A csángó népnév 1746-os és 1762-es említései

Bárth Jánosnak, a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális AntropológiaiTanszéke tanárának, néprajzkutatónak a 2005-ös tanulmánya  kivételes fontossággal bír a csángókutatás szempontjából. Aszerző a csángó népnév egy 1762-es, tehát még Zöld Péter előtti említését találja meg. Szándékosan nem írom, hogy „első említését”, ugyanis, mint látni fogjuk, a tanulmányában közölt adatok alapján valódinak kell elfogadnunk egy 1746-os, Szőcs János által „gyanúsnak” titulált dokumentumot is, amelyben szintén szerepel a csángó főnév. Barth János a Gyulafehérvári Érseki Levéltár (GYÉL) Püspöki Hivatalának Iratai (PHI) közt (GYÉL. PHI 46/1763, 17. doboz) egy gyimesi házassági per anyagát találja, „a perben szereplő gyimesi házaspár tíz évi együttélés után el akart válni, mert kiderült, hogy a férj kezdettől fogva alkalmatlan volt a házaséletre. A férfit Barabás Istvánnak, feleségét Pusztina Erzsébetnek hívták.”

 A per folyamán számos tanút hallgattak meg, a Némethy István csíkszentmihályi plébános által vezetett vallatás egyik kérdése így szólt: „Tudgya-é a’ tanú bizonyossan Tatros Lokán lakó Barabás István nevű Csángó Pusztina Erzsébetet hogy Anya Szent Egyház törvénye szerént feleségül házas társának el vette, már ennek előtte tíz esztendőkkel?” Bárth János ezek mellett megjegyzi, hogy a tanúk és a vádlottak Moldvával hozhatók kapcsolatba, rokoni szálak fűzik őket össze, és bennük „a Tatros-völgy korai csángó lakosait tisztelhetjük”.
Megállapítását arra is alapozza, hogy ugyanabban a tanulmányban közölt, 1747-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a Gyimesek népessége tisztán moldvai magyarokból tevődik össze. Ekkor ugyanis Csíkszentmiklós katolikus egyházmegyéje területén 114 családban 670 személy élt, 63 személy kivételével nem a Gyimesekben, a hiányzók a gyimesi Lok területén tanyáztak szétszórt hajlékokban: „A visitatió végén a következő, jobbára magyar szöveg olvasható: «Gyimes Lokon lakó moldovai magyarok RAB János (3), FÁBIÁN Péter (6), FEKETE Mihály (5), RAB György (6), RAB Péter (2), FEKETE János (7), TANKÓ György (9), TURBULY Mátyás (5), ANTAL János (6), TANKÓ Péter (7), DÁVID György (7). Summa Moldaviensium 63».”
A két fenti adatból kiviláglik, hogy a csángó a moldvai magyar szinonimája. A szó  1762-es említése pedig pontosan tíz évvel előzi meg Zöld Péter 1772-es adatát, amelyről a kutatás eddig úgy tartotta, hogy a csángó népnév első felbukkanása (1772-ben Zöld Péter petíciót ír a csíkszentmiklósi egyházmegye nevében, amelyben a „csángóknak nevezett”  [„csango dictis”] lonkai magyarokra panaszkodik.
Mivel most már tudjuk, hogy az 1700-as évek közepén a Gyimesek lakossága kizárólag csángókból, azaz moldvai magyarokból tevődik össze, újból meg kell vizsgálnunk azt az 1746. május 25-i keltezésű jegyzőkönyvet, amely a csíkszentmihályi Sándor család levéltárában található, s melyben a gyimesiek kapcsán ötször szerepel a csángó szó, pl. "Tankó György, a csángó öccseivel"szókapcsolatban . Szőcs János ezt azért tartja gyanúsnak, mert kételyei vannak a forráskiadvánnyal kapcsolatban: „Találni még abban vitatható, kétes hitelű írást! Felteszem az egyáltalán nem szónoki kérdést: Szabó T. Attila a csángó címszónál miért nem használta fel az SZT-ben (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban) a forráskötet 295-300. oldalán levő, 1746. május 25-re keltezett jegyzőkönyvét? Ő bizonyára az írást gyanúsnak találhatta!”
Itt Szőcs – amellett, hogy a „Csíki Székely Krónikát hamisító” Sándor Zsigmond iránti gyanúját érdemtelenül terjeszti ki a a teljes Sándor családra, így a levéltári anyagot közlő Sándor Imre genealógusra, a Szádeczky-Kardoss Lajos által nagyra tartott, megbecsült tudósra  – hibát követ el, egyszerűen nem néz utána, hogyan dolgozott Szabó T. Attila.
Szabó T. Attila ugyanis csak azokat a forrásokat használta fel, amelyeket saját szemével látott, mások forrásközléseihez csak a legritkább esetben nyúlt: „a gyűjtő úgy fogott az adatgyűjtés végeérhetetlen munkájához, hogy a szerkesztendő szótárba csak eredeti levéltári anyagokból vagy az eredetiekkel azonértékű hasonmásokból kijegyzett adalékok kerüljenek bele”. [Később a történeti kiadványokban talált „sok érdekesnél érdekesebb régiségbeli adalékot” nem volt lelke kijegyzetlenül hagyni] „A gyűjtő azonban a legtöbb kiadványban csak alkalomszerűen szemelgetett, és azért az ilyenféle gyűjtés csak a tallózgatás és nem a teljes forráskiaknázás szintjén mozgott” 
Azaz Szabó T. Attila egyrészt csupán tallózgatott a kiadványokban, másrészt csak a számára elérhető erdélyi levéltári anyagot dolgozta fel:  „a munkahelyhez kötöttség térbeli lehetőségei” miatt is „... e sorok írója csak arra vállalkozhatott, arra kényszerült vállalkozni, hogy a számára elérhető erdélyi keletkezésű levéltári anyag földrajzi korlátainak tekintetbe vételével vonja meg a szótörténeti érdeklődés területi határait” .
Márpedig a Sándor család levéltárát Budapesten őrizték, ergo Szabó T. Attila nem kutathatta. Emellett a levéltár anyagának jó része megsemmisült az 1956-os forradalomban. Íme, mi olvasható róla a Magyar Országos Levéltár honlapján: „P 5936.45 ifm. Sándor (csíkszentmihályi) család, 16. Század – 1927, Tulajdon: 682/1950 OL sz. Részben Sándor Imre gyűjtéséből kerültek az Országos Levéltárba. Égett, csak restaurálás után kutatható! Mikrofilmen: 500 db felvétel!”
A Sándor család levéltárát kiadó Sándor Imre szakmai becsületességéhez pedig azt hiszem, semmiképpen nem férhet kétség, hisz 1927 nyarán már súlyos szívbetegen éppen annak a Szádeczky-Kardoss Lajosnak A székely nemzet története és alkotmánya című művének korrektúráját végzi, aki a Csíki Székely Krónikát a legélesebb kritikával illette.
Értékelésem szerint, a fentiek miatt a csángó népnévnek nemcsak az 1762-es, hanem az 1747-es említését is kétségen felülinek kell elfogadnunk.
Befejezésül egy érdekesség: a Bárth János kutakodásaiból megismert csángó Pusztina Erzsébet 1762-ben tényleg elvált magtalan urától, és nem sokat vesztegette az időt, 1763-ban már új férjének, Bartos Mártonnak szült gyermeket, akit Csíkrákoson anyakönyveztek . Férje azon Bartos famíliához tartozik, amely nem Csíkszentmiklós megyei származásúként már 1716-ban a Gyimesekben él . Azaz a székelyek olyan gyimesi embereket neveztek csángóknak, akik éppenséggel nem közülük mentek el, azaz nem „csángáltak el”, hanem inkább feléjük jöttek...