.

A Fegyverletétel miközben a címbeli metaforával motivikusan kapcsolódik a Vörösmarty-versek képi világához és a szerepjátékos Vörösmarty korához, a ciklus címadó verseként egységbe is fogja a versfüzér egészét, hiszen – a megidézett koroktól függetlenül – hangsúlyosan összegződik benne a minden költeményre jellemző (a versek idejében a közelmúlt veszteségeiből származó jelenbeli) fájdalom, az ebből fakadó lemondás gesztusa és a jövőtlenség, az, amiről a vers nyitánya beszél: „Azt hittük, sorsunk szálait / jövendővé szövi e kor.” Mintha az Azt hittük, hogy a dzsungelek beszélőjének, közösségi költőjének (?) csalódottsága és egzisztenciális rettegése ismétlődne meg a Legenda, hát lehullasz című ciklusból, csak itt már konkretizált és konkrét történelmi tragédiák tapasztalatával. Mivel a névtelen beszélő pozícióját és kilétét a fegyverletétel motívumán kívül más nem köti a Petőfihez és a Vörösmarty-versekhez, tapasztalata, magatartása, szavai egyaránt értelmezhetők a ciklus minden szerepjátékosa egzisztenciális, történelmi tapasztalatának összegzéseként, akárcsak a Végvári dal című vers. Vállalt magatartása a szerepjátékon belül értett közösségi költőé, aki a veszteségre, az egzisztenciális, nemzeti, azaz egyéni és közösségi kiszolgáltatottságra a szóba, a szavak által őrzött (kulturális) emlékezet megtartó erejébe vetett hittel válaszol, ami a Fegyverletételben az apokaliptikus hang háttérbe szorításával – a szerepjátékos jelleg hangsúlyozása mellett – a cselekedeteivel a történelembe beavatkozó romantikus ember eszméjét idézi: „Mint sziklák közt a tűz, lapuljon / fogaink mögé a nyelvünk! / Égessen, mit kimondani / nem lehet, legalább mibennünk!” A pusztítás erőivel való szembeszegüléshez képest a Végvári dal című vers azonban azt bizonyítja, hogy a Fegyverletételben megfogalmazódott hit ironikus távolságtartássá alakul át („Annak oltalmazzuk, ki tőlünk / elhódította – legalább / kardunk élén csillogjon ez az / esőcsepp-gyöngysoros világ!”), hiszen a történelmi méretű apokalipszis megtapasztalását, megélését a kiüresedett transzcendencia felnagyítja. Éppen ez az ironikus távolságtartás biztosítja ennek a szerepjátékos költészetnek a folytathatóságát, illetve a szerepjáték teremtette distancia hoz létre iróniát, amelynek önreflexív jellege a szerep nyelvben való létére, a szerepekben megkonstruálódó magatartásmintákra, vagyis a kultúra, a(z) (irodalmi) hagyomány dialogikus jellegére hívja fel a figyelmet, arra, hogy a hagyományhoz való viszony ezeken a magatartásmintákon keresztül él, cserélgetésük maga is kultúrateremtő aktus, tehát egyetlen fegyver a szó, a nyelv a nemlét határmezsgyéjén élő egyén, közösség és költő számára. Ez a későmodern poétikai elv és poétai meggyőződés készteti arra Baka Istvánt, hogy intertextuális és interkulturális utalásokból építkező, szerepjátékos költészete a kultúra különböző régióiban kalandozva ciklusról ciklusra újrafogalmazza mondandóját emberről, világról, halálról, Istenről és nyelvről.


 

[1] Papp Ágnes Klára Baka István szerepverseit a következő kategóriákba sorolja: egyszerű formaimitációk, hagyományos szerepversek, fikcionált alakok és saját költött alteregó (vö. Szépség és harmónia hermeneutikája. Baka István Tájkép fohásszal című kötetéről, Nappali Ház, 1996/4., 75–79., itt: 78.). Formaimitációknak a különböző műfajimitációkat tekintem: a dalt, a dal és az elégia műfaji kettősségét felmutató szövegeket (pl. Dal, Tavaszdal), a balladát (pl. Ballada), a szakrális bibliai nyelvezetet, műfajokat újraalkotó verseket (Könyörögj érettem, Ima). Értelmezésemben a tanulmány szerzője azokat a költeményeket tekinti hagyományos szerepverseknek, amelyekben egy-egy történelmi korszaknak és a korszak költészetének a Bakáéval rokon, azaz 20. századi társadalmi-politikai kérdések aktualizálódnak olyan beszédmódban, amely csak a közösségi költőszerep imitációjával szólaltatható meg (pl. Változatok egy kurucdalra I–II., Vörösmarty. 1850 I–II., a Liszt Ferenc-ciklus versei stb.). Teremtett alakok azok, amelyek a pretextusok által eleve fiktívek, Baka szerepverseiben pedig – átöltöztetésük következtében – kétszeresen fikcionáltak (pl. Yorick, Fredman, Háry János stb.). Sztyepan Pehotnij tekinthető a költő hasonmásának, effektív alteregónak, akinek a neve Baka István nevének orosz fordítása.

