Székelyekkel a képtárban

Áron, Imre, László(k), Pista és…

Hát akkor jöjjünk most Szentgyörgyrre, a Székely Nemzeti Múzeum képtárába. Sebestyénnek be kell vallania, hogy ezt a választást ifjabbik Sz-nek köszönheti – neki róhatja fel a többi székely város –, noha az utólagos érvek számosak, amelyek Sepsit részesítik előnyben. A szemináriumi helyszín eldöntése előtt újra végiglapozta Szilágyi Domokos összegyűjtött verseinek eddigi legvastagabb kötetét, és szinte a legvégén, a 696. lapon újra megakadt a szeme a Tőzsgyökeres csujogatókon („zs”-vel), pontosabban annak második versén:

„Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló,
De fölharsog a kiáltás:
»Uram Isten«” – és Sepsiszentgyörgy.
(Idézte már a verset a „Trenszi, Trenszi…” szemináriumon, most mégis visszatér rá. Tehát:) 1973 szerepel dátumként mindkét csujogató-sorozat alatt (a másiknak a címe: Kozmopolita csujogatók), vagyis nagyjából abban az időben keletkeztek, amikor a román közigazgatási törvény szerint Kovászna megyének elnevezett Háromszék központjában, a helyi lap körül jelentős fiatal erők tömörültek, a tehetséges ifjú költők mellé idősebb székely ideológus került, így meg lehetett hirdetni a „sepsiszentgyörgyi helytállást”. Annak idején Sebestyén is beleártotta magát, Kolozsvárról, a gyökeresség – kozmopolitizmus vitákba, és most vers-dokumentumként mutathatja fel, itt a képtárban, elmúlt idők e visszhangját.
Itt, Sepsiszentgyörgy központjában, a Székely Nemzeti Múzeum képtárában nem egyszerűen háttérül szolgálhat az egymás melletti két kiállító terem, Nagy Imre, a zsögödi mester és a Tordáról Kolozsvárra került, ugyancsak székely ősökre visszanéző, élete jelentős részét (Budapest és Róma után) Kolozsvárt leélt Nagy Albert remek festményeivel. Idősebb Sz mindkettőjükkel személyes kapcsolatban állt – Nagy Berci a Székely (Szabédi) család barátja volt –, de G figyelmét sem kerülhette el a két Nagy művészete. (A harmadik Nagy, mármint István „robbanó energiáiról” Dési Huber írt Gaál Gábor Korunkjában.) Ifjabbik Sz pedig kétszer is megszólította Bercit (az esőben ázó Fehér kakas Erdélyben páratlan alkotóját), egyszer életében, egyszer halálában. Sebestyén nem először gondolja elkerülhetetlennek, hogy a Kiállításon című versből idézzen.

Hát igen: add azt, ami van, ahogy van,
hallihó nélkül, mellveretlenül:
mert minden többet jelent, mint ami,
hisz semmi sincs egyedül.

Bolond festő, te jól tudod,
hogy nincs, sosincs közöny,
hogy Napok égnek minden szemben,
minden utcakövön,

s csakugyan ilyen szürke, seszínű
ez a mégis-derűs ég!
Ideje, hogy a világ megtanulja:
mi az egyszerűség.

A fekete-fehér grafikában visszafogott Nagy Imre viszont a festészetben a tarkaságtól sem félt, a csíki táj fantasztikus fényeit festette. Szóval képi kivetítésben itt áll mögöttünk maga az esztétikai probléma, irodalmi közelítésben talán több is annál. A székely szemináriumra meghívottak bizonyára erről is fognak vitázni – jóllehet nem lesz közöttük a nemrég alakult Székely Nemzeti Tanács képviselője vagy a Székely Gárda (csíki illetőségű) alapítója, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a híres 48–49-es móc vezér, a magyarok ellen harcolt Avram Iancu bábuját a forradalmi évfordulón felakasztotta (és ezt a happeningjét az internetre is felrakta). Az illetékes résztvevők körét meglehetősen nehéz körülhatárolni, annyi hírességnek kellene szót adni a mostanában fellángoló külön vagy (és) együtt, azaz a székely-magyar polémiában. (Nem éppen szemináriumi finomsággal lehetne idézni a régi – vajon honnan elindult? – mondást: „székely szarta magyar”.)
A szemináriumra jelentkezettek bemutatása előtt essék néhány szó arról, hogy Sepsiszentgyörgy kiválasztásával mely „székeken” esik sérelem. Mert ugye az „anyaszék”, Udvarhely legalább annyira jogos trónkövetelő volna – no nem a Magyar Polgári Pártot elnöklő volt polgármesterért, hanem például Tamási Áron meg Tompa László jogán; nem szólva Orbán Balázsról (akinek egészalakos szép szobra áll a város főterén) vagy akár a pár évig itt is tanított Szabó Dezsőről. (Igaz, a Zabolán született, Erdélyért annyit tett gróf, Mikó Imre továbbra is a háromszékiek elsőségét erősíti.) Jogkövetelését Csíkszereda sem ma jelenti be; mindenekelőtt ugye idevalósi, pontosabban zsögödi a festő Nagy Imre; a múlt század hatvanas éveiben, a megyésítés heteiben történt, „szocialista” körülmények között ritka megmozdulásuk, a már-már háborús helyi készülődés Székelyudvarhellyel szemben őket hozta ki győztesként, a Hargita megye központjáért vívott testvérküzdelemben. (Nem lévén Sebestyénben egy csöppnyi székely vér sem, nem képes megítélni, hogy egy udvarhelyi és egy csíki helyeselheti-e a „testvér” előtagot. Azt azért itt meg kell jegyeznie: akárhányszor arra jár, Tusnádfürdőt és Sepsibükszádot elhagyva, Bálványos vagy Mikóújfalu, Szentgyörgy felé autózva, elszorul a szíve. Ennyi szépséget nehéz befogadni. És ez az érzés minden alkalommal újrateremtődik.) Történelmileg a megyeközpont-háborúnál emlékezetesebb mozzanat az 1902-ben Tusnádon megtartott Székely Kongresszus, ahol a térség gazdasági elmaradottságának okait fejtegették szakértők, tudós alapossággal. És újabban (tizenöt éve már) Szeredában nem akármilyen folyóiratot jelentetnek meg, a Székelyföldet, széles kitekintéssel. Mindenekelőtt pedig, természetesen, az évente százezreket ide vonzó Csíksomlyó. E tényekhez viszonyítva kevesebb történelmi eséllyel szállhatna harcba a szemináriumi helyszínért Kézdivásárhely (bár Gábor Áron rézágyújáról még tud a magyar világ; a felsőcsernátoni Bod Péterről kevesebbet). A közeli Alsócsernáton változatlanul falusi település ugyan, de jelene, a sok funkciójú itteni múzeum ma rengeteg embert vonz, főként nyaranta. És persze az öntudatosuló Gyergyószentmiklós. (Gyergyói falvak írástudó és művész hírességeit ugyancsak lehetne sorolni, Kájoni Jánostól Cseres Tiborig és a legújabb kori gyergyószárhegyi képzőművész-tábor időszakos lakóiig.)
