Mózes Attila írói világa

Szövegkörülmények

(Részlet a Történet polcnyi könyvvel. Mózes Attila írói világa című, rövidesen megjenelő kötetből. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2019.)

Az 1952-ben Marosvásárhelyen született és 2017-ben Kolozsváron elhunyt Mózes Attila egy olyan korszakban vált a romániai magyar irodalom jelentékeny alkotójává, amikor a régió szellemi teljesítménye köré (is) falat emelt a hatalom. Ezen a falon átjutni nehéz volt, és egyáltalán nem szimbolikus értelemben. A korszak írói bezáródtak és kizáródtak. Kizáródtak Magyarországról, a régión kívüli irodalmi műhelyekhez nehezen, vagy sehogy sem találtak utat, de legalábbis tartós jelenlétet csak kevesen tudtak teremteni a határ másik oldalán: leginkább azok, akik egész életművüket „áttelepítették”.

A maradók bezáródtak: a korszak erdélyi folyóiratainak kritikáiban valóságos külön hagyománytörténet épült, mivelhogy kortárs magyarországi szerző – s különösen olyan, aki áttelepült – nem lehetett hivatkozási, hasonlítási alap, csak klasszikusok, a (még) maradók és persze a többségi társadalombéliek. Ebből a kényszerű intézményes összezártságból épült a regionális kánon. Ennek a kánonnak ugyan voltak és talán még mindig vannak olyan feladatai, amelyek nem kisebbségi szituáltságú irodalmakban értelmezhetetlenek, mégis természetes törekvése a régión túli teljes magyar irodalomba való bekapcsolódás, mégha a félig-meddig kicsikart „hivatalos” nyilatkozatok időnként mást is mondtak.[1] Mire a kívülről emelt akadályok, a bezáró kényszerűségek eltűntek a könyvek és íróik útjából, Mózes Attila kilenckötetes szerző volt, Erdélyben a legjelentékenyebb fiatal prózaírók között tartották számon, nagyon fontos kritikus, a három erdélyi magyar folyóiratból az egyik prózaszerkesztője, és még nem töltötte be a negyvenet. Mégis azt a lépést, amely a regionálisból a „nemzetibe” vezetett volna, nem tette meg: egyetlen gyűjteményes köteten kívül Mózes Attilának nem jelent meg kötete önálló magyarországi kiadásban – az az egy kötet pedig a kilencvenes évek kaotikus könyvpiaci viszonyai között elveszett valósággal; van is, meg nincs is. Így aztán Mózes Attila megmaradt helyi érdekű legendának. Annak is úgy azonban, hogy műveivel nem csak az országhatárt nem lépte át, de a történelmi korszakhatárt sem: a fordulat évei után nem jelent meg új írásokat közlő könyve egészen 2011-ig Romániában sem, az az egy pedig olyan elszórt közléseket gyűjt egybe, amelyek mellett és amelyekkel együtt a szerző nem iratkozott ki a nagy elhallgatók közül, ahová élete utolsó bő negyedszázadában tartozott. Az elhallgatás miértjére igazán kimondott válasza nem volt, jelen könyv pedig nem érzi feladatának a kispekulálását, megmarad azoknál a szűkszavú nyilatkozatoknál, melyeket Mózes Attila adott. Az élete is ezekből ismerhető: az otthoni nagycsalád gondoskodásában felnőve jó iskolákat végző, vívással, zenével (hegedüléssel) foglalkozó Mózes magyar-francia-orosz szakot végzett a kolozsvári egyetemen. Már a hatvanas évek végén publikálni kezdett, első kötete megjelenése előtt tíz évvel. Pályakezdő tanárként Székelyhidasra, egy elrománosodott faluba került a Székelykő lábához, a Torockóval átellenben lévő oldalra. A falu és a gyerekkori Marosvásárhely Oncsa-telepe, ahová otthonról rendre elcsatangolt, írásai helyszíneinek fő ihletője maradt mindvégig. Az Utunk hívta vissza Kolozsvárra szerkesztőnek. Ott maradt a forradalom után is az immár Helikon nevet viselő lapnál. Nem csak szépprózát írt, pontos és szigorú kritikusként talán hamarabb is ismert lett – mire első kötetéig elért, az év legjobb könyvének járó Pezsgő-díj zsűrijében is helyet kapott. S ha már kritika és műbírálat, azt nem is csak irodalomról írt: az Utunk s a Helikon majd minden rovatába írt az évek során, például zenekritikák is születtek műhelyében. Jó két termékeny évtizedére azonban fokozatos, de tulajdonképpen gyors és végleges elhallgatás következett élete utolsó bő negyedszázadában. Halálakor előszámlálható könyvei között így – a válogatásokat és az újrakiadást nem számolva – hatkötetnyi rövidprózát, négy nagyepikai vállalkozást találunk, melyek közül az egyik maga is három kisregényből összeálló konstrukció, valamint egy kései válogatást irodalomkritikái legjavából. Ez a munka ezekről a könyvekről szól.

