Váci Mihály beszélgető lírája

 "Túlzás a szép"

„és a fiatal költők is jól megélnek
örökbehagyott kaptáraid mézén”

Kassák Lajos: Meghajtott zászlókkal (József Attila születésének ötvenedik évfordulójára)

1. HAGYOMÁNYOK: Hagyományt átvenni valószínűleg nem lehet, csupán saját találékonysággal újjáteremteni, Váci Mihály telitalálatát idézve: „eljöhető leleményként”. Persze, klasszikustól klasszikusig haladva ennek is más és más a módja. Sokan hivatkoztak-hivatkoznak József Attilára, aki, ha nővérével azonos kegyben részesíti a génektől is függő szerencse, köztünk lett-lehetett volna századik születésnapján. Nevét a messzi múltból idézik, életműve hagyományként három-négy vonulattal is kényeztethetné az utókor költőit-olvasóit, amire sajnos, nem figyeltek a centenáriumi rendezvényeken az Ő emlékét idézők. Pedig nem kellett volna saját érzékenysé-gükre hagyatkozniuk, az átvehető hagyomány értékelésének is van hagyománya. Az egyik közel negyven éves:

«Van a József Attila-i víziónak valami olyan tulajdonsága, amit a kórlélektan ski-zofrén képességnek tart: megfeszülés a végletek között („...nagy-nagy szeretetre / minden napok Egy-Nappá égnek össze”); karnyújtásnyi közelítés valóságos és szellemi között, de úgy, hogy az absztrakció is testet ölt („egy tiszta érzés arra bandukol”) és a testi is szerkezeti vázára bomlik („a semmi ágán ül szivem”); ke-ringés külső és belső örvényeiben, de úgy, hogy hol a külsőt fogadja belsejébe („sebed a világ, ég, hevül”), hol ő maga tör a külsőbe („világizzása hőmérsékle-tem”); szédítő csapódás magasságoktól mélységekig („... életem csúcsai közt, a távol / közelében zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton”) s ebben a zu-hanás-emelkedésben a mélység is csúcs („hörpintek valódi világot / habzó éggel a tetején”), s a magasság is akna („a zúgó egek fenekén / lapulok”). Nála társítás és metafora nem külön tagok, ellenkezőleg – és ez is skizoid vonás –, a legtermésze-tesebb képi társítások (sötétség – némaság, némaság – hideg, hideg – űr, űr – hold) a legbizarrabb fogalmi társításokkal (sötétség – ezüst, csont – hang, csönd – koccanás, koccanás – molekulák) olyan szervesen egyesülnek metaforikus kapcso-latba, mintha ösztön vonzaná őket egymáshoz. („Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra. // A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.”) A sötétség a társítások nyomán világ-talansággá vakult, a csönd halálos némaságba fulladt, a hideg lesüllyedt az ab-szolút fagypontra, amitől a téli éjszaka túltágult önmagán, amikor pedig a társuló képzetek metaforává hatványozódnak, ez a téli éjszaka egyszeriben magával az űrrel azonos.»
Földes László (Elvek és viták, 201-202.) fenti elemzései, valamint egy korábbi megállapítása: „Egyetemes összefüggések és végletes ellentmondások kérdőjelei között vergődő lélek a József Attila lelke” – a költői hagyománynak azt a vonulatát vázolják, amelyet a költői gondolat egyetemességének nevezhetjük. Ami hibátlanul összecseng a költőnek azzal a megállapításá-val, hogy: „A műalkotás tehát mindig a szemlélet határán jár”, (ÖM. III. 95.) – vagy „a mű világának minden pontja archimédeszi pont”. (ÖM. III. 98.)
Igaz, hogy „archimédeszi pont”, de kevés az olyan műve, amelyik csupán vagy kizárólag ha-sonlóan látomásos költői képek sorozatából állana. Pedig az ilyen telitalálatokból József Attila kifejezéseit használva, „közvetlen egyetemesség”, (ÖM. III. 48) „művészileg szükségszerűen egész, önmagában lezárt világ keletkezik,” „végső szemléleti egész,”(ÖM. III. 97.) ami más megközelítésben művészi autonómia, magyarán szólva öntörvényű műszerkezet, esetleg kü-lön bejáratú kifejezésként: belső horizont.
Ez volna az irodalmilag-esztétikailag-művészileg a legfontosabb két hagyomány-vonulat, ami József Attilánál egyrészt elméletileg megfogalmazott művészi követelmény, másrészt pedig alkotói teljesítmény, tisztán autonóm szervezettségű művekkel. 1937-ből kettőre illik ez a faj-ta, szigorú öntörvényűség, – ezek a Már régesrég és a Sas címűek, bennük a legkevesebb a beengedett heteronómia, azaz a versből való kibeszélés, esetenként a ténymegállapítás, ami kezdő költőknél fordul elő meghaladandó verbalizmusként.
Kiemelendő a számomra értékes első hagyomány-vonulat, az elméleti fejtegetéseiből kiollóz-ható tételek sora, aminek tárgyát „a művészet különössége”-ként (ÖM. III. 251) nevezi meg József Attila, és ez az, amit teljesen figyelmen kívül hagytak centenáriumán a róla emlékezők. Ezekből például megszívlelendő az, amit, szintén a „közvetlen egyetemesség”-et érintve, az ihletről tanít.
„Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondiját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsere-je van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos. De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a köl-tő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét indítja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szel-lem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalán beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhi-ány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mígnem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csa-pongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhe¬tetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.” (ÖM. III. 48)
Az idézet utolsó előtti mondatának megfordításával az esztétikai birtokbavételt is meghatá-rozhatjuk: szellemünk az ihlet minősítő erejével a világot esztétikailag birtokba veszi. – En-nek legtökéletesebb megvalósulása a belső horizontú vers (a szigorúan értelmezett „archimé-deszi pont” vers egészre érvényes analógiájaként), a külső horizontú mű pedig más szintű köl-tői általánosításával még félúton áll, másként határolt végtelenség (kevésbé részesít az eszté-tikailag nyújtható teljességből) a műalkotás. Különböző módon fognak hozzá az alkotók a „képek költői erejű elvonásához”. (V.M.)
A következő, harmadik hagyomány-vonulat az lehetne, amelyben fel-felbukkannak az érvelő-szenvedélyes, máskor elbeszélő jellegű sorokban a Földes László által felsorolt telitalálatok. Ilyenekről mondja Arisztotelész, hogy „megízesített nyelvezet”, bennük többé-kevésbé a hete-ronómia, a külső horizont az uralkodóbb. Más (lazább, társítgató) szervességből áll össze „bon-tatlan egész”-szé a „művészi önérték”. Ebben a vonulatban van a költőnek a legtöbb elődje-követője.
Végül a negyedik vonulat: nem-vonulat, mert „a művészet szféráján kívül” rekedt szempont: az esetlegesnek számító, a vonulatoktól független (ennek megfelelően aztán tetszőlegesen heteronóm) tematikus csoportosításoké (szerelmes versek, közéleti líra, proletár versek, gon-dolati költemények, istenes versek, episztolák, elbeszélő költemények), ezek a nem-vonulatok csupán csak a tematikák kedvelőinek rögtönzése. (Műelemzés Hallmark-i filmismertetés szintjén. Vagy az osztályharcos berögződöttségek szerint az egyik költő a munkásosztály, a másik a dolgozó parasztság küzdelmeinek zászlóvivője. Persze, az ún. „haladás” jegyében, ami az aktuálpolitikai népszerűsítésnek tetsző témákra szűkült, a hozsannázó elkötelezettség egyoldalúságát megparancsoló szocialista realizmus követelményeinek megfelelően.)
Hadd olvassuk az említett két, belső horizontú József Attila-költeményt.
„Már régesrég rájöttem én, / kétéltű vagyok, mint a béka. / A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka. // Gondos gazdáim nin-csenek, / nem les a parancsomra féreg. / Mint a halak s az istenek, / tengerben és egekben élek. // Tengerem ölelő karok / meleg homályu, lágy világa. / Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága.” (Már régesrég)
„Micsoda óriás sas / száll le a zengő mennybolt / szikláira. E szárnyas / a sem-miből jött, nem volt. // A mindenséget falja / csilló azúri csőre. / Vaskarma tépi, marja / a meleg húst belőle. // S a fogoly világ hullat / könnyes üvegszemekkel / vércseppes pihetollat. / Ez a pirosló reggel. // E madár könnyű röpte / a létet elra-gadta. / Nincs magasság fölötte / és nincs mélység alatta. // Az egyik szárnya lel-kem, / a másik szárnya Flóra. / Én őt váltom és engem / ő vált igy uj valóra.” (Sas)
Ezt az első három vonulatot összegezi szerintem a József Attila-i hagyomány, amelynek fő vonulatáról így vélekedik Földes László:
„József Attila érzékeinek a szó szoros értelmében nincsenek korlátai; ami másnál még ingerküszöb alatti hullámrezgés, nála már eleven hang, ami másnál már me-rő absztrakció, nála még mindig szín, forma, kép. Azt hiszem, ha akarná, a ben-zolgyűrű vegyképletét is hasonlatba tudná írni”. (EV. 199)
Milyen költői lelemény viszi ezt a belső horizontú, József Attila szavaival élve „szemlélhető műegészt”, „közvetlen egyetemességet” vagy „határolt végtelenséget” (ÖM. III. 48) to-vább?

2. EGY LÍRIKUS ’56-BAN
1955-ben Ereszalja címmel jelent meg Váci Mihály első kötete. Ugyanaz a költői lelemény születik újjá benne, ami látszatra csak a költőelődé. Viszont a harmincnyolc költemény na-gyobb felében a korlátlanul érzékelő és egyben érzékeltető képesség zendül meg, szakaszról szakaszra belső horizonttal, a többi (inkább a dolgainkra közvetlenül rámutató mindennapi beszédhez közeli megízesített nyelvezet, elbeszélő jellegével) a külső horizont mintaképe. Nem enged meg magának üresjáratot, szinte dúskál az eleven élményekre való rezonálások-ban, az ő „érzékei a természetélménnyel a közvetlen környezetből túltelítődtek” (V.M.). Nem egyedi benyomások közvetlenségére való (heteronóm) rámutatásként, hanem azoknak közös-ségi érvényű, egy megszemélyesülő költői „alapélményre” hangolt, egymásba zsúfolt-zsongatott, és egymástól felragyogtatott (autonóm) kimondásaként. Ebben a vonatkozásban a legmagasabbra teszi a mércét:
„Olyan új, modern költészetet kell teremteni, mely a megújított nyelv és kifejezés-beli eszközök legteljesebb birtokbavételével egyidejűleg a teljes közösség egyete-mes, mély alapélményeit nemcsak a leírással, a megjelenítéssel akarja kifejezni, de amely a teljes közösséget magába habzsolni képes, ujjongó, szenvedő egyéni-ség kiélésének szabad korlátlanságát, szuverenitását is ki tudja harcolni.” (1124)
A címadó vers első szakaszában gesztussá éledő benyomások sokasága hajlik át „szuverén” lelki beidegződéssé:
„Ereszalja! – mint fecskeraj, száll / alólad sok csapongó emlék. / Alád, – ó, éle-tem! ha hagynál, – / még be szívesen visszamennék.”
Miközben a mesterien dinamikus első két sorban észrevétlenül tágul csapongó emlékekké, majd megélt életté a felkiáltójellel nyomatékosított ereszalj, a szakasz második felében megélt és múltba zárt életté minősül. Egymásból kibomló metaforasorozatok mintaképe ez a szakasz, két ellenkező irányultsággal: alólad-alád. Az ereszalja egyben otthonos fecskefészek, amely-ből emlékek rajzanak, ezeken a madár röppályákon visszafelé a múltba tűnt élethez kellene hazajutni. Ezzel a trükkel az irreverzibilis élet szakaszait-mozzanatait hagymahéjszerű réte-gekben, azok egyidejűségeként jeleníti meg a költő. A második szakasz első sora szelíd zenei hangélmény, a második első szava helyszín, amivel rögtön szemben áll a távlat, a harmadik sor szemlélt mozgásélmény, a negyedik az arra adott válaszreakció:
„Hányszor hallgattuk halk dalod / a tornácon, a mezőt nézve, / mikor dús eső su-hogott, / s hajlott alatta a rozs érve.”
A harmadik szakaszba egyetlen helyzetváltó ellentét visz elevenséget, néhány tárgyi kellék-kel, de úgy, hogy előbb birtokos az ereszalj, majd cselekvő alany:
„Nádadba szúrták be a sarlót / a hazatérők s a kaszát. / Te rejtetted el, hogyha baj volt, / a zaharint és a dohányt.”
Viszont a negyedikben az emlékektől terhes, majd megélt életté tágult ereszalj estékkel és nyárral megszemélyesítve a változás (sötétedés) és a mozgás (messzire szállás) szinesztéziás ötvözetet alkot (a rajtad, alattad, rólad helymeghatározókkal kezdődő sorokban):
„Rajtad tollászkodtak az esték, / hullt szárnyukról sötét pehely. / Alattad fészkeltek a fecskék. / Rólad szállt a nyár messze, el!”
Mindez aztán benépesül (szintén szinesztéziás átsugárzással) és távlattá, múltbéli szembenál-lássá, aztán jövővárássá egészül ki váltakozó lelkiállapotokkal kísérve, a következő hat sza-kaszban:
„Alólad messze néztek mindég / emberek, fecskék, ablakok. / Összevont zord szemöldök! – így még / távolt senki nem kutatott. // Szemeztél a szűz messzeséggel. / Szúrós, sötét tekinteted / kastélyok villogó szemével / nézett kemény farkassze-met. // Megenyhülten most is figyelnek / az összevont szemöldökök, / szelíd fények-kel elmerengnek, / lesik az érkező jövőt, // mint fecskerajt, mely fenn kerengve / csapong, cikáz, fészket keres, / de le-leszáll már közelebbre, / s meg-megérinti az ereszt. // Ereszaljak! én azt kívánom: / – jövőnk, a vidám fecskeraj, / szálljon alá-tok könnyű szárnyon, / s rakjon már fészkeket hamar.” (Ereszalja, 26)
(Észrevétlenül általánosít tematikailag az utolsó szakaszt indító többes számmal, amit óhajjal zár, mintegy kibeszél a versből, ezért a belső-külső horizont szakaszonkénti aránya 8+1.) Azt hiszem, a tulajdonságok nélküli jövőt is van olyan nehéz (méghozzá ennyire mozgalmas és könnyed-bravúros módon) élmény közelbe csalogatni, mint a benzolgyűrű vegyképletét ha-sonlatba írni. Össze lehet hasonlítani a Sas második-harmadik szakaszát az Ereszalja negye-dik szakaszával: ez utóbbi mennyivel több érzékszervi benyomást mozgósít képi sugallattá, annak köszönhetően, hogy nem csupán a végletek közötti megfeszülés sűrűsödik képi láto-mássá, de az átmeneteik gazdagsága, a „határok közti végtelen” (514) is élettel zsúfolja a „valóságsugallta egyéni vízió”-t (Földes).
Ha a költőelőd teljesítményére a gondolat egyetemessége a jellemző („Egem az ésszel fölfo-gott / emberiség világossága.”), a Váci Mihályéban az érzékelés egyetemessége, lelki mély-sége, mindenre-érzékenysége, és mi több, a szokás szerint környezetre fókuszáló folyamat irányának megváltoztatásával önmagát vetíti az érzékelhetőre, és viszont:
„Békíthetetlen messzi pólusok / közt vibrál érzékeny szívem. / Keresik útjaik a csil-lagok / érzékeny műszereimen” (A csontjaimra feszítetten, 72). – „Mindenre fel-ragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste.” (Százhúszat verő szív 236-237) – „kigördül szívem geológiai rétegei alól” – „Fáradtan visszamászik szívem törté-nelem előtti / barlangjaiba s rázkódik haldokolva.” (Haldokló szörnyeteg 266) – „Félelmetes rálelni e rokon / ütemre itt is; – terjedő tünet / a Mindenségben: – a csillagokon / ágyú-, motor-, szívverés-sortüzek.” (Magasból 276) – „A létnek más törvénye éltet / már nem a biológia: / az akkumulált szenvedések / nagy feszültsé-gű árama.” (A hordozó energia 280) – „Ezért áldom a tengert, – ezt a szuszogó / tüdőt a Föld felbontott mellkasában.” (Ilyen a tenger, 338) – „És hányszor másfe-lé figyel. / Egész idegrendszere háló. / Éber szenvedéseivel / gyors jeleket vár a vi-lágból.” (Az ember néz, néz – 631)
Pontosító-helyesbítő fogalmazással: egyfajta gondolat-egyetemességről