Szóval: „Uram Isten – és Sepsiszentgyörgy.” Az Olt menti város, amelynek lakossága 2011-ben (szinte hihetetlen) állítólag már csak 60 százalékban magyar. Magyarázatul: ide – vagy egy másik székely kisvároshoz? – kapcsolódó, jó pár évvel ezelőtt már hallható vicc, szemináriumi hangolásként: fiatal pár sétál a három-négyéves gyerekével, előttük egy gyerekkocsit toló, nyilván új városlakó nő és férfi, az asszony románul szól a kocsiban fekvő kicsihez; amire megszólal az idegen szót meghalló nagyobb, „helybeli” gyerek: milyen kicsi, és már román… (Sebestyén legutóbbi szentgyörgyi látogatásáról jobb hírekkel érkezett haza. Részt vehetett a Domokos Géza Egyesület alakuló ülésén. És ottani barátaitól azt hallotta, hogy állítólag 79 százalékra javult a városi részarányunk.)
De végre a szeminárium szereplőiről. Sz és G nem először jön Sepsiszentgyörgyre. Idősebb Sz 1945 tavaszán a Sepsin megjelenő Népi Egység című lapot, a Magyar népi Szövetség Brassóból áthelyezett hivatalosát szerkeszti, ennél előbb azonban rangosabb meghívás érkezett ugyanebből az Olt menti városból a Lázár utcába, Kolozsvárra: legyen Szabédi a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-őre. Ezzel párhuzamosan a Mikó Kollégiumban, azaz a Székely Mikóban is tanít. Hogy G is járt erre, arról egy másik, Szentgyörgyre telepedett, Zágonból elszármazott, de Bukarestben (Kriterion-igazgatóként) nem a mikesi sorsot elszenvedett, másfajta, ám jelentős életművet ránk hagyományozott, hamisítatlan székelytől kapunk információt. Domokos Géza itt most újra elmondhatja, a kolozsvári Bolyai Egyetemen gólyaként megéltekre emlékezve:
– Az egyetem közkedvelt professzorai közül legtöbben nem tanítottak minket, elsőéves filológiai hallgatókat, de nyilvános előadásaikról, amelyeket a Mariánum nagytermében tartottak, sohasem hiányoztunk. László Gyula a Móricz Zsigmond Népi Kollégium elnöke és egyben a havi faliújság karikatúráinak szellemes rajzolója, Entz Géza, mindketten magyarországi vendégtanáraink, történelem, illetve művészettörténeti tárgyú előadásai nyűgöztek le. Így hallottam a magyar nyelvtörténetről beszélni a Szentgyörgyről ismert Szabédi Lászlót és az ottani szabadegyetemen is megfordult Gaál Gábort.
Persze nem csupán tényközléssel szolgálhat Gézánk a szemináriumi hallgatóságnak, hanem utókori véleményként-ítéletként legalább ennyire fontos jellemzéssel, a rá ugyancsak mély hatással levő Sz-t illetően:
– Ide számítom Szabédi Lászlót, bár ő (Székely Mikó-beli) osztályunkban nem tanított sem magyart, sem franciát. A háború után került Szentgyörgyre, előbb múzeumőr volt, majd valamivel később a Brassóból hozzánk költözött Népi Egység című napilapot szerkesztette. Úgy hírlett, az, hogy városunk polgára lett, a kolozsvári írótársak és a Magyar Népi Szövetség politikailag nyitottabb, kevésbé dogmatikus vezetőinek volt köszönhető. Így akarták szem elől téveszteni egy időre a „jobboldali nézetei” miatt „feszítsd meg”-et kiáltani készülő keményvonalas pártemberek elől. Beke György többször idézett könyvében kitér egy, a párizsi békekötést, illetve annak mikós fogadását jelző epizódra, amire magam is jól emlékszem, hogy a tiltakozó diáksztrájk csendesítését vállaló Szabédi így szólt hozzánk: „Fiúk, a történelem azt kívánja maguktól, hogy vállalják megint a kisebbségi lét parancsát. Ezt pedig csak józansággal lehet. Ha meg akarjuk őrizni iskoláinkat, vagyis önmagunkat.”
Géza a józanságot kitűnően – egyesek szerint túl jól megtanulta.
Székelyek és fél-székelyek sora várakozik a képtári asztal körül, hogy előadja a maga életének, kutatásainak tanulságait, különböző történelmi korokból. Imreh Pista, a Székelyföld múltjának, gazdaság- és társadalomtörténetének egyik legjobb, akadémiai szintű ismerője mindjárt az összegezéssel kezdi.
– Mindenekelőtt azt kell elmondanunk, hogy ha a székelyek históriája sugároz is valaminő múltbeli üzenetet, az bizonyos, hogy a székely történeti irodalom krónikája, a historiográfia históriája igen jelentős mondanivalót közvetít. Elsősorban is azt, hogy óvakodjunk a reánk maradott fikcióktól, feszüljünk szembe a délibábos önáltatás hagyományaival, és gondosan kerüljük az erőtlenítő, a csüggesztő önostorozás csapdáit. Minket jól csak az igazság szolgálhat, csak a múltról szóló igazmondó szó segíthet.