A hetvenes évek körülményei és szövegei

Mózes Attila elhelyezése az „irodalomtörténeti tablón” egyrészt könnyű, másrészt beláthatatlanul nehéz. Könnyű, mert a romániai magyar irodalom történeti érdekeltségű megközelítései a Kántor-Láng szintézis óta generációs alapúak, s e(nnek továbbgondolásai) szerint a kötettel 1978-ban bemutatkozó Mózes Attila helye azonnal láthatóan a harmadik Forrás-nemzedékben van: azaz azok közt, akik a hetvenes évek közepén, második felében kezdték meg pályájukat, s a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében születtek. Ám ha a generációs felosztás nem időbeli alapjait vesszük szemügyre, akkor bonyolultabb a helyzet. A nemzedéki váltások ugyanis elsősorban lírikusok egyéni vagy csoportos jelentkezéséhez köthetők. 1968-ban jelent meg a Vitorla-ének című antológia, melynek szerzői közül Király László már egy évvel korábban önálló kötettel (Vadásztánc) is bemutatkozott. Míg az első generáció (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mások) a formát szabadította fel, az ekkor induló költők a népszolgálat ügyét és eszméjét vállalták magukra. 1975-ben debütált Szőcs Géza, de egy évvel korábban két nagyon fontos antológia is napvilágot látott, a Varázslataink, illetve a Szövegek és körülmények: az első vers-, a második esszégyűjtemény. Ezekben a közösségi témáktól való eltávolodás neoavantgárd alakzatokkal társul, a teoretikai megalapozottságú műbefogadás pedig véglegesen elfordulni látszik az ún. „impresszionista”, azaz „beleérzős” kritika és a pozitivista szemlélet maradványaitól. 1983 Kovács András Ferenc első kötetének megjelenési éve, s az irodalom olyan alapvető pozíciói újraértésének kezdete, mint a szövegé, a szerzőé és az olvasóé. A prózaírók e tételezett határpontokat illető háttérbe szorulásának nyilván van egy „alkotáslélektani” aspektusa, miszerint lényegesen idősebb korban jutnak el jelentős, de legalábbis látványos teljesítményekig, mint a költő kortársaik (kivételek persze mindig akadnak), és van olvasásszociológiai is, amely a korszak irodalmi kultúrájának líraközpontúságát jelzi. Ezzel pedig együtt jár az is, hogy azok az irodalmi-esztétikai jegyek, amelyeket a csoportképzés alapjaként fel lehet mutatni, sokkal inkább a lírát illetőleg mondhatóak relevánsaknak, s az ezekben megmutatkozó elkülönböződések határjelzővé válásukkal „automatizálják” a prózaírók „tagozódását” is nem egy és nem kettő történeti érdekeltségű munkában. De persze nem csak az övéket. Ez pedig több olyan problémát szült, amelyek a lényeget illetően bármennyire is marginálisak, mégis vitára adtak olykor okot. Például az 1936-os születésű Bodor Ádám első kötete, A tanú akkor jelent meg, amikor a nálánál fiatalabb nemzedék is elindult már, 1969-ben. Hogy egyúttal mindjárt ellenkező irányú példát is mondjak: egy évvel még annak a Balla Zsófiának az első kötete után is, aki már nem is annyira a második, hanem egyenesen a harmadik nemzedék kortársa, hiszen az