„Elnémulás”

In memoriam Hubay Miklós

Hubay Miklós Kossuth- és József Attila-díjas drámaíró, műfordító, esszéista, a magyar kultúra nemzetközi elismertségű nagy alakja, a Magyar PEN Club tiszteletbeli elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, életének 94. évében, 2011. május 7-én elhunyt. Amikor a gyászhírt olvastam, abban a tavaszi lassú körém feketedésben, szorongva, – „Mindig a másik ember hal meg, nem te!” – az Elnémulás című drámájából Madách: „Csak az vég! – csak azt tudnám feledni! – ”; Babits: „Ha meghalok, az Isten behunyja egy szemét.”; graffitiként a börtöndíszlet, a siralomház falán felvillanó sorai jutottak az eszembe.

A háromszereplős dráma – A Renegát, Aleluja és Patrick – egy kihaló kultúrának, egy még élő nyelv in extremisének a megjelenítése, ami a herderi jóslat szerint, akár a magyar is lehetne. Vagy épp az az Észak-olaszországi friuli nyelv, amely Pier Paolo Pasolíni költői nyelve, a magyar történelemben az első világháborús véres csaták, Isonzó és Doberdó színtere, ahol a Monarchia katonájaként több ezer magyar huszár, tüzér és gyalogos vesztette életét, s ahol földrajzilag pontosan, San Vito városában a darab ősbemutatója, az alig ötvenezer lelket számláló ladinok nyelvén valósult meg, és csak évekkel később mutatták be Debrecenben, a Csokonai Színházban. Az ezredforduló nyitányaként az Elnémulást többek között az teszi drámaian aktuálissá, hogy Magyarország csökkenő lélekszámának szorongató jeleit igazolva – Babitsét, Németh Lászlóét, Illyését, Fekete Gyuláét – a statisztikai mutató valóságosan is a 10 millió alá süllyedt. Ez pedig a demográfia számszerű törvényei szerint cezúra a nemzet létezésében, 2050-re várhatóan 7 millióan leszünk. A kritikus lélekszám határa alá zsugorodó nációk, mint ahogy a színmű drámaírói alapötletét adó Nyugat-szibériai szamojéd népek is, akik többek között az un. kamasz nyelvet beszélték, előbb vagy utóbb, de eltűnnek a törtelem sülyvesztőjében, akiknek helyén, s ez már a történelem fintora, épp távoli nyelvrokonaink, a finnugor hanti-manysi népek honosodnak meg, mára pedig már ők kerültek végveszélybe. Ez volna hát a történelem természetes folyása?  Domonkos Pál Péter, Lükő Gábor, Jean-Luc Morean, Schmidt Éva s más elkötelezett etnográfus és lingvista szerint természetesen nem, hiszen egy nyelvben az emberiség lángelméjének megismételhetetlen isteni csodája, kultúrája van jelen, amelynek megőrzése kötelezően humánus cselekedet. Miként azt, Hubayval majdnem egy időben az odaátba, az elíziumi mezőkre távozó Juvan Sesztalov (1937–2011) vogul (manysi) sámánköltő tette, aki hihetetlen módon, az 1930-ban létre-mentett vogul írásbeliséggel élve, – „Torum jisz teli, / Korsz jisz telí – / Ton laven...” (Isten kora eljő, / Kozmosz kora eljő – Majd akkor beszélj...) – a manysi népköltészetből forrásoztatva megteremtette az alig 10 ezer lelket számláló nemzete identitását tápláló vogul irodalmat. „Az irodalom mégiscsak irodalom lesz, még ember és kultúra lesz” – ebben is Adynak van igaza, mint annyi minden másban – állítja erre hitelt érdemlően Hubay Miklós, akinek Elnémulása zárásaként egy lokalizálhatatlan, a mindenséget átlényegítő Hang a Szentírás (Márk 13,2-37.) Evangéliumából idéz, íme: „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik. Mikor pedig hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniük; de ez még nem a vég… Mert nemzet-nemzet ellen és ország-ország ellen támad; és lesznek fölindulások mindenfelé; és lesznek éhségek és háborúságok. … Halálra fogja pedig adni testvér testvérét, atya gyermekét; és magzatok támadnak szülők ellen, és megöletik őket. … A háztetőn levő pedig le ne szálljon a házba, se be ne menjen, hogy házából valamit ki vegyen; … Mert azok a napok olyan nyomorúságosak lesznek, amilyenek a világ kezdete óta, amelyt Isten teremtett, mind ez ideig nem voltak, és nem is lesznek. … Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a nemzetség, amíg meg nem lesznek mindezek. … Az ég és a föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak...” Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, – így folytatódik az evangélium – sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atyaisten. Az „Isten tenyerén ülünk” hát azóta is, lábainkkal kalimpálva a tátongó mélység felett. Mióta is? Születésünk pillanatától, amiről, mármint a Teremtettségünkről hajlamosak vagyunk idő előtt elfeledni, hogy az az újszülött, aki egykoron voltunk, aki világra vergődött „vérben és mocsokban” az „az életet a halálra ráadásul kapja”, hiszen „a teremtés teleologikus kimenetele is a semmi felé mutat. Abszurd.” Ezt már Madách is jól tudta. „Aztán mi végre az egész teremtés?” luciferi kérdésfeltevése is ezt erősíti. Ha ez így van, akkor miért nem abszurd drámát írt Madách Imre? Albert Camus a kortárs F.M. Dosztojevszkij életművére vonatkozóan teszi fel ugyanezt a kérdést, olvasom Pilinszky János Ars poetica helyett című esszéjében. Egészen pontosan azt, hogy F.M.D. felismeri ugyan a világ abszurditását, mégsem ír abszurd regényeket, hanem a hit világába menekült. Igen, ez igaz. Csakhogy a világ abszurditásán túl – és épp a menekvés irányában, világosít fel a továbbiakban Pilinszky – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének vállalása. Ezért is ad Madách drámai költeménye újra és megint alkalmat arra, hogy létünk életre tévedt egyszeriségének egészét végiggondolhassuk. Hadd mondjam így: – kéri a színházban elmélyülő Hubay Miklós – hogy „végiggondoljuk a dramaturgia módszereivel. ... S ezt az alkalmat kár kihagyni. Szembesítsük tehát Madách világkoncepcióját jelen töprengéseinkkel a történelem értelméről és/vagy értelmetlenségéről, valamint az emberiség mindent túlélő tehetségéről és/vagy önpusztításáról, valamint a teremtés sikeréről és/vagy kudarcáról”. S ezt fontos is hogy időről-időre megtegye a kutató elme. Ha én rendezném Az ember  tragédiáját, játszik a gondolattal Hubay, akkor Jézus Krisztust is a Tragédia élő szereplőjévé tenném, s úgy lehet, ezzel a lépésemmel  Madách is egyetértene, csak azért, hogy végkifejletként a szentháromságos Isten nevében maga a Fiú Isten szólíthassa fel a keresztségben bűneitől megváltott Ádámot a folytatásra: „Küzdj,...!”. De mire elég ma ez a felszólítás? Elég-e még a történelem folytatásához, vagy a jóslatok szerint történelmietlenné válik maga a valóság is? Most még nem tudni. Azt ellenben egyre inkább érzékelni, hogy a mindennapi lét abszurditása nőttön-nő. Ádám a szikla meredélyén áll, s lábainál a „mélység éjszakája tátong”, ő az abszurd ember megtestesítője abszurd helyzetben, aki Lucifer sugallatára öngyilkosságra készül, s ha megteszi, azzal, mint első ember az emberiség jövőjére mond áment. Ebben a drámai helyzetben a „bízva bízzál!” óhaja képtelenség. Hacsak a credo quia absurdum (hiszem, mert képtelenség) által nem válik értelmezhetővé. Láttunk már olyan Tragédia előadást, Paál István szolnoki (1980) rendezésében, amelyből az utolsó mondatot kihúzták, arra gondolva, hogy aki olvasta a drámakölteményt az úgy is képes lesz megidézni a záró akkordot, így állhat össze alanyi szinten „a keserű valóság és az utópisztikus vég kettőssége” a lelkekben, ezzel lobbantva fel a belülről kimondható igazság katarzisának tisztító tüzét. A „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!” isteni intelmének valójában a credo ut intelligam (a hiszem, hogy megértsem) vonatkozásában van igazán értelme, így a mindennapjaink összefüggéseiben annak, hogy Arany János nyomán tovább folytatva az eszmélkedést, válaszokat keressünk Madách, Hubay Miklós által ránk testált lét-kérdéseire:

          – „Miért, miért-e percnyi öntudat,
                                                hogy lássuk a nemlét borzalmait?”;
                                          
                                            – „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?”;

                                            – „Megy-é előbbre fajzatom...”?;

                                            – „Mi lesz első hőséből a keresztnek?”; 

                                            – „A nő, méregből s mézből összegyúrva.
                                                Mégis miért vonz?”;

                                            – „Aztán, mi végre az egész teremtés?”.