A Sepsiszentkirályon született Imreh István, mint igazmondó professzor, figyelmeztet „a szebbre színezett tanítás” veszélyeire, ugyanakkor a rá jellemző, kissé romantikus (a tőle idegenek által akár avíttasnak nevezhető) stílusban, emelkedetten idézi az elődöket, idősebb kortársakat.
– Az élő ember szakadatlanul kölcsönöz a múlttól, az elholtaktól. Ezzel egyebek között önértéktudatát kell segélyeznie. A székely elődök gazdag örökségének vagyonkezelője, a történelem, nem bánt fukarul a rászorulókkal. Ily módon juthatott a posteritás nagyobb biztonságérzetéhez, annak tudatához, hogy szabad volt, nem szolga, büszke lehetett arra, hogy értékteremtő, sajátos műveltségformáló kollektívum tagja, olyan néprészhez tartozó, amellyel nem szégyen mi-tudattal eggyéforrni. Szabédi László ezt az érzését így vallja meg: „Belészülettem, / s ezért szünetlen / ujjongok: Ó szép / s nekem való nép!” Cs. Szabó László bujdosó útján vigasztalja magát azzal, hogy „ősei” vannak, „óriások, holtukban is élő szellemek”.
Cs. – azaz a Csekefalvi nevet az apai ősök jogán felvett Szabó László – természetesen Szentgyörgyön sem tagadja meg az ősöket, sem az anyai szász ágat, sem az Udvarhely közelében élteket, illetve az egész székelységet. Abban a kicsi időben, amikor nem a bujdosók útján járt, amikor közvetlenül a második bécsi döntés után jöhetett Erdélybe, az öröm ódáit a számbavétel realizmusával keverte. 1940 szeptemberéből-októberéből valók ezek az ismétlendő szavak:
– Ha a Székelyföldnek három-négy olyan ipari városa volna, mint Brassó – és Sármást: a magyar Tampicot székely közvagyon aknázná ki –, a hatszázezer lélek egy emberöltő alatt egymillióra duzzadna. Ma a Székelyföld az apró gyerek, az öreg székely s családonként legfeljebb két fiú otthona. A munkabírók s házasulók egy részét örökre elragadja Temesvár, Arad, Várad, Kolozsvár, még inkább Brassó, Bukarest s a Közel-Kelet. A székely a legokosabb fiát elküldi a kollégiumba. Egy vagy kettő otthon marad. Egy a borvízzel szekerezik. Kettő átmegy a szorosokon. Az a kettő elveszett.
A Székely család (figyelem: itt már tulajdonnév!), pontosabban Székely Sándor, az unitárius papleány Rédiger Emíliával összeházasodva, Szabédről indult el – a vasúti szolgálattevő állomásain, Sáromberkén, Zernyesten át – Kolozsvár felé. Hogy a Székely nevet a kollégiumi évek után íróvá lett fiú Szabédira váltotta, ezzel nem tagadta meg (fél)székelységét. Udvarhelyi székely lányt vett feleségül, Tompa Margitot – az alighanem két leghíresebb székely verset, a Lófürösztést („Szorítsd, Imre! S ez rá: ne hagyd magad, Áron!”) és a Magányos fenyőt író Tompa László gyermekét –, együtt költöztek ide, Sepsiszentgyörgyre. Sz székely-szemináriumi szavainak a hitelét a korai strasbourgi élmények nem ronthatják, a kolozsvári Termés-évek pedig – Jékely s a székelységből jött Asztalos István és az író-történész Bözödi György meg a mezőségi Kiss Jenő közelében – kifejezetten növelik. Ez állna tulajdonképpen a Sebestyén által elképzelt új szeminárium középpontjában. Mielőtt azonban – végre – Sz székelység-képéhez, Tamási Áronhoz és más, a Termésben, előtte a Korunkban zajlott vitákhoz érne ez a szentgyörgyi találkozó, egy mondat, egy Orbán Balázs-idézet erejéig vissza kell adni a szót Imreh Istvánnak, a „rendtartás” jegyében. Tehát:
– Orbán Balázs egy tisztább, „nemesebb” demokrácia modelljét keresve írta 1878-ban: „…a Székelyföldön nép volt minden, amennyiben a nép demokratikus szervezete és az ezredév óta proklamált jogegyenlőség alapján, egy szerves és osztatlan egészet képezett… hol nem volt a legtávolabbi kortól egész a jelenig soha kiváltságolt osztály, hanem volt egy nemzettömb, melyben a nagyobb tisztesség, de nem nagyobb jog csak azt illette meg, aki a honvédelem teljesítésére nagyobb képességgel bírt.” 1883-ban az Ellenzékben publikált cikkében olvashatók ezek a sorok: „Demokratikus intézményeinek fejlettségében s politikai érettségével megelőzte Európa minden más nemzetét: a közteherviselés (általános hadkötelezettség), a jogegyenlőség népboldogító nagy eszméje valósítva volt itthon akkor, amidőn Európa-szerte a feudalizmus űzte szégyenletes túlkapásait.” A „par excellence katona nép”-ről fest ragyogó színekben pompázó, a valóságosnál szebbre sikeredett képet – teszi hozzá az idézethez jó évszázaddal később a professzor.
Imreh Pista nem aktualizál, gondolja tovább Sebestyén az Orbán Balázstól vett mondatokat, csak szelíden óvatosságra, józanságra int. Ha a múlt ilyen felhőtlenül szép lett volna a székelységben, a vágyott székely autonómiához – Európa felé – erős történelmi érvet lehetne kovácsolni belőle. Persze amúgy nem Európa (az Unió) adja az autonómiákat. Ami még nem ok, hogy a jogokért ne kellene folytatni a harcot – például úgy, ahogy élete fontos pillanataiban Tamási Áron tette.
Sebestyén kötelezőnek vélné most felvezetni Tamási publicisztikáját, mindenekelőtt 1929-es megszólalását a híres „Vallani és vállalni” vitában, az Erdélyi Helikonban, az „országos bajok” kimondását, majd pedig a nyolc évvel később, a Vásárhelyi Találkozón felvállalt szerepét. (Levél-bizonyíték van rá, hogy ebben Szabédit is mozgósítani akarta.) Érdekes, hogy G – a harcos G.G. – ezt a belső ellenzéki helikoni hangot sem igen honorálta, noha tisztában volt Tamási Áron írói súlyával, tehetségével. Mintha Kacsó Sándor közelebb állna G-hez, pozitívabb kritikát ír erről a mikházai székelyről, Benedek Elek „fiainak” ezen egyikéről, mint az ugyanabba a csapatba tartozó, négy évvel idősebb és önálló kötettel is hamarabb jelentkezett farkaslakiról. Pedig az expresszionista hangvétel ugyancsak rokonul csenghetett volna G fülében.