antológiában való szereplése és A dolgok emlékezete megjelenésekor mindössze tizenkilenc éves volt. Mások, mint például Adonyi Nagy Mária kézirata olyan sokat várakozott a kiadóban a megjelenésre, hogy azalatt megtörtént a fentebb tételezett harmadik generációs váltás. De ugyanígy a „senki földjére” került Palocsay Zsigmond is. E zavar okaként könnyen tételezhető, hogy a korszakban nem érzékelték, vagy nem mindenki érzékelte a „nemzedék” fogalom többrétegűségét, csak a tisztázatlanságot a szóhasználat körül. Hiszen természetszerű, hogy a társadalmi generációk és a szellemi-kulturális generációk nem feltétlen esnek egybe. A két fogalom közötti feszültséget mások mellett Mózes Attila is pontosan érzékelte, aki egyrészt nemzedék nélkülinek mondta magát, másrészt barátokat, szellemi társaságot inkább a második Forrás-nemzedékben talált[2] – amely nemzedék mind közül a leginkább nemzedéknek „ismerte el” saját magát. Mózes Attila alapvető élményei a Gaál Gábor-körhöz kötődtek, amely a második nemzedék több tagjának közös élménye volt korábban – Mózes alelnöki tisztséget viselt Markó Béla elnöksége idején. Viszont nem találjuk sem az Echinox, sem a Fellegvár munkatársainak derékhadában, amely fórumok a fiatal nemzedék – Mózes Attila korosztálya – tagjait hozták közelebb egymáshoz a hetvenes években. Bár kötete megjelenésekor már jónevű kritikusnak számított, aki az „év könyve”, úgyis, mint Pezsgő-díj zsűrijének is tagja, mégsem tartozott a kritikai nyelv megújítására komoly ajánlatot tevő esszéista, vagy szövegíró nemzedékhez még „külső körön” sem – bár elismerően szólt róluk, sőt, szükségét érezte a fogalmi nyelv pontosítására törő szándéknak, esetenként az ő kritikaírása konzervatívabbnak tűnik a Bretter-tanítványokénál[3]. Talán ezért is van, hogy az időről időre előbukkanó „kettő és feledik Forrás-nemzedék” körében szokott megemlítődni az ő neve is – a Balla Zsófiáé, a Markó Béláé, az Adonyi Nagy Máriáé vagy a Bogdán Lászlóé mellett, akik ugyanígy jelezték kételyüket saját nemzedéki besorolásukat illetően.[4] Itt azonban talán már maga az elnevezés is mutatja, hogy nem feltétlen kell olyan komolyan venni ezt a besorolósdit. Mózes Attila prózájához például nem igazán visznek közel ún. generációs jegyek, már csak azért sem, mert nagyon is kérdéses, hogy voltaképpen beszélhetünk-e ilyesmiről: van-e egyáltalán prózaíró harmadik (kettő és feledik) Forrás-nemzedék – vagy „csak” prózaírók vannak? Azaz: azok a prózaírók, vagy prózát is író szerzők, akik ebben az időben indultak, eljutottak-e addig, hogy markánsan megkülönböztethető esztétikai-tematikai karakterrel jellemezhető legyen a korszak prózája? A harmadik nemzedék ugyanis sajnálatosan rövid életűnek bizonyult – egyes képviselőit tekintve a szó legszorosabb értelmében, másrészt úgy is értve, hogy a nemzedék a betiltások, a repatriálások vagy egyéb egzisztenciális okok miatt felbomlott, mielőtt egészében karakteres alakot ölthetett volna.

