Peremek és középpontok

Boka László legújabb, idei Ünnepi Könyvhétre megjelent tanulmánykötete* a 20. század első évtizedeinek magyar irodalmával és irodalmi életével foglalkozik. A kötet olyan esettanulmányokat sorjáz, amelyek körültekintő alapossággal vizsgálnak irodalomszociológiai, kultusztörténeti, hálózatelméleti kérdéseket. A kötet nem csupán hézagpótló írásokat tartalmaz egy-egy életművet vagy annak kevéssé ismert szegmenseit, írócsoportosulásokat vizsgálva, de érdekfeszítő, nagyon olvasmányos stílusban tár elénk irodalomtörténeti csemegének számító problémacsokrokat, s kérdez rá látszólag ismert alaptézisekre.

Az alábbiakban kedvcsinálóként az Előszót közöljük:

A magyar irodalomtörténet modernségfogalma többes okból igen sokáig, mereven és meglehetősen tévesen, egyetlen kiemelt alkotóközösséghez, illetve centralizáltan egyetlen helyszínhez ragaszkodva olyan elbeszélésként képződött meg, amely az irodalmi élet eseményeit lineárisan és fejlődéselvűen, s nem annak hálózatszerűségében, a legkevésbé sem plurális értékszemlélettel, netán eseti, lokális, időbeli variánsokkal, alternatívákkal kívánta leírni. Az utóbbi száz esztendőben számos
megállapítás vésődött be, kanonizálódott a magyar irodalmi modernizmusról szóló diskurzusban, mely elfeledkezni látszott egyfelől arról, hogy e modernség
európai viszonylatban egy meglehetősen megkésve érkezett, összetett szellemi „sodrás” részeként értelmezhető csak, ugyanakkor sokarcú történelmi és szociológiai jelenség, melynek arcai (s az egyes arcvonásai is) egymást követően vagy párhuzamosan, sokszor akár egymás ellenében, de egymásra utalva jöttek létre, alakultak, formálódtak. A Nyugat vezető s egyedüli szerepét, vagy az új poétika „beteljesedését” elsősorban Ady Endre szimbolizmusában láttatni akaró törekvések a 19. század végének magyar líráját is sokáig olyan átmenetként határozták csak meg, mely többszöri vajúdás révén ugyan, de előkészületet jelentett, s amelyben érvényes kódváltást valóban az 1906–1908 körüli események eredményeztek. Jelen kötet írásai tulajdonképpen ez utóbbi ponttól indulnak, s jutnak el időbeli ívüket tekintve a második világégésig. Komparatív esettanulmányokat sorjáznak az irodalmi modernség 20. századi történetéhez, az irodalmi életnek a feltérképezéséhez mindenekelőtt, olyan kérdésekre keresve választ, hogy hogyan ragadható meg a korszak modernségkoncepciója korabeli viták és dokumentumok, történeti források felől vizsgálva, hogyan szakadt ketté ekkortól végérvényesen a magyar irodalom, időben kikre, hogyan hatott ez, mik voltak a törésvonalak valódi tétjei. Ugyanakkor arra is, hogy az ekkor létrejövő kapcsolati hálók mennyiben éltették tovább ezeket az első világégés alatt és azt követően, ezek mennyiben módosultak, illetve hol segíthet mindezek jobb megértésében az egyéni és a csoportos intenciók, kezdeményezések feltérképezése. Az sem mellékes tudniillik, hogy egyes történelmi események alapvetően determinálták a 20. század első évtizedében megszilárduló új művészeti, irodalmi értékrendeknek a hatásfokát: a művészetszociológia felől nézve a nevezett áramlati erőnek, európai kulturális sodrásnak a jelentősége és értéke a tízes évek végére például végképp illúzióként lepleződött le.
Az itt következő tanulmányok célja ezért legalább kettős. Egyrészt többes szellemi, irodalmi központokat, s ennek megfelelően plurális történéseket feltételeznek, másrészt irodalomszociológiai, kánonkritikai vizsgálódások mentén hálózatosan vizsgálnak jelenségeket, csoportosulásokat, periódusokat, és ebben helyeznek el egyedi műveket és eseményeket. Négy nagyobb tematikus egység mentén olyan alkotókra és témákra fókuszálnak, amelyekben eddig ismeretlen aspektusok megvilágítására, s a sok esetben elnagyoltan kialakított irodalomtörténeti képnek az árnyalására történik kísérlet. A vizsgált munkák, életutak és pályaszakaszok vagy kiemelten reflektorfényben állnak, vagy túlzottan is háttérbe toltnak, elfeledettnek mondhatók.
Nem különálló egységként értelmeződnek, hanem történeti kontextusaikon túl lehetőleg szinkrón kapcsolati hálójukban elhelyezve, szem előtt tartva egyfelől,
hogy egyéni alkotói diszpozíciók, belső összefüggések s a történelmi és kulturális feltételektől, háttértényezőktől, illetve magától az értelmezés hagyományától függő olvasói szokásrendszerek együttesen okozhatják egy mű s alkotója korabeli sikerét, elfogadottságát s ideiglenes népszerűségét. Ugyanakkor azt is, hogy az individuumokat meghatározó, integráló, olykor fegyelmező közösségi vagy csoportkeretek a megítélésben nemegyszer korlátot és ballasztot is jelenthetnek.