– Az erdélyi országúton állok, aki ember vagyok, és akinek igazán Erdély az egyetlen hazája. Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.
G nem ezt a Tamási-szöveget hallotta meg, hanem a Kacsóét, a Brassói Lapokból, hogy igenis gyávák az erdélyi írók. Ami ugyan fontos mozzanata (ráadásul korábbi állomása) a vitának, történelmi távlatban mégis Tamási Áron ítélete a súlyosabb. 1932-ben pedig, a Czímeresek kemény társadalombírálata után egy évvel (erre sem figyel föl G?), a Helytelen világ című Tamási-novelláskötetet bírálja a Korunkban, egy hihetetlenül rosszul megírt, magyartalan fogalmazásoktól hemzsegő cikkben. Sebestyén úgy érzi, bármilyen kegyetlenül hangozzék (nyilván nem Tamásival, hanem G-vel szemben!), ezeknek a mondatoknak a szentgyörgyi szemináriumon is el kell hangozniuk, emlékeztetőül:
– Még mindig a régi mókázó, fabulázó Tamási Áron novellái a kötet, ha valami kevés, bizonytalan előrehaladás meg is állapítható benne. Tamási Áron még mindig az önmaga problematikus tartalmú egyénisége. Dévaj, évődő kedély, aki még a bajból is valami se keserű, se édes legénykedést (a székely a világ legelső embere, nincs hát semmi baj, komám!), dolgot csinál.
Sebestyén hallgatja, hallgatja Gaál Gábor mondatait. El sem akarja hinni, hogy a nagy szerkesztő-előd képes volt ilyeneket leírni. Az, hogy G a Tamási valóságértékelését bírálja, nem lepi meg.
– Még mindig „költő” és „művész”. A valóság világa (mert még mindig nem látja tisztán!) még mindig elégtelen számára. Sok a hókuszpókusz, a mítoszi fikció, a faji mitológia s a kedélykérkedés benne. A valóság még mindig csak az ő képzete. Ezért nincs ezeknek az írásoknak általános célja vagy haszna. E novelláskötet révén ismét csak az történt, hogy egy könyvvel több a könyvek száma, jóllehet a társadalomkritikai bírálatra való hajlamossága többé emelhetné.
Na, itt fölsejlik a „Vallani és vállalni” meg a Czímeresek tudomásul vétele. De újra és újra: az írásoknak általános célja vagy haszna. És néhány évvel később, a Jégtörő Mátyás megjelenésekor – talán több okkal? – ismét elmarasztalja a nemzedék „gyökérről fakadt íróját”, amiért „csak a székelyföldi vénasszonyok babonáiban látja a műformálásra kínálkozó anyagot”.
– Tamásitól annak a konkrét falunak és székelynek a művészi megformálását várjuk, akit állítólag se a város, se a tudomány nem ismer, nem pedig ezt a Tamási-féle patent nyomán készült duplafedelű székely királyfi és székely óriás herbáriumot, amit ő oly szorgalmasan ont némi hiúságok és legendák legyeztetésére.
Hogy aztán miképp visszhangzik ez a G-féle ítélet az időben? Erről Domokos Gézának van emléke, még bolyaista korából. Nagy István, G Korunk-beli fölfedezettje – aki illegalista múltjából következően, egyúttal nyilván kommunista íróságának elismeréseképpen négyelemis rektora lehetett a Bolyainak a negyvenes-ötvenes évek fordulóján – „A realizmus problémái” címmel tartotta előadásait az egykori magyar szakosoknak. Például így:
– Az egyik óra rendhagyó módon kezdődött. Tanárunk elővette táskájából Tamási Áron Ábel a rengetegben című regényének első kiadását, felolvasta a kezdő mondatokat: „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat következett bé.” – és megkérdezte, ki tudja, hol itt a súlyos politikai hiba. Hosszú hallgatás következett, amit láthatóan rosszallt. Miután újabb biztatására sem törte meg senki a csendet, elárulta ő, hol a rejtett akna. Abban a mondatban, hogy „a románok kézhez vettek minket”. Lenéző, sértő szavak a románságra nézve, magyarázta és hozzátette: „Lám, hogy kibúvik Áronkából – gunyorosan aláhúzta Tamási általánosan ismert becenevét – az irredenta.”
G (G.G.) és Nagy István szelleme, legalábbis Tamási Áron megítélésében, szerencsére nem folytatódik, állapítja meg elégtétellel Sebestyén, még mindig a szemináriumuk elején tartva. Sok-sok bizonyítékot lehetne sorolni; az egyik legmeggyőzőbb, gondolja a szentgyörgyi találkozó mostani szervezője, épp G hajdani folyóiratának a másképpen folytatása. Az 1997-ben szerkesztett lapszámnak „Tamási mítosz” címet adtak. Nem kötőjellel írták, hiszen a fiatal és kevésbé fiatal munkatársak külön beszéltek Tamási Áronról és külön a mítosz értelmezéséről, jelentkezési formáiról (így: Mítosz és filozófia; Mítosz: Költészet vagy Ideológia?). Ebben a Korunk-számban három centenáriumról emlékeztek meg egyszerre: a legrészletezőbben Tamási száz évéről, mellette Kerényi Károlyról és a stószi remete Fábry Zoltánról (G jeles eszmetársáról), aki Balogh Edgár és Gáll Ernő számára is meghatározó Korunk-ember volt, az antifasizmus frontján. Sebestyén most kihúzza magát, mert örömmel olvassa újra, hogy ez a lapszám (fiatal erdélyi prózaíró szövegezésében) ezzel a címmel kezdődött: „A Tamási-mondat illata”. Sebestyénnek személyesen is volt némi köze ahhoz, hogy ugyanitt terítékre került Tamási, Szabédi és a Termés összefüggésrendszere. Már mint a sajátjából idézi fel Tamási Áronnak a népiségről tartott kolozsvári előadásából ezt a megállapítást:
– Korántsem lehet megnyugtatónak tartani a népiség gyakorlati és eszmei alakulását, mely hovatovább negyedszázada tart már. Bizony szomorúság és kétség merül fel néha bennem, ha hallom és olvasom a hangzavart, mely eben a kérdésben zsivajlik; vagy ha látom, hogy az eszme rügyező fájához vásári lovakat kötnek.
Igen, igen, erről kell szólnia ennek a szemináriumnak. Odáig tágítva a kérdést, ahová az 1997-es Korunkban egy másik Domokos, a kritikus-irodalomtörténész Mátyás a maga budapesti környezetével is hadakozva, a népi irodalom esztétikai értékelésében és a mozgalom történeti szerepének mérlegelésében szükségszerűen eljut, egy távolinak tűnő párhuzam felvillantásával:
– Hogy ne vádoljanak sovinizmussal, nacionalizmussal és populizmussal, az orosz irodalomból említek példát, Sosztakovics nyomán. „Sokan hallottak Babij Jarról – olvashatjuk Sosztakovics Testamentumában –, de az emberek szemét mégiscsak Jevtusenko költeménye nyitotta fel. Megpróbálták elpusztítani Babij Jar emlékét, előbb a németek, majd az ukrán kormány. De Jevtusenko költeménye után világossá vált, hogy sohasem felejtik el. Ez a művészet hatalma. – Az emberek Jevtusenko költeménye előtt is tudtak Babij Jarról, de hallgattak. Amikor pedig elolvasták a költeményt, megtört a csend. A művészet szétzúzta a csendet.” Már csak azért is érdemes eltűnődni Sosztakovics idézett sorai fölött, mert bizonyos agytekervényekben minden közösségi gond reflexszerűn – vagy ahogy ma mondják: „élből” – populista és nacionalista mesterkedésnek minősül, holott vannak ügyek, közösségüket végpusztulással fenyegető jelenségek, amelyekről szólni az ószövetségi zsidó próféták óta minden korban a szó, az írás emberének magától értetődő kötelessége volt, már amennyiben Babitscsal szólva: „Isten szava benned, mutatva, merre rendelte menned.” Vagy ahogy ezt minálunk Veres Péter Németh Lászlónak írt levelében a Nagy próféta és a Kis nép, nagy lélek elolvasása után megfogalmazta: „Évek óta írom és mondom szinte minden előadáson, hogy a kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg akar – »akar« – maradni: és nálunk ezzel az akarral van baj. Ez egy primitív vegetatív tenyészet; még nem nemzet. – Ami benne nemzet volt, a köznemesség és a java értelmiség, elveszett, kiesett, vagy inkább ki hagyta magát ejteni a történelemből, a nép pedig megrekedt a megélhetés-realizmus sekély közegében. De ezzel nem mondok újat. Inkább azért fogtam tollat (muszáj volt!), hogy zaklassalak: írjad és mondjad ezt az igazságot, a megmaradásért, beleértve a zsidó példát, akikért én most, íme, tiszta szívből drukkolok: joguk van hozzá, hogy hazájuk legyen! – Nekünk is!” (1967. július 5.)
Eltávolodtunk volna a szeminárium tárgyától, helyétől, a Székely Nemzeti Múzeumtól? És idősebb – meg a fiatalabb – Sz-től? Sebestyén biztos benne, hogy egyáltalán nem. Először is tudja, mit gondolt Sz, már kora fiatalságától, a megmaradásról. A hazára találásról. Akár kisebbségi sorsban. Mit gondolt a népről – és a népiségről. Már (még) akkor, amikor hivatalosan, erdélyi magyarként a többséghez számíthatta magát. Mint Tamási Áron, az előbb elhangzott, nyugtalanító megjegyzésében is.
Itt az ideje, hogy a főszereplőnek várt Sz vehesse át a szót. Háromnegyed évszázada foglalkoztatja őt népiség, eredetiség, európaiság viszonya – vitában sokakkal, például a néprajzos Lükő Gáborral, az iskolai oktatást magyarabbá tenni akaró Zilahy Lajossal vagy a 48-as hagyományt internacionalista (munkásmozgalmi) alapon megítélő barátaival, Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal, Nagy Istvánnal. Bőven van honnan válogatnia a képtári szeminárium hallgatósága számára. Lükő ugyan most nincs jelen könyve, A magyar lélek formái első, 1942-es kiadásával vagy 1987-es reprintjével, mégis a vele folytatott vitát eleveníti fel Szabédi.
– Ne hitesse el magával Lükő, hogy esküdt ellensége vagyunk magyarnak és népinek, amikor tiltakozunk az ellen a módszer ellen, amely a fejlődésnek a megcsököttségében látja az eredetiség egyetlen biztosítékát, s amely az így értelmezett eredetiséget emeli bálványul az elé a magyar ifjúság elé, melyet egy zenei (Kodály), egy néprajzi (Györffy), egy történettudományi (Mályusz) meg egy irodalmi (népi írók) iskola készített elő, hogy szeretettel, lelkesen, a jóhiszeműség vértezetlenségével forduljon minden sajátos magyar érték felé. Egy bizonyos távolságon túl visszájukra fordulnak az előjelek, és valóban nem Európa, hanem magyarságunk nevében ítéljük veszedelmesnek azt a túlhajtott absztraháló hajlamot, mely oly szavak alá, mint indogermán és magyar, minden történelmi és társadalmi gyökér nélkül szűkölködő elvont fogalmakat csempész, és végső fokon pusztán egy fejlettebb és egy fejletlenebb észjárás egybevetegetésében gyönyörködik, az előbbit önkényesen indogermánnak, az utóbbit magyarnak nevezve el.
Ugyanebben a vitában, ugyanitt, kicsit (nagyon) önmagát is jellemezve, Sz így folytatja, képtári hallgatósága számára érthetőbben:
– Hisz mással is megesik, hogy valamibe nagyon belelovalja magát. Lükő Európa és magyarság között csak éles ellentéteket hajlandó észrevenni. Mennél jobban hajszolja a sajátosan magyart, annál jobban ennek az ellentétlátásnak az áldozata lesz, mert lehet-e sajátosan magyar egy gondolat, mely egy németnek is eszébe juthat? Szerintünk persze lehet.
Sebestyén most közbekérdez, visszatérítve a szemináriumot az előzetesen kitűzött székelység-témához – noha tulajdonképpen végig a közelében jártunk. Sz kész a folytatásra, miután meghallgatja a szemináriumvezető kérdését.
– Milyen hát a sajátosan székely, azaz a székely észjárás, akár mint különálló vonás, akár mint a magyar része? Van-e sajátosan székely gondolat, amely mondjuk egy németnek nem juthat eszébe? És ha lehet, beszélni kellene most már székely vonatkozásban is arról, amit Sz professzor úr mint időszerű magyar kérdést így fogalmazott egyértelművé: „Megmaradásunk egyetlen kezessége az okos változás.”
Sebestyén tanára most a Tamási-novellával, annak két változatával példázza, hogy noha az előbb belelovalta magát a Lükő-bírálatba, nagyon is látja a sajátosságokat. Egy kicsit távolabbról, hosszan indít.
– Egy faj, egy nyelv, egy műveltség; nyilvánvaló, hogy ahová a magas műveltség leggyérebben és leglazábban vetette láncait, a falvakban (nevezetesen a székely falvakban), ahol a faji ösztönök legkevesebb ellenállással találkoznak, ott a mindennapi élet mindennap ösztönösen „magyar mitológiát” teremt. Innen az író feladata: megteremteni a magyar élet ábrázolására egyedül alkalmas „pogány” irodalmi formát. Ennek a szándéknak szülötte Tamási első műfaja, melyet legtalálóbban liturgikus novellának nevezhetnénk. Valóban szerkezeti elemeit a liturgiából kölcsönzi, a mondatról mondatra kiszámítottan fejlődő történet egy-egy eretnek szent jelképes értelemmel bíró szavainak, mozdulatainak, teteinek sorozata, melyet az elmondó ehhez illő áhítattal kommentál. A történet legtöbbször indulatokban csúcsosodik ki; természetesen, mert az ösztönök alkotása a lázadó indulat. A fiatal Tamási novelláinak fő jellemvonásai tehát: liturgikus szerkezet, szakrális hős, himnikus nyelv. Lehetetlen nem venni észre ennek a liturgikus novellának mélységesen katolikus gyökérzetét. Persze „pogány” katolikus. Tamási a népéletben a pogány kori magyar életformákat gyanította, de a népi katolicizmust fedte fel. Hitelességét tulajdonképpen csak növeli az, hogy ő maga másképpen értelmezi azt a katolikus székely világot, melyet felfedett. Romantikus szemlélete zavaró körülmény ugyan, de lényeges vonásokban csakugyan a népélet lelkét s nem a külsőségeit ragadja meg, helyesen érezteti „az életnek azt a heroikus többletét, kultikus felfogását, artisztikus stílusát” (ezt Bálint Sándortól idézem), melyet ma már módszeresen vizsgál és mér le a magyar néprajztudomány.
Mennyire más – mennyivel értőbb! – megközelítése ez Tamási ifjúkori novellisztikájának, mint volt a G-jé, a Helytelen világról szóló kritikájában. Sebestyén újra örömmel (és persze elfogultsággal) regisztrálja tanára győzelmét a több évtizedes, különböző szinteken zajló versengésben. És jöhet még egy piros pont Sz-nek, a Tamási-novellisztika további elemzésében.
– A liturgikus novella tapasztalatait Tamási egész írói pályáján értékesíti. Közben azonban új műfajt teremt, folyvást a novella látszatával, melyet legtalálóbban talán feleselő novellának nevezhetnénk. Mondtuk már, hogy pályája elején Tamási a faji romantika ujjmutatására fedte fel a népélet religiosus jellegét, vagyis valami olyant, amit a faji romantika nem látott előre, ami biztosítja teljes eredetiségét. De még ennél is eredetibb, teljesen önálló felfedezése a népi dialektika. Ezt ő egyik novellájában fortélyos párbeszédnek nevezi. Különbnél különb fordulatokban tálalja fel, de legjellemzőbb alakja mindenesetre a kérdés–felelet.
– Ennek a fortélyos párbeszédnek a csírája a találós kérdés. Gyanítható, hogy a találós kérdés a népi pedagógia formája; mindenesetre a középkori oktatás ennek a műfajnak a segítségével történt. Ma is használja az egyház a katekizmusban. Ebből született a görögöknél a filozófia (gondoljunk a szofistákra és Plátó dialógusaira!), sőt talán a dráma is.
De vajon hogyan látja Sz éppen itt, a Székely Nemzeti Múzeumban zajló tanácskozáson megmaradásunk kezességét, „az okos változást”? Mondana valamit professzor úr a székely apokalipszisről is? Sebestyén ragaszkodik hozzá, hogy e szép, irodalom- és művelődéstörténeti súlyú szavak után hangozzék el egy 1935-ös Szabédi-kritika 2011-ben meglepően szóló – mert a mába átvezető – ítélete is, pontosabban a gondolatmenete; még akkor is, ha egyesek berzenkedve fogadják majd. Alighanem a teljes feledés jutott osztályrészül Szenczei László könyvének, amely a Székely Apokalypsis cím alatt a székely regény paródiáját kísérelte meg – de Szabédi reagálását sem emlegette azóta senki, legalábbis Sebestyén tudomása szerint. Ha már felfedezte az Erdélyi Helikonban, nem maradhat ki ez sem a szemináriumból. De hogy egyáltalán értsük, miről van szó, Sz szemle-cikkének első, ismertető részéből kell beidézni:
– A Székely Apokalypsis hőse Kende Józsa, elfajzott leszármazottja Csórja Bódinak, Szakállas Ábelnek s ezek Apjának, Uz Bencének (mert apa az, bár későbben született; izmos apa, ki elébb fiakat nemzett s azután még volt ereje megszületni!). Józsa, mint neve is mutatja, afféle székely messiás, öregrendű bibliai apától és anyától, Mózsitól és Sárától, egy meghaladott embertani időszak kései szellemi sarjadéka. Egy vadzseni, finomabb szóval őstehetség, aki nem tanul, hanem mindjárt tud, menyét farkával képeket fest, fanyelű bicskával szobrokat farag… megfaragja önnön lényegét is, a megváltót: egy őzike ez, egy Állat, akit az Ember keresztre feszített. Józsán keresztül az Ösztön lázad az Ész ellen; közkeletű beállításnak hódolva, a Falu a Város ellen.
Még jó ekkora terjedelemben folytatódik a leírás – ami után joggal várjuk a kritikus ítéletét az olvasottakról. Tagadhatatlan, hogy Sz nehezen szólal meg, barátai közt kellene igazságot tennie.
– E sorok írója abban a különös helyzetben van, hogy a székely regényt éppúgy szereti, mint a Székely Apokalypsist. Hevesen emlékszik még Tamásinak egy mondatára: „addig szakgatom a szívemet, amíg az Úristen parancsolja, hogy minden ember csodálja és szeresse a székelyt”. Van ebben valami, ami kihívja maga ellen a mosolyt. Szenczei kissé türelmetlenül mosolyog, de igazán, Isten és emberiség nem foroghat székely tengely körül. Paródiája túl is lépi a paródia határait és szatírába csap: nemcsak ábrázol, ítél is. Elítéli a székely regényeknek – már könyve címében jelzett – apokalyptikáját, a józan tájékozódást zavaró túllelkesültségét, amely szűkebb széptani téren rafinált stílushoz vezet, amely a mondatokat alkotó fogalmakat mondatalkotásra alkalmatlanná porhanyítja.
Mi hát Szabédi végső ítélete a Szenczei kontra Tamási, Nyírő perben? Vagy nem is perről van szó? A kritika végül is ezt sugallja.
– A falu van, éspedig bajban van. Ámde szolidaritást vállalni a faluval nem elég, ha ez a szolidaritásvállalás (melyet az Apokalypsisban Bánk bán jelmezt öltött urak képviselnek) elfoglalja a helyét a segítségnek. A pokol és a jószándék közelsége ijesztő: az Antikrisztus majdnem olyan, mint a Krisztus. És Krisztus majdnem olyan, mint az Antikrisztus. A szatíra nem is ellensége a szatirizált műfajnak, hanem őre, mely gyakran nem is tényleges, hanem csak virtuális bűnöket ostoroz eleve.
Lehet, hogy ezekre az utolsó mondatokra koncentrálva kellene folytatni a szentgyörgyi szemináriumot – mosoly helyett a „székely tengely” felvetését vizsgálva, nem utolsósorban pedig Krisztus és Antikrisztus szerepcseréjét vitatva meg, el egészen a mai napig. Ha itt volna – ha volna – egy-két olyan elszármazott székely, mint a köznemesi (bölöni ősöktől származó) Mikó Imre, a születése centenáriumához érkezett jogász-politikus vagy a vele együtt az Erdélyi Pártban és a negyvenes évek eleji pesti parlamentben a józanságot képviselő kolozsvári lelkész, kisebbségpolitikus László Dezső (szintén székely felmenőkkel): ők Sz segítségére sietnének, régi-új tapasztalataik értelmezésével.
Hosszú vitára volna kilátás – a szeminárium ideje véges. De van e választott képtári helyszínnek egy kínálkozó lehetősége: átmenni a szomszédos terembe, megállni Nagy Albert csizmás, bajuszos, lámpást tartó Diogenésze előtt; ez az összevont homlokú, határozottan lépő, ősz ember mintha tudná az igazságot.

(Vargyasi függelék)
Nem az ősiség, az Árpád-kori emlék, a Dániel-kastély vagy a bútorfaragók és –festők híre nyittatja ezt a zárójelet, hanem a fiatalabbik Sz hosszú hallgatása, miután a szeminárium megtapsolhatta, még az első órában, a Tőzsgyökeres csujogatót, majd Nagy Albert-versét. Van ugyanis ennek a költőnek is hozzászólása – noha nem oly ideologikus – a székely világhoz, ennek pedig az erdővidéki Vargyasból küldött leveleiben adott hangot. Sebestyén úgy tudja, ketten voltak az erdélyi magyar irodalomban, akik vargyasi lányt vettek feleségül (ő, ifjú Sz, a második feleségeként), és ezen a jogon több időt töltöttek ebben a világtól távoli székely faluban. A másik, vagyis az életkor szerint az első, Balogh Edgár – ő éppen Vargyasról küldött több levelet is vitázó barátjának, ellenzékének: Szabédi Lászlónak. 1943 júliusában ilyen dolgokról:
– Itt csücsülök a vargyasi szobában, zuhog az eső, s másolgatom régi cikkeimet. Ma éppen a Kisebbségi látomások akadtak horogra (Brassói Lapok, 1938), benne Zembáné, hát így jutottál eszembe, bár Neked olyan a furcsa természeted, hogy folyton folyvást a fejemben járkálsz. Azt hiszem, a komoly levelezésből is lesz ezért valami, ezzel kéne kiszabadítanom magam Belőled. Még Kolozsvárt hallottam Nagy Pistától, hogy a Termés ankétot rendez időszerű magyar kérdéseinkről. A névsort is olvastam s bár egyáltalán nem vagyok olyan jóban Veletek, akciótoknak nagyon megörültem. Masaryk mondta (de ez ne zavarjon Téged!), hogy a demokrácia – diszkusszió. A vén idealista csont nem is vitte többre a demokráciában, de kezdetnek jó a parlamentáris véleménycsere, s a Ti fiatalságtok bizonyára tovább is tesz erről a nagyszerű szellemi ugródeszkáról. Ezt: a Termés ankétját nagy idők jelének érzem; sokat, nagyon sokat elérhettek vele. Ugyanilyen értelme van annak is, hogy egy új Vásárhelyi Találkozót szorgalmazunk. Áron benne van, őszire, ha a közhangulat majd úgy kívánja. A tervet legközelebb Szentimrei veti fel a Magyar Nemzetben, persze, ez csak egy személy s egy oldal a gyűlésre hívandók közül. A székelyföldi, udvarhelyi, sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai felfogásról ebben a kérdésben – legközelebbi levelemben értesítlek.
Hogy a legközelebbi valóban csak egy év múlva indul Szabédi felé, abban pedig tyúkültetésről, malachízlalásról, a vargyasi kert műveléséről van inkább szó (megjegyezve: „Vargyast nem adnám semmiért”), arra Sebestyén nem vesz mérget. Arra viszont igen, hogy a már-már a „függelékben” is háttérbe szoruló ifjabbik Sz Bukarestbe, Méliusz Józsefnek címzett számos vargyasi beszámolója kiemelésre érdemes. Negyedszázad választja el a Szisz-leveleket a Balogh Edgár által írottaktól – valójában ennél sokkal több. Igaz, egyszer ő is beszámol arról, hogy beszállt a szénacsinálásba, de nem ez a jellemző. Nyugalom, pihenés távol a városi zajoktól? Hát nemigen. 1968 nyarán írja Méliusznak, aki ekkoriban igencsak az irodalompolitikai harcok középpontjában áll.
– Esik, esik, esik, esik. Hízom, olvasok és írogatok, irtó mód megférfiasodtam. Pénz, az nincs, pedig nem szeretnék itt ülni egész nyáron. – Itt a kezembe került egy könyv, bizonyos Bruno Brehm Így kezdődött című regényféléje, Ferenc Ferdinánd lelövéséről. Sajnos, az elején hiányzik 15 lap, a végéről is nem tudom, mennyi. Hallottál-e róla? Érdekel-e? (El fogom lopni ezt is.) A tényanyaga mindenesetre használható.
Innen kezdve Szilágyi Domokos irodalompolitizál. És nem kíméli kortársait, köztük vargyasi „falusfelét” éppenséggel nem.
– Küldtem valami verset az Utunknak, és most várok. Az Igaz Szótól visszakérem a Whitmant – hallgatnak, mint dinnye a szarban, se bű, se bá, se oda, se vissza, pedig nem szeretném, ha elsüllyesztenék a dögök ezt is. Ácsnak nem írtam – azt hiszen, már nem kaptam volna ott. Még sose késő – majd jövőre összeröffenünk. – Edgár, úgy látszik, már közveszélyes. Csúnya dolog ez, uram – nem tudom, hogyan lehetne közömbösíteni a sok szart, amely itt 15 év alatt teremtődött, ez a legszomorúbb az egészben. Én legalábbis enyhén kétségbeejtőnek látom a helyzetet, nálunk és most különösen, Darvaséknál meg általában, de az az ő bajuk – ők igazán nem panaszkodhatnak a lehetőségekre. De az, hogy nálunk 15 év alatt nem nevelődött ki (sőt!) egészséges, valamirevaló irodalmi közvélemény, amelynek a szava nyomna a latban – nagy szegénységi bizonyítvány, és főleg utánpótláshiány. Van viszont helyette áskálódás, egymáshasába-látás, nagymagyarság, antiszemitizmus, koncért vicsorgó elvi csata, becstelenség, amit akarsz. Nagyon veszett dolgokat akarok írni. No, meglátjuk.
Közben ifjú Sz Vargyason is ír – nem mondhatni, hogy székely történeteket. „Amolyan novellafüzért írok, ez lesz a címe: Bágyuj Elemér csodálatos dolgai.” (Van, hogy Bárgyujként emlegeti.) Beszámolórészlet:
– Csergét mi vettünk – hitellel, ezerért. Marha nagy és marha szép (narancs kockák fehér alapon). Népművészeti (?) boltban kb. 2500. – Szilágyi Pistának írtam atyai jó tanácsokat, és küldtem neki is egy B. E.-t – eddig (hogy szerény legyek) a legjobbat, 21-22 gépelt oldal. (Papírt ma vettünk, kösz!): B. E. híres ideggyógyász, akihez imperialista betegek is járnak (valuta!), mire a megye kinevezi B. E.-t báróvá (címer: EEG-készülék, kék mezőben, + ötnyelvű oroszlán – a cseheké, és kétfarkú, mely jelzi, hogy 5 nyelven gyógyítanak), lóhát, sólymászás, Jean mint komornyik, de B. E. a végén föllázad a báróság intézménye ellen. Rázós beköpések vannak benne, Edgár kolléga címére is, de sokat lehet röhögni. Kíváncsi vagyok, mit csinál vele az Utunk. – Még egyszer a Híd – révén: lehozta-e az U. Symposion a Napfordulómat? – Mert erről nem tudok semmit. – Kíváncsi vagyok a Kelemen-cikkre. A békasegg-perspektíván kívül gyanítom, hogy civilben és mint olyan, tök mindegy neki az egész. Azonkívül, hogy valószínűleg annyira sem ismeri az itteni helyzetet – és műveket –, amennyire ismerhetné, ha csakugyan venné magának a fáradságot, hogy. Mert ott mégis könnyebb, mint vice versa.
Vargyasi irodalom? Micsoda nagyszerű alkalom volna a kozmopolitizmus leleplezésére. A népszolgálat-feladás miatt. Lehetséges vérvádak. Itt és ott. Igazi konglomerát.
Hol vagy Diogenész, a lámpásoddal?
Nagy Albert festményén.

(Média-függelék, Vargyas után – Székelyudvarhelyről)
Igazi székely hír, 2011. május végéről, a megújult napilapból, a Hargita népéből: Székelyföldi Lassúsági Pipaszívó Verseny. Még jó, hogy az ember – ha késve is – igyekszik tájékozódni a fontos események sűrűjében. Sebestyén most tudja meg, immár nyolcadik alkalommal szervezték Udvarhelyen, a Plébános étteremben a Polgári Pipaklub versenyét, olyan résztvevőkkel, mint a pipaszövetségi új elnök, Bajusz Géza, valamint több, korábbi világbajnok, köztük egy hölgyi személy. Arról nincs hír, hogy Vargyas jogán Szilágyi Domokost is megpróbálták volna mozgósítani. Lehet, nem tudtak róla, hogy ifjú Sz-nek is volt egy pipázó korszaka. (Díszvendégként, a székely egyhangúságot oldandó, meghívhatták volna legalább Szisz régi barátját, egy másik irodalmi Szilágyit, a pipázó versenyeken lehet még kezdőnek, Méliuszhoz képest biztos kezdőnek számító Szilágyi Istvánt, a kolozsvári prózaírót. Arról ugyanis nincs szó az újsághírben, hogy Kossuth-díjasnak is drukkolhattak a székelyudvarhelyi nézők.)