Ettől függetlenül tágasabb, egyúttal természetesebb kontextusokban szemlélve Mózes prózáját felvázolható egy meghatározó erőtér. A hatvanas évek végének enyhülő politikai-közéleti-társadalmi viszonyai között az irodalom „váratlanul” felpezsdült. Többen juthattak kötethez, még olyanok is, akik korábban indexre kerültek, új fórumokkal gazdagodott a nemzetiségi sajtó, és olyan témák és ábrázolásmódok sem ütköztek cenzurális akadályokba időlegesen, melyek korábban tabunak számítottak.[5] Például elindult egy korábban elképzelhetetlen diskurzus a prózában, amely a hatalom és az egyén viszonyát boncolgatta sok regénynyi terjedelemben. Persze mindennek van határa, hát még ennek a „szabadságnak”: a korszakban domináns prózaformának tekinthető realizmus keretein belül azért mégiscsak elképzelhetetlennek tűnt még ekkor is ez a bizonyos boncolgatás – arra csak különböző „absztrakciós játékok” keretében lehetett sort keríteni. Így aztán egész sor szerző tért ki a konvencionális realista retorika alkalmazása elől, és szépirodalom alattinak tekintett eszközökhöz nyúlva, egyfajta hagyománytörést elkövetve „tágította” a műfaji kereteket, olyan hibrid szövegformákat hozva létre, melyekben a krimi és a sci-fi zsánereire jellemző összetevők értelemképző aspektusokká válhattak anélkül, hogy teljes egészében elfedték volna a korszak magasirodalmára jellemző „missziót”: hogy ugyanis a szövegnek önmagán és az esztétikain túli jelentésessége is van. Ebben az elbeszélésalakzatban kiemelkedő fontosságot kapott az abszurd létállapot, világérzület, látásmód jelentésformáló ereje, amely Páskándi Géza rövidprózájában (és természetesen drámáiban) vált népszerűvé, s amely Kafka vagy Beckett szorongásait és szorongó emberét kicsinyítette le a kor kicsinyes viszonyai közé. Ennek vonzáskörében formálódott Bodor Ádám, Sigmond István majd Vári Attila prózaírása, míg a kisepika határait szét nem feszítve megszülettek az olyan abszurd regények, mint például Bálint Tibor Önkéntes rózsák Sodomában, Köntös Szabó Zoltán Kár volt sírni Jeruzsálemben című művei, vagy a már említett szerzők műhelyében Páskándi Beavatkozása és Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai című munkája. Ezek közül pedig legelső és a legutolsó az egzisztenciális térből egyértelműen a közösségi témákhoz fordult. Mindez rövid ideig tartott, hiszen a hetvenes évek első felétől újra szigorúbb, majd még tovább egyre szigorodó viszonyok léptek életbe, de ezalatt valóságos abszurd hullámról lehet beszélni, melynek folyományai a kilencvenes évekig tapasztalhatóan megmaradtak, sőt, talán tovább is, hiszen az erdélyi érdekeltségű diktatúraregényekben újra és újra felbukkan az abszurd esztétikájának egyik-másik eszköze; a realista kódkészlet kikezdése pedig – ha más indíttatásokból is indulva és máshová is jutva, de – olyan folyamatokat indított el, amelyek belátásai a prózafordulat szemléletváltó tapasztalatával is összevethetőek.

A második Forrás-nemzedék (Farkas Árpád, Király László, Csiki László, Ferenczes István) lírája kapcsán újra fölerősödtek azok az elképzelések, amelyek az Erdélyi Ifjak vagy a Termés körétől kezdődően a romániai magyar irodalmat a népies, nép-nemzeti irodalomra jellemző ideológiák mentén gondolták el. A prózaíró Vári Attila érdekes módon kakukktojás itt, de egyúttal a többszólamúságra is figyelmeztet, ami a nemzedéki szemléletben sokszor láthatatlan marad. Bár formailag széttartóbbnak bizonyult a nemzedék lírája, mint a magyarországi népiesség második világháború utáni hullámaié – különösen a korukban és szemléletükben is hasonló Hetek és Kilencek költőcsoportokra értve –, ám formákon és beszédmódokon túltekintve újra és újra megfogalmazódott a népszolgálat gondolata, olykor olyan formában is, mint a Varázslataink antológia verseinek olvastán: hogy mintha ez már egyáltalán nem érdekelné a fiatal költőket.[6] Minden kétséget kizáróan, ha valahol választóvonalat lehet húzni a nemzedéki elképzelések közé a hetvenes években indult szerzőket illetően, úgy itt volna az: a szövegekben jelentősen háttérbe szorult az ideológiai töltet, látványosabban esztétikai téteket tartó és nyelvközpontú írásmódok váltak jellemzővé. Olyan nagyvárosi irodalom a hetvenes évek fiataljaié, mely újra tematizálta a modernség határait feszegető, talán fel is feszítő neoavantgárd kísérleteket a lírában, melyekkel Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár törekvéseit folytatták. Szőcs Géza, Egyed Péter, Palotás Dezső, Bréda Ferenc, Cselényi Béla, Kőrössi P. József, vagy a kettő és feledik „nemzedék” tagjai sokkal inkább az első nemzedékhez kapcsolódtak művészi kísérletezéseikben – mint ahogy a második nemzedék meg még a Forrás előtti, a második világháború után indult első nemzedékhez (Kányádi Sándor, Sütő András, Székely János, Szabó Gyula generációjához), s rajtuk keresztül a két világháború közötti ifjabb generációhoz. Az esszéista nemzedék (a Szövegek és körülmények szerzői, azaz Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor) teoretikai írásai mindehhez erős hátteret is adtak – Egyed Péter szépíróként és az esszéisták között is megtalálta a helyét a nemzedéki csoportokban, az ekkor indult fiatal szerzők munkáival kritikáiban és tanulmányaiban is foglalkozott, sőt, előbb az Echinox magyar oldalainak, majd a Kriterion szerkesztőjeként gondozta is többük munkáját. Ebben a szellemiséget és tájékozódást meghatározó közegben a próza is egyre élénkebben kereste lehetőségeit a realizmuson túl, vagy legalábbis fellazított keretei között, de mindenképp a referencialitásra vonatkozó elvárásoktól távolodva, ami nem egy esetben értetlenséget váltott ki az idősebb pályatársak körében – mint Darkó István könyve olvastán, vagy az antológiák megjelenésekor –; netán vitákat szült – mint Palotás Dezső és Szőcs István között. A népszolgálattól való látszólagos eltávolodás éppen akkor köszönt be ezzel a társasággal, mikor a társadalmi rendszer ideológiai és nemzetiségellenes szorítása erősödött – 1978 nem csak Mózes Attila első könyve megjelenésének éve, hanem a sajátosság méltóságának vitájáé is.

A regionális szituáltságból adódó közvetlen szociális és kulturális meghatározottságokon túltekintve csak még erősebb megvilágításban látható, hogy a hetvenes évek a magyar próza szemléletváltó időszaka volt: Mészöly Miklós kísérletei már kiteljesedtek, s a prózafordulatban központi szerepet játszó Nádas, Esterházy, Grendel, Temesi, Balázs Attila stb. is megkezdte pályáját. A fordulat ugyancsak a realizmus alakzatainak kikezdésével, a hagyományos elbeszélésalakzatok lebontásával kísérletezett. Az esztétikai újdonság felfedezésének lehetőségébe vetett hit mellett a valóság és a valóságábrázolás körül sűrűsödő hatalmi-ideológiai kérdések is másfelé terelték a prózaírókat: a valóság mediálisan és formálisan uralt, a róla való beszéd lehetőségei korlátozottak és ellenőrzöttek. Természetszerűleg igyekezett a fiatal irodalom megkerülni az ellenőrzést, kikerülni a kontroll hatálya alól – vagy látványosan felrúgni a korlátokat. Ennek számos fázisa közül a történet megkérdőjelezését, az értékrelevanciát, a szoros műfaji határok átlépését fontos kiemelni, vagy az olyan, a neoavantgárd hatását tükröző eljárásokat, melyek az írást kép(szerűség)ként fogva fel egységét megbontják, és mind grafikai jelekkel, mind tipográfiai megoldásokkal montázsszerűvé alakítják. A korszak fiatal írói közül többen szakítottak a realista paradigmával, míg mások megmaradtak a keretei között, s belülről próbálták tágítani azokat, több-kevesebb sikerrel: Hajnóczy Péter vagy Tar Sándor első munkái, amelyek szociografikus elkötelezettségűek, végülis nem jelenhettek meg az első nyilvánosságban, vagy csak csonkítva. Hajnóczyt pedig azért kell említeni itt, mert a tradicionális történetelvűséget többnyire megtartva, a realista próza jellegzetes szereplőit az ugyancsak jellegzetes helyszíneken mozgatva vált formabontóvá merész tematikájával és a prózanyelvtől a szürreális líra tónusai felé való ellépéseivel; ilyenformán több érintkezési pont is felfedezhető az ő és Mózes Attila vagy Bogdán László írásmódjai között. Ugyancsak hasonló tájékozódás jellemezte Bólya Pétert, aki a valóságanalóg szövegekben megszokott nyelvezetet higította fel, s előszeretettel emelt be motívumokat a lektűrműfajokból is olyan műveiben, mint A veréb századik lépése, vagy A védőirat. A magyar próza „egészének” hatástényezői között ugyanakkor az abszurd jóval kisebb szerepet játszik, mint a romániai regionális kánon alakulástörténetében. Persze Örkény beszédmódja megtermékenyítő hatású volt, különösen a drámanyelv modernista fordulatában, ám a Páskándi és társai kezén formálódó „erdélyi abszurd” sokkal inkább Déry Tibor A. úr X-benjének tapasztalatához áll közel, amely ugyanabban az időszakban született (1964-ben jelent meg), de nem bizonyult olyan hatásúnak, hogy következményeivel számolni kellene a prózában.[7]

1986-ban a harmincnégy éves Mózes Attila már az utána indulók útját igyekezett egyengetni az általa szerkesztett Ajtók című prózaantológiában, amely a maga nemében az elsők között volt Erdélyben – több költészeti, illetve esszégyűjtemény után. Ebben a kötetben mutatkozott be többek között Láng Zsolt vagy Vida Gábor is. Innen kerülnek ki azok a szerzők, akiknek (a velük egykorú költőkkel együtt) a magyarországi visszhangja sem fog sokáig késlekedni, ismertségük, hatásuk, jelenlétük immár nem marad az erdélyi térség irodalmi intézményrendszerének körein belül, hanem tartósnak bizonyul a nemzeti fórumokon is. Ami mindenféleképpen új korszakot jelez a regionális kánon történetében: olyannyira, hogy az 1990 utáni korszakra nézvést talán fel is számolja jelentőségét. Hiszen a művek évtizedek óta ekkor kapnak először esélyt az „össznemzeti” kanonizáló folyamatokban megjelenésük pillanatától részt venni. Mózes Attila azonban ennek a korszaknak már nem lesz részese.

[1] Boka László, Sajátosság – egyetemesség – egység? Irodalom és nemzet viták a ’hosszú’ hetvenes évtizedben = B. L., Egyszólamú kánon?, Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 126-127.

[2] Martos Gábor, „Nemzedékem nincs, avagy ma generaton c’est moi”. Beszélgetés Mózes Attilával, Életünk 1992/2, 166-176.

[3] vö. Pozsvai Györgyi, Bodor Ádám, Kalligram Kiadó, Pozsony, 1998, 199.

[4] A nemzedékváltás problémáiról bővebben ld. Miklós Ágnes Kata, A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2010. valamint kommentárjait Boka László, Öntörvényűek. A harmadik Forrás-generációról és nemzedékváltási problémáikról = B. L., Egyszólamú kánon?, Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 290-305. és Egyed Péter, Fiatal írók a prés alatt: (ismét) a harmadik Forrás-nemzedék „szomorú” indulásáról = E.P., Irodalmi rosta. Kritikák, esszék, tanulmányok (1976-2014), Polis, Kolozsvár, 2014, 127-137..

[5] Az enyhülésnek persze ára is volt: 1968-ban számolták fel a Maros Magyar Autonóm Tartományt.

Minderről bővebben ld. Boka László, Sajátosság – egyetemesség – egység? Irodalom és nemzet viták a ’hosszú’ hetvenes évtizedben = B. L., Egyszólamú kánon?, Gondolat Kiadó, Budapest, 2012, 124-157.

[6] vö. Miklós Ágnes Kata, A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2010, 164-189.

[7] Érdekes, bár semmit sem jelent, hogy a recepciójában találunk pozsonyi és újvidéki kritikát is, erdélyit azonban nem.