[2] A korabeli recepciónak a korai Baka-költészet szerepjátékával kapcsolatos félreértéseit, tévedéseit elsőként Szilágyi Márton szemlézi átfogóan: l. Baka István jelenései, in: Füzi László (szerk.): Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, Nap Kiadó, h. n., 2000, 186–194., itt: 187–188. A korai költészet recepciójának félreértéseit teszi szóvá Bodor Béla is: l. … Kemény hullámú lobbal ég…, Holmi, XVII. évf. 3. szám – 2005. március, 334–353., itt: 341.

[3] Vö. Bodor Béla: i. m. 342.

[4] Vö. Füzi László: A költő titkai. Töredék Baka Istvánról, Kalligram, 1997. április, 27–38., itt: 30.

[5] Vö. Kerék Imre: Kétely és hit között. Baka István: Tűzbe vetett evangélium, Napjaink, 1982/1., 31.

[6] Baka István tiltakozva a különféle címkézések ellen, hagyományszemléletéről, a nyelvi megelőzöttség tapasztalatáról többek között a Szekszárdi mise című interjúban fejtette ki véleményét: Szekszárdi mise. Beszélgetőtárs: Dránovits István, in: Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 243–261. A szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila, itt: 248–249.

[7] Füzi László: Sziget I–III. Napló 1997–1999, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2000, 275–290., itt: 277.

[8] Papp Ágnes Klára: i. m. 79. Az azonosulás és közvetettség kapcsolatáról l. még: Baka István: „Fehér és barna szárnyak”. Beszélgetőtárs: Gacsályi József, in: Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 266–280. A szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila, itt: 271.

[9] Baka István is elemezte saját versét egyetemi szemináriumi házi dolgozatban az 1970-es években: l. Baka István: Verselemezés. Temesvár. Dózsa tábora, Kalligram, 1997. április, 38–45.

[10] A Dózsa-versek központi motívuma a lázadás értelmetlensége, amely mint magyar kód találkozik a Dózsa-versek idején írt, a Sztyepan Pehotnij testamentuma című ciklus nyitó versének, a Raszkolnyikov éjszakáinak puskini-dosztojevszkiji orosz kódjával. Vö. Szőke Katalin: költő és a műfordító szerepcseréje. Baka István költészetének orosz kulturális kódja, in: Füzi László (szerk.): Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete, Nap Kiadó, h. n., 2000, 110–121., itt: 113–114.

[11] Vö. Nagy Gábor A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében, Forrás, 2004/12., 53–79., itt: 56.

[12] Szilágyi Márton: i. m. 189.

[13] A hagyományértelmezésben Szigeti Lajos Sándor hagyomány fogalmát tartom szem előtt: „a hagyománynak mint egy irodalomtörténeti korszak lehetséges hordozójának adunk jelentést – a maga motívumaival, jellegzetes műfajaival és költői magatartásformáival, és egyúttal mint folyamatosan, állandóan változó, újra- és újraalakuló közegnek tekintjük, amely a mindenkori újraolvashatóságot is lehetővé teszi, illetve amely éppen az újraolvashatóság révén válik relevánssá, jellemzővé az adott »pillanatban«”. In: Háborús téli éjszaka. Baka István Ady-maszkjai, Hitel, 1998/8., 87–99., itt: 87.

[14] Nagy Gábor is A lírai önértelmezés Baka István költészetében című tanulmányában „a költői én individuuma és az alkotás folyamata” szétválásáról beszél (Hitel, 1995/7., 87–94., itt: 87.), a tanulmány szerzőjéhez képest ugyanakkor úgy vélem, a kettő egymás viszonylatában értelmezhető: a költői én szerep, amely Petőfiként jön létre a versben, és mind az alkotás folyamata, mind a vers általa.

[15] Vö. Heidegger, Martin: Levél a „humanizmusról”, ford. Bacsó Béla, in: Uő: „…költőien lakozik az ember…”, T-Twins Kiadó – Pompeji, Budapest – Szeged, 1994, 117–170.

[16] Az I. rész a Tűzbe vetett evangélium című kötet Vörösmarty című, szintén kétrészes vers első részeként jelent meg. Az 1981-es kötetben a Vörösmarty második része még az a szöveg volt, amely a Tájkép fohásszal című kötetben a Fegyverletétel című költemény.

[17] A költemény „egyfelől a korszak-értelmezéshez versbéli adalék, másfelől a cím és egy töredék-idézet segítségével hajdaninak és jelenkorinak egybefogása olymódon, hogy a táji vonatkozások, a korszakra utalások és az újólag megtörténni készülő költészet egy utómodernre hangszerelt metaforikus versalakzatba illeszkednek”. In: Fried István: Árnyak közt mulandó árny. Baka István verse Caspar Hauserről, in: Uő: Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1999, 42–62., itt: 47–48.