Több írás vizsgálja a társadalmi modernség irodalmi jelentősége felől A Holnap mindmáig nem kellően feltárt szerepét, szintén több tanulmányban kerül elő Babits Mihály és Kuncz Aladár neve, ahogyan az első világégés hátországi propagandájának változatai is az értelmiségi-írói attitűdök felől kerülnek mérlegelésre. Mindezekben hangsúlyos és elsődleges a komparatív szemlélet: modernek a hagyományőrzőkkel szemben, vidékiek a fővárosiakkal szemben, A Holnap a Nyugat mellett, Emőd és Dutka pacifizmusa a militarista hangok között, Babits Arany-képe Adyé (s persze Kosztolányié és Juhászé) mellett, az első világégés előtti és az azt követő irodalmi tendenciák pedig a modernség irodalmi létjogosultsága felől méretnek meg. Ezért lehet érdekes a novellista Kisbán Miklós kötete a később utolsó magyar királykoronázást is szervező artisztikus önmagához s a majdani emlékiratíróhoz képest, Kuncz és Babits fiatalkori művei későbbi önmagukhoz és életszakaszaikhoz mérten, Jékely Zoltán irodalmi útkeresései az édesapa eleve adott örökségén túl egy atyai barát örökségével összehasonlítva, hogy a kötet legvégén három, életutat összegző  esettanulmány a recepció és a kultusz túlzásait, fonákságait avagy éppen hiátusait vegye számba Radnóti, József Attila és Dutka Ákos példáin. Ez utóbbiak már a kötetcímben is érzékeltetett centrum–periféria megítélésbeli sajátosságait, a működésmechanizmusokban is kimutatható történeti okokat is vizsgálják. Peremek és középpontok átmeneti, hipotetikus volta mindazonáltal az újraértő értékelést mindig mozgósítani, ösztönözni szándékozó termékeny előítéletet is játékba hozza e képletes térben. Azt, amelyet Poszler György „tudatosított előítélet”-nek nevezett, s amelyiknek legfőbb jellemzője, hogy nem az általános, hanem a jobb megértéshez vezet, hisz szélesebb perspektívát ajánl a történeti megértésben. A hegeliánus eszmény szerint ugyanis műveltség csak ott és akkor érlelődhet szilárd tapasztalássá, ha a dolgokat egy másik álláspont felől is tekintetbe tudjuk venni, s a mást és a Másikat a saját szempontjaiból kiindulva is igyekszünk megérteni. A differenciát feltételező megértés így válhat olyan történéssé, amely nélkül biztosnak és határozottnak gondolt álláspontunkat, önmagunkat, s végső soron jelenünk horizontjait sem tudnánk kellően értelmezni, megérteni.
          Sokszínű és eltérő hagyományok, irodalomszemléletek, változó művészetfelfogások közt a megidézett évtizedek irodalmi élete mindig plurális természetű, változó organizmusként jeleníthető tehát csak meg, amelynek hálózatisága sok egymást kiegészítő, s nem egymást elhallgattatni akaró, ugyanakkor igencsak összefonódó
történetekre épül. Ezek közt javarészt lehetetlen referenciáktól és politikai szándékoktól teljességében független kontextusokról beszélnünk, amennyiben egyáltalán kontextusba helyezve, a képletes egészet átlátni akarva, komparatív módon közelítünk egy-egy jelenséghez. És legalább ennyire lehetetlen és hiteltelen, ha csak a referenciákra (köztük az esztétikumot elnyomó életvezetési mintákra, kultuszra és származásra vagy egyéb eszmei, ideologikus aspektusokra) figyelve hagynánk elsikkadni a művek és egyes alkotások belső, végső soron örök, mert olvasataiban megújulni képes esztétikai értékeit. A kötetbe foglalt írások reményeim szerint az ilyen plurális megközelítésekre bőséggel nyújtanak példát. Az irodalomtörténet-írás feladata Schöpflin Aladár, e könyv talán legtöbbet citált értekezője szerint mindig hármas: író, mű és társadalmi viszonyok kölcsönhatásának a bemutatása, olyan összefüggésrendszer feltárása és elemzése, amely egyszerre figyel az alkotásra és a történelmi helyzetre. Az esztétikai, társadalmi analízis mellé azonban gyakorta lélektani és csoportlélektani jelenségek is felsorakoznak, s ezeknek aligha lehet kevéssé meghatározó szerepük egy-egy irodalomtörténeti esettanulmány felvázolásakor.
Az írások, mint szó volt róla, időben a második világégés hideg előszeléig s a vészkorszak borzalmaiig terjednek. Egyetlen tanulmány nyúlik túl némiképp ezen időszakon, leginkább csak példaként arra, mennyire nem vagy nehezen tudunk mi, szakmabeliek is elődeink hibáiból tanulni. A megítélés és értékelés zökkenőiben a felületes átvételek, a nem kellően alapos, vagy egyenesen téves értékítéletek áthagyományozódása már a mai felgyorsult kor információáramlásának veszélyeire, ellenőrizetlen voltára, árnyoldalaira is figyelmeztetnek.
A kötet tényfeltáró, az eddigi ismereteket kiegészítő új, vagy egy-egy összegzésben más megvilágítást nyújtó írásai egy komfortosan biztosnak gondolt kanonikus ismeretanyag, vagy éppen egy ezzel ellentétes, értelemszerű ismerethiány mellé szegődnek, amolyan súgóul, tolmácsul. Olyan korszakról beszélnek, melynek könyvtárnyi irodalma ellenére is  láthatóan vannak még vitatott pontjai, elő nem keresett értékei, előbukkanó, árnyalt újragondolásra késztető szegmensei. A képletes középpontban álló vagy peremen tétovázó alkotók indíttatásai, egyéni vagy közös küzdelmeik, s ezek szinkrón és diakrón értelmezései és félreértelmezései bemutatása által az itt közreadott tanulmányok szándékuk szerint felmutatnak, ámde olvasójukkal mindenekelőtt szembesítő, továbbgondoló beszélgetéseket remélnek folytatni. Ha ezen céljukat elérik, elérték a legtöbbet, amit e sorok szerzője remélhet.


*BOKA László: Peremek és középpontok. Balassi, Bp., 2018. 312 p.

A kötet tartalomjegyzéke:

Előszó

Az irodalmi és társadalmi modernizmus kérdései

„Szellemi erupczió” és hadi készülődések…
A Holnap és a Budapesti Újságírók Egyesületének 1909-es Almanachja
A Holnap „kültagjai” és a karrier
Két évnyitány
Fekete madarak
A visszahúzódó, vívódó Babits (1908–1909)
A szintézisíró ifjú Kuncz Aladár (1907–1913)

Írók és a Nagy Háború

A szavak háborúja
Hátországi propaganda az első világégés idején
„Énekek a nagy időkből”?
Népszerű irodalmi antológiák a Nagy Háború idején
Pacifisták a Nyugat körén kívül
Két példa: Dutka és Emőd
A lírai disszonancia momentumai
Babits és Kosztolányi Arany-képéről
– száz év távlatában

Egyének és kapcsolati hálók

Egy „egyhangúságtól iszonykodó” szerző
A novellista Kisbán/ffy Miklós
Kincskeresők
Nagy visszatérők és Kolozsvár-élményeik
Apák, fiak, atyai mentorok
Jékely Zoltán és Kuncz Aladár

Rosták, emlékezetek, hézagok

Predestináció és utóélet
A József Attila-kánon néhány vonásáról a recepció tükrében
Orpheusz nyomában
Radnóti, a fordító költő
Hatások és kölcsönhatások
Dutka Ákos költészetéről
Névmutató