Az erdélyi magyar irodalom neve*

„Nemcsak a tányérnak nem volt még neve, hanem az észnek sem. Egyikből sem létezett annyi, hogy érdemes lett volna elkeresztelni, elegendőnek mutatkozott rábökni, ha épp szóba került.” Ezekkel a szavakkal indul Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regénye. Ha értékekről, irodalomról (erdélyi magyarról vagy másról) próbálok beszélni, azt a mozdulatot keresem önkéntelenül is, amellyel Sapré báró beszéd közben rábök az eszére. A mozdulat egyszerű és szemléletes: a mutatóujj még koppan is a koponyán, a hangeffektus pedig egy jól kimódolt érvvel ér fel amellett, hogy van ott valami. Arról kellene beszélni, aminek még nincs neve. Úgy kellene az erdélyi magyar irodalomról beszélni, mintha nem volna még neve.

 

(A dilemmák éppen abból erednek, hogy ott a név, és nem tudni pontosan, mit jelent, mire vonatkozik. Nem tudni, mi legyen az erdélyi magyar irodalom.) A kilencvenes évek egy kezdeti sokk után, úgy tűnik, kitermeltek néhány működőképes definíciót arról, hogy milyen irodalmat lehet írni. Arról viszont nem, hogy milyen „erdélyi magyar irodalmat” lehet írni. Nem véletlenül. Ilyen definíció ugyanis véleményem szerint nem fogalmazható. Az erdélyi magyar irodalom létezése nem az írás kérdése, hanem az olvasásé. Csak akkor létezik, ha vannak, akik szeretnek és/vagy tudnak „úgy” olvasni, erdélyiül. Vagyis: ott, ahová bökünk, miközben beszélünk, sok mindent láthatunk, attól függően, hogy miként olvassuk: erdélyi magyar irodalomként, középeurópai irodalomként, európai irodalomként, vagy, elvetve a jelzősítés lehetőségét: irodalomként. Márton László írta nemrég, egy hipotetikus reprezentatív Erdély-regény kapcsán: „Szerintem nem nagy, reprezentatív Erdély-regényre kellene törekedni, hanem egyszerűen csak regényre. (...) Aztán vagy kánonképző tényezővé válik, vagy sem, de ez már nem az író dolga. Nem bizony. Hanem a recepcióé.”1 Ez a megállapítás jóval több, mint egy nyugtatgató vállveregetés: „Nyugi, fiúk, ti csak írjatok, aztán majd lesz valahogy.” Én inkább egy befogadó közeg iránti igényt olvasok ki belőle,

amelynek képesnek kell lennie észrevenni azt, ami körülötte és benne történik. Akár meg is íródhatott, vagy meg is íródhatna a reprezentatív Erdélyregény, a recepció munkája még nincs elvégezve. A kilencvenes évek ennek az elvégzetlen (elkezdett, de még befejezetlen) munkának a története (amely persze befejezhetetlen, mert csak időleges lehet). Ugyanakkor egy intézményrendszer kialakulásáról és egyre gyakorlottabb kezeléséről is szól, amely nélkül egyszerűen megszólalni sem lehet, ott a nagy terem, esetleg ülnek is benne, csak nincs bekapcsolva a mikrofon.
Az alábbiakban arról beszélnék, ahogy a kilencvenes évek közepétől egyre használhatóbbá válnak a szavak, ahogy a rábökések, koponyakopogtatások egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogyan érdemes beszélni erdélyi magyar irodalomról, és hogyan nem. Ez a vonatkoztatási rendszer nyilván a kilencvenes évek megváltozott kommunikációs terében érvényes, amely beláthatóan még néhány évtizedig hasonló szabályok szerint fog működni. Amikor tehát azt vizsgálom, mi történt a kilencvenes évek irodalmában és körülötte, arról is szó van, mi történik, mi történhet a korábbi szövegekkel ebben a közegben.

*Részlet az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány esszépályázatán díjazott munkábó l. A teljes írás itt olvasható:  http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=217