A kegyetlen irodalom*

Sigmond István Valaki csenget és A kútbamászó ember c. kötetéről

Sigmond István második novelláskötetének kiadására Papp Ferenctől kér lektori véleményezést a Kriterion Könyvkiadó. Papp Ferenc soraiból kiderül, a kötet nagy része – a tizenöt novellának mintegy fele – már megjelent korábban különböző folyóiratokban, érdemi kritikát így nem is fogalmaz meg lektori véleményezésében. A könyvről nem jelentek meg kritikák, a cenzúra a kötet megjelenése után bezúzatta a példányokat, csupán néhányat sikerül megmenteni. Erről így vall Sigond a Székelyföldben megjelent interjúban:

„A cenzúra a Valaki csenget című kötetem kapcsán volt a leggyalázatosabb, ugyanis jóváhagyták a szöveget, kinyomtatták a kolozsvári nyomdában, ha jól emlékszem 15 000 példányban, s miközben a könyveket csomagolták, valamelyik kolozsvári cenzornak – sosem tudtam meg, hogy ki volt – eszébe jutott, hogy bele kellene lapozzon a könyvbe, és felfedezte benne a Józsi című novellámat, ahol a főnök-gyerek bevezeti a diktatúrát a játszótéren, a megalázott gyermekek mind-mind neki szolgálnak, gondolkodás nélkül teljesítik a parancsait, és persze rettegnek tőle, nos, a cenzor felismerhette, hogy a mi életformánk nagyon hasonlít a leírt életformához, és úgy rendelkezett, hogy a 15 000 példányt meg kell semmisíteni. Hogy bezúzták, elégették, nem tudom, hál’ istennek nem voltam jelen ennél a gyilkosságnál, de úgy gyászoltam a könyvemet, mintha egy családtagomat veszítettem volna el. A könyv technikai szerkesztője jelen volt ennél az ocsmányságnál, sikerült elhoznia öt példányt nekem, és azzal a kéréssel adta át, hogy soha senkinek ne mondjam el ezt, mert nemcsak az állásával, de a szabadságával is játszik. Ez a könyv persze ma már könyvritkaság, nincs meg egyetlenegy könyvtárnak sem, az öt példányból egy példányt én őrzök, négyet pedig a rokonaimnak adtam át tiszteletpéldányként. Az eredeti szöveg esetleges magyarországi kicsempészése eszembe sem jutott, nehéz idők voltak akkor Magyarországon is, és kiadót sem találtam volna Budapesten, hiszen kezdő író voltam, senki sem ismert, addig még egyetlenegy írásom sem jelent meg Magyarországon.”

Így talán az sem véletlen, hogy a hagyatékban talált kritikák is mind kéziratos formában maradtak. Az egyik a kiváló esszéista Szilágyi Júlia tollából származik, a másik feltehetően szakdogozatnak készült, sem szerző, sem évszám nincs feltüntetve rajta, s mindössze négy novellát elemez államvizsgányi terjedelemben és formátumban.
Kegyetlen-e az irodalom, s miben rejlik kegyetlensége, teszi fel a kérdést Szilágyi Júlia. Kérdése közel sem költői, sokféle kegyetlenségről beszél kritikájában: az irodalom úgy is lehet kegyetlen, mondja, hogy megtévesztő (itt Szőcs István egyik Sigmond-könyvről írt kritikájában foglaltakra utal burkoltan, vér és cukor kultuszára, amely nem más, mint az illúziókeltés manipulációja, a nonkonformizmusnak álcázott erőszak – nehezen tudom eldönteni, mennyire szól ez Sigmondnak, s mennyire általánosít ekkor). De a jó irodalom szintén kegyetlen, fűzi hozzá Szilágyi, s a kegyetlenségnek igen sokféle értelmezése lehetséges. Sigmond István könyve nem kellemes, de hasznos, mert kényelmetlen. Mert nem szalonképes – hősei nem tipikusak, ezért „valamiféle tehetetlenség beismerésére késztetik a kritikust (innen egyes bírálóinak ingerültsége). Erőszakosan és vadul léteznek, erőszakosan és vadul kavarják fel elrendezett erkölcsi normáinknak azt a közegét, amelyeket zavaró, nem társadalmunkra jellemző jelenségek amúgy is minduntalan felkavarnak.”
S valóban, Sigmond világa a Valaki csenget szövegeivel, amelyek megjelentek korábban különböző folyóiratokban, már egyre inkább abszurd vonásokat mutat. Figurái addig sem voltak a szó szoros értelmében hősök, s ezután még kevésbé válnak azzá. Pontosan megrajzolt, aprólékos részletek, közelképek, portrék bontakoznak ki szövegeiben, szereplőinek ritkán van nevük, vagy ha van is, beszélő név. A Valaki csenget című kisregény mellett nyolc novellát és az Előrében megjelent Pajtikám-sorozatot tartalmazó kötet heterogén, gyakran él a belső monológ eszközével. A kanyaron túl című novella fordított időrendi szerkezete a vízbe fulladt lányról, majd az emiatt öngyilkosságot elkövető fiúról; a szívdobogás nélküli lány története, aki feltehetően szexuális zaklatás áldozata lett (A tejkihordó); a vakarózáshoz való jogtól megfosztott hős, Jenőke a Jenőke és a reggeli ceremóniában, akit esténként becsavarnak egy óriáskapcába, s artikulálatlan szavakat dünnyögnek hozzá, hogy a novella végére kiderüljön, egy csecsemő szemszögéből elmesélt történetről olvasunk; a szadizmusra épülő Játék című novella vagy az apai terrort kijátszó Valaki csenget alaphelyzete lényegében azonos. Alá- és fölérendelt szereplők, hatalmukkal szadista módon visszaélő figurák népesítik be Sigmond novelláit. Az esetek többségében novelláinak főhősei gyerekek vagy kamaszok, akik olyan világot alkotnak maguknak, ahol a játék elveszti „mintha” jellegét és véres valósággá válik, annak minden következményével együtt. Így megszűnik a kilépés lehetősége, a szereplők kiszolgáltatokká válnak, kiszolgáltatottságuk épp gyerekmivoltuk miatt rázza meg jobban az olvasót. A hatalommal való visszaélés a legtöbb novellában központi szerepet kap, emiatt szereplői inkább elszenvedői, mint hősei a történeteknek. Az abszurd irányába forduló történetszövés következtében a novellák nemcsak a társadalmat bírálják, ennél lényegesen többről, teremtésbírálatról is szó van, még ha ez nem egy esetben moralizáló szólamokban jut is kifejezésre. A nagyon konkrét élethelyzetekre épülő történetekben – melyeket a játék motívuma köt össze – egyre nagyobb szerepet kap az emlékezés és a szereplőkben végbe menő lelki történések, a novellák történetei alapvetően életproblémák. Ezt erősítik a már említett beszélő- és funkciónevek (Lány, Fiú), felerősítve a moralizálás szándékát. A névnélküliség bizonyos értelemben arcnélküliséget is feltételez, még ha teljes közelképet kapunk is róluk, a játék végkimenetele legtöbbször a lázadás lehetetlenségét sugallja. Ezért Sigmond világa kegyetlen, William Goldingot idéző, hiszen ez a gyereksziget zárt, nem számíthat a felnőtt segítségére – vagy ha színre is lépteti a felnőttet, a legtöbb esetben a gyerekszereplő vagy segítség nélkül marad, vagy még kiszolgáltatottabbá válik. Ezek a viszonyulásmódok azonban szükségesek, hogy értelmet nyerjen a lázadás.

A kútbamászó ember

Sigmond egyik nagy sikerű sorozata az Utunkban megjelenő Apróhirdetők rovat, amely 1978-as kötetének, A kútmamászó embernek alkotja egyik ciklusát – ekkor már mint a parabolisztikus irodalom képviselőjét tartják számon. Egy, az Igazságban megjelent interjúban úgy véli, „a lélek boncolgatása közben a Fény és az Árnyék erőviszonyainak” szemrevételezésekor a parabolikus írásmódot érzi a legadekvátabb kifejezési formának. Ugyanebben az interjúban az Apróhirdetők geneziséről is beszél. Az interjú számomra legérdekesebb része azonban nem az, honnan merítette az ötletet, hanem a miért – „megvádoltak, hogy nem vagyok vidám”, mondja Sigmond, s ezzel a váddal a Mi a sötétben is látjuk egymást kötetének fülszövegében is foglalkozik. Abban napfényes novellát kérnek tőle, de a kérést képtelen volt teljesíteni. Az Apróhirdetők-sorozatot viszont alapvetően az a vágy hozta létre, hogy: „gondoltam, nekem is jogom van egyszer vidámnak lenni”. Jellemző Sigmondra, hogy a végeredmény „kicsit fanyar, kicsit derűs, kicsit szomorú”. De semmiképp nem vidám.
A hagyatékban található iratok Sigmond harmadik könyve kapcsán is megerősítenek: Sigmond István viszonya a romániai könyvkiadókkal, szerkesztőségekkel közel sem volt zavartalan. Az Igaz Szó és az Utunk mellett, mint már utaltunk rá, a Dacia Könyvkiadóval is több kötetre szerződik a hetvenes évek első felében, de feltehetően nem csak Sigmond hibája miatt, egyik kötet sem jelenik meg. Egyik, már idézett levelében Sigmond utal a Dacia Kiadóval kapcsolatos „kínokra”, de részletezés helyett a Kriterionnal kapcsolatos nézeteltéréseit próbálja tisztázni. Így szerzünk tudomást arról, hogy harmadik kötetének, a Valaki csenget címűnek kiadása sem volt problémamentes („e könyvvel kapcsolatos herce-hurca – amelynek, remélem, semmiféle anyagi következményei nem voltak sem a szerkesztőre, sem a Kiadóra nézve – nyilvánvalóan hatással van a szerkesztőségek hozzám való viszonyulására, legalábbis a jelek erre engednek következtetni”). Domokos Gézától azt kéri, gyakorlati intézkedésekkel próbálja eloszlatni a neve és írásai körül kialakult „hangulatot”, s elősegíteni, hogy minél hamarabb megjelenjen a két évvel korábban a kiadóhoz benyújtott kötete.
A ’71-ben megjelent Valaki csenget után hétévnyi hallgatás következik, de a Sigmond-levelezésből tudjuk, s korábban már említettük, a Dacia Kiadónál több kötetre is szerződött Sigmond. Sőt, az idézett levélből az is kiderül, 1973-ban már benyújtja a Kriterionhoz A kútbamászó ember című novelláskötetét, amelyet Páskándi Géza véleményezett, és javaslatait Sigmond elfogadta. Mindennek ellenére a kötet nem szerepel a kiadó 1975-ös kiadói tervében. Sigmond levelére február 17-én érkezik válasz, amelyhez mellékelik a szerkesztőség összesített véleményét is. Az M. Szemlér Judit szerkesztő és Szász Béla főszerkesztő aláírásával ellátott levélben arra kérik Sigmondot, javaslataikat megfogadva egészítse ki a kötetet. Sigmond Páskándi véleményezését elfogadja ugyan, a kötet kiadását végül mégsem a Kriterion vállalja, Sigmond a Dacia Könyvkiadóhoz fordul kéziratával, a szerződést 1977 júliusában írják alá, s 1978-ban négyezer példányban megjelenik a könyv. Ez Sigmond István negyedik kötete. A Kriterion végül Szerelemeső című regényének kiadására is vállalkozik.
Mind a Páskándi-véleményezés, mind a szerkesztőség aláírás nélküli véleményezése, valamint a kötetről megjelent kritikák egyetértenek abban: Sigmond nem tud szabadulni korábbi köteteinek hibáitól, művei túlírtak, dagályosak, a kötet heterogén jellege miatt az egyes ciklusok szétesnek. Páskándi Géza és Mózes Attila alapos, értő kritikája amellett, hogy egy-egy jól megírt részletet, ötletet tud csak kiemelni pozitívumként a kötetből, legnagyobb hibának az abszurd logika kaotikusságát, rendszernélküliségét tartják, így az extrém, meghökkentő fordulatok önmaguk ellen dolgoznak, az abszurd öncélúvá, ízléstelenné válik.
Öt, sűrűn telegépelt oldal Páskándi véleményezése: pontos, precíz, aprólékos útmutatás, javaslattétel a szerzőnek. Amellett, hogy Páskándi lapról lapra, sorról sorra feljegyzi a képzavarokat, stiláris hibákat, logikai buktatókat, prózatechnikai megoldásokkal, javaslatokkal is próbál segíteni: a címadó írással több problémája is van, következetlennek és túlságosan homályosnak találja: „Nem világos, hogy miért kellett a kútbamászónak meghalnia, minek okából? A ködösítés csak akkor jó, ha valamit még jobban tudatosít: a homály legyen fényes! [...] az írást érdemes megmenteni, de negyedére gyomlálni, az említettek alapján s a végét homályban hagyva is: világossá tenni.”
A Zenebohóc novella kapcsán Sigmond szövegeinek stiláris problémáit elemzi: „a tudományos nyelvet a széppróza nyelvébe vagy megnemesítve vagy fölényes, ragyogó iróniával lehet ékelni, itt egyik sincs, csak a könnyebb toll-alá tolulás tehetetlenségi törvénye. A szépírásban az önkényes meghatározások úgy jók, ha egyértelműek s valami reális megfigyelést világosan sugallnak: itt inkább logikai hiba van.”
Sigmond írásaira, állítja Páskándi, amúgy is jellemző bizonyos „prózai gongorizmus”, a szerző az egyszerű, banális gondolatokat burjánzó, képzavaros, dagályos körülírásokkal tálalja, s ezek nem adnak lényegesen hozzá a szöveghez. Mintha Sigmond félne a világos fogalmazástól, nem bízna az ilyen fogalmazás igazában, holott ez nem zárja ki sem a groteszket, sem az igazi szellemességet és a mély gondolatokat. Így ha Sigmond hősei „szellemeskedni, csevegni” akarnak, általában üresjáratokba futnak bele, hiszen a csevegésnek mint modornak csak abban az esetben van tartalma, ha nagyon sziporkázó, könnyed, tele van váratlan fordulatokkal, vagy ha jellemeket, emberi magatartásokat tesz elevenné. Sigmondnak ezt általában nem sikerül elvégeznie, hősei csevegése verejtékszagú, nyakatekert, barokkos szózuhatagba torkol, amely mögött elvész a gondolat. Holott épp láttatónak, áttetszőnek kellene lennie, állítja Páskándi, mint a jó stílusnak általában ez a sajátja: nem eltakar, hanem kiugrat, kifejez. Éppen ezért Sigmond elég sokszor belevesz, belecsavarodik torlódó képeibe, hasonlataiba, s mintha nem tudna kigabalyodni belőlük: „nem tudja uralni szavait, mondatait: nem látja a szavak, kifejezések fáitól a mondat erdejét, a kifejezendő gondolatokat.” Sigmond abszurd világával nem az a gond, hogy abszurd, mondja Páskándi, hanem hogy nem következetes: „ha őrület, legyen, ám legyen benne rendszer: az illogikus belső logikája kell, nem lehet más logikába átlépni.” Írásai akkor lesznek árnyaltabbak, olvashatóbbak, ha témájuk „életszagúbb”, Sigmond vonalvezetése ilyenkor tisztább, világosabb. Összegzésében a kötet újraírását javasolja Sigmondnak Páskándi, a túlírt részeket rövidíteni, a szövegek végét frappánsabbá, poénosabbá írni. Továbbá maximális nyelvi igényességre figyelmeztet, lássuk hát pontokba szedve javaslatait:

„1. Egyszerűsödés, pontosság, világosság: ez a legfontosabb, mert mint láttuk: annyi képzavart, nyelvszürkítést, rossz fogalmazást aligha lehetett volna egy helyre gyűjteni, mint e kötetben, különösen az első 70-80 oldalon. 2. Maximális tömörségre való törekvés: minden írása fölöslegesen elnyújtott: nem tudja még, melyik ötlete hány flekket bír el. 3. Óvakodni minden látszat-mélységtől, úgynevezett nagy gondolatoktól, amelyek mögött sajnos többnyire agyoncsépelt banalitások rejlenek. 4. a szerkezeti világosságra vigyázzon: tudnia kell, hogy a szerkezet, ha bonyolult – nem azért az, mert elbonyolítjuk, hanem, mert másképp nem lehet kifejezni azt a bizonyos dolgot. 5. Gondolati tisztázottság: tudnia kell pontosan, hova akarja kicsattintani az írást, magában tisztáznia kell ezt jó előre, ha közben még alakul az eredeti terv, az nem baj, de nem a vakvilágba induljon írás közben: a vakvilág úgyis fényrejön, ha elmélyül az író írás közben. 6. Óvakodni a barokkos, gongorizmusba fulladó lélegzetvételű mondatoktól: az alany elfelejti, mi is az ő állítmánya, a jelző gellert kap és más irányba viszi a mondat értelmét, minden átmenet nélkül. 7. Mindig a természetesből induljon ki és szinte észrevétlenül hajlítsa át írását a parabolisztikusba: a csoda annál jobban hat, minél inkább kézzelfogható. 8. Érezze pontosan témáit: félelem, önámítás, kallódó egzisztenciák, szervilizmus, hamis tudat stb. – tudnia kell, miről ír. Az ösztönösséget tudatosság váltsa fel: alaposan meg kell tanulnia az írói mesterséget. 9. Tanulmányozza sokat a képzavarok stilisztikáját, mert ez az egyik fő veszélye írásainak. (Jelen sorok írójának ez egyébként vesszőparipája.) 10. Nyelvének bürokratikus fordulatait, szabványait „felejtse el”, nyilván, amikor beszélget, amikor funkciót ad ennek, akkor használhatja. Írói szókincse hol szegényes, hol pedig »fűszer és vegyes«. Sigmond István ösztönös tehetség, de feltétlenül megérdemli önmagától, hogy pallérozza: sok-sok igazán jó írásra számíthatunk tőle, ha az írást, mint megtanulandó mesterséget is komolyan fogja venni. Tehetségének tartozik ezzel.”

A három és fél oldalnyi szerkesztőségi véleményezés, amely Páskándi javaslatai mellett újabb módosításokat is tartalmaz, jól jelzi, melyek lehettek azok a töréspontok, amelyek eltávolították Sigmondot első kötetének mentorától, Papp Ferenctől. Az egyre inkább az abszurd, a groteszk irányába elmozduló prózaíró egyre kevésbé tudja követni a munkásirodalom irányvonalát – újabb írásait azonban még az útkeresés, a műfaji ingadozás jellemzi, a novellák, monológok mellett a szerkesztőség a humoreszk megjelölést is javasolná (az Apróhirdetők gyűjtőcímmel ellátott írásokra utalva). Legfontosabb kifogása is a kötet heterogén jellege, ami jól jelzi Sigmond kísérletező útját, mindemellett a kötet mint kompakt szöveg nem áll meg a lábán, inkább kritikátlanul összeszedett szövegek gyűjteménye, mint jól végiggondolt anyag: „A próbálkozás, a kísérletezés jellemzi tehát elsősorban ezt a kéziratot. Noha ez lenne Sigmond István negyedik kötete, mégis nagyon érződik rajta az útkeresés és a kezdés bizonytalankodása. Ezt a bizonytalankodást esetleg összefüggésbe hozhatjuk azzal a hangváltással is, amely jelzi, hogy a szerző ki akar törni alkotásainak eddigi gondolati és formai kereteiből.”
A három különféle irány miatt – a monológ, a humoreszk és a novella – a véleményezés szerint a kötet szétesik – legsikerültebb része a Levelek Pajtikáimhoz-novellafüzér: „Itt kerül a szerző a legközelebb írói adottságainak az érvényesítéséhez, és általában sikerrel birkózik meg azzal a nehéz feladattal, hogy az abszurdhoz való vonzalmát egyesítse a realitás megjelenítésének igényével. Sigmond István fantasztikus, gyakorta képtelenségekre épülő novelláinak ereje és szépsége abban nyilatkozik meg, hogy bennük valós emberi problémák vetülnek elénk képtelen mértékben, helyzetekben és szimbólumokban. A szerző sikerrel érvel az ellenpontozás módszerével a gondolati racionalizmus mellett, és érzékletesen sugallja, hogy az abszurd jelenségek gyökere a humánummal való szembefordulás.”
A véleményezés ugyanakkor kitér Sigmond korábbi munkásságára, így első regényére, az Egy panaszgyűjtő panaszaira is – annak mesterkéltségét sikerül ezekben az írásokban meghaladni, állítja az írás szerzője, megtalálva azt a formát, amely művészi és eszmei céljainak leginkább megfelel. A kötet legerősebb írása a címadó elbeszélés, erejéből az utolsó bekezdés didaktikus megjegyzései inkább elvesznek, mint hozzátesznek. Az Igaz Szó által elutasított Zenebohóc című novellában is a zárlat kommentárszerűségét kifogásolják, a groteszk és tragikum ötvözése azonban elnyeri tetszésüket. A hat füzérszerű novella, mint a kötet gerince, minden túlbeszéltsége, didaxisa ellenére jelzi azt az irányt, amerre a Sigmond-próza elmozdítható – a kötet többi része túlbonyolított, nyers fogalmazású, írói szempontból igénytelen, ezért nem javasolják ezek kiadását. A humoreszk műfajba sorolt Apróhirdetők sorozat irodalmi szempontból kérdőjeleződik meg, a vicclapok sablonjaihoz hasonlító, és a kötet első része közti írások kontrasztja olyan nagy, áll a véleményezésben, hogy „aligha lehetséges elfogadni őket egyazon kötetben, mint ugyanannak a szerzőnek a teljesítményét”.
Az Apróhirdetők-sorozathoz hasonló problémákat sorol fel az aláírás nélküli véleményezés a monológokkal szemben is: öt monológ kerül a kötetbe, amelyek az abszurd színház eszközeivel készültek: sajátos logikátlanság, sokkhatás – Sigmond esetében viszont többnyire üresjáratú történeteket olvashatunk.
Bata Imre a Népszabadságban adott hírt Sigmond új novelláskötetéről – noha a rovat jellege nem engedi meg a hosszabb lélegzetű kritikát, a Dacia Könyvkiadó könyvei közül Bata A kútbamászó embert ajánlja az olvasók figyelmébe. Az erdélyi magyar próza egyedülálló hangnemeként jellemzi Sigmond intellektuális, groteszk prózáját, mellyel a „szellem világosságát” példázza: „A keresztvetésnél jobban szereti a játékot, de játékosan képes a keresztre is feszülni.” Írásainak groteszk jellegét fény és árnyék egymásra vetülése képezi, mikroszkopikus ábrázolásmódjában az is látszik, ami nincs. Időről időre hírt ad Sigmond könyveiről a magyarországi folyóiratok hasábjain Czakó Gábor is, az Új Tükörben közöl rövid ismertetést Sigmond negyedik könyvéről (Czakó tévesen harmadiknak nevezi), az ember megnyomorításának és megszomorításának történeteiként értelmezve a kötet novelláit. Sigmond írásaiban, írja Czakó, az embert megalázó föltételek kialakulását követhetjük nyomon, s nehezményezi a kiváló jellem- és helyzetábrázoló képességű író háttérbe szorulását: egy-egy gondolat kifejtése után Sigmond nem hagy teret a novelláknak, novelláinak zárlatai túlságosan összecsapottak, mintha a gondolati tartalomért feláldozta volna a formai megoldásokat.
Jókora adag „švejkség” van Sigmond novelláiban, állapítja meg Keszthelyi András a Fiatalok folyóirat Ex Librisében, azzal a különbséggel, hogy míg Švejk az egész államrend ellen lázad, Sigmond hősei a mindennapok mechanizmusait próbálják megakasztani, ha már azokat széttörni vagy valami újat hozni nem tudnak. Milyen fokozatai vannak a mindennapi létünk abszurditásának, melyek azok a lépések, amelyekkel fokról fokra abszurddá válik életünk? Sigmond deviáns hősei lázadnak, de lázadásuk nem kezdi ki az egyébként illuzórikus s igen gyenge lábakon álló (Keszthelyi) társadalmi rendet – így kompromittálódik maga a lázadás is. Czakóhoz hasonlóan Keszthelyi is úgy véli, a kötet legerősebb írása A köd – „a hit az, ami A köd mikrokozmoszában demiurgoszi szerepet játszik – összegzi, maga a novella pedig a „bizalmatlanság fenomenológiájának megkonstruálása is lehetne”. Sigmond novellájának zárlatát tekintve a recenzens sem bizakodó: Sigmondnál minden illuzórikus, így fölösleges áltatnunk magunkat.
Bármennyire ambivalens is Sigmond és az Utunk szerkesztőségének viszonya, könyveire odafigyelnek, írnak róla – Szőcs István után ezúttal a folyóirat prózarovatának szerkesztője, Mózes Attila a soros kritikus, írása Csőrepedés Zömökéknél címmel jelenik meg. Szellemes és olvasmányos írás Mózes kritikája, s lényeglátó: Karinthy Én és énkéjéhez hasonlóan Sigmond írásainak is van egy garabonciása, Zömök, aki ott garázdálkodik a szövegekben, aki afféle gonosz manóként specializálta magát Sigmond novelláira, akitől nem lehet szabadulni, amolyan rossz szellem, aki nem fölmutatja, hanem előállítja undokságait. Egy pszichopata, aki nem csupán a novellában fröcsköli az undort, hanem néha kisandít az olvasóra is, „mert öröme telik abban, hogy az fintorog az ízléstelenségek küblijének láttán”. S nem mellesleg exhibicionista, aki vígan mutogatja saját undokságait is – Mózes Attila arra a következtetésre jut, ez a Sigmond-írásokban szereplő, mind a novellák világát, mind az olvasót felkavaró szereplő magát a szerzőt is terrorizálja, gúzsba köti kezét, nem engedve egy kedves szó leírását sem – kajánkodása meghatározza a könyv alaphangulatát, olyannyira, hogy néha még maga is meghökken gaztetteinek láttán. „Ilyenkor a garabonciás kedv megtorpan benne, ám ettől csak olybá hat, mint az az állatkínzó, aki könnyes csókot hint a megcsonkított állat után.” A Sigmond-novellákban lakó kobold nem egyszer átesik a ló túlsó oldalára, s minden ötlete az olvasó ellen irányul – ilyenkor Sigmond írásai, állítja Mózes Attila, triviálisak, közönségesek, ízléstelenek, s csakis Sigmond énkéje tobzódásának köszönhető, hogy ilyenkor locsogóssá válik a novella, afféle kegyelemdöfésként az olvasónak. A megszemélyesítés – és az eltávolítás – vitriolos gesztusával Mózes Attila célba talál: Sigmondnak meg kell szabadulnia a „rossz szellemtől”, írásaiból ki kell irtania a dagályos töprengéseket (a legjobb novellái épp azok, amelyeket sikerül megnyirbálni, mint a címadó novella vagy a Gyertyafénynél című). A túlírtság, a moralizáló betétek sokasága mellett Mózes Attila Páskándihoz hasonlóan látja az egyes novellák logikai vonalvezetését is: „Az abszurd logika (ha van ilyen), meglehet, egészen más, mint a formális, de semmiképpen nem lehet kaotikus, hanem valamely más rendszer erőterében érvényesül. De így az írás [t. i. A köd című novella – D. Zs.] csak szétmállik a saját ködében, öncélúvá váló részleteiben, megsemmisül anélkül, hogy eljutna az értelem fényére.” Egy-két jó részlet, egy jó novella, mindössze ennyi Sigmond újabb novelláskötetének záloga, összegzi Mózes, „és részesültünk abban a megtiszteltetésben, hogy megismertük Zömök Ödönt. Ez utóbbiról szívesen lemondtunk volna”.


*Részlet a Magyar Művészeti Akadémia Kiadónál a Közelképek írókról sorozatban nemrég megjelent monográfiából. Demeter Zsuzsa: Sigmond István. MMA, Budapest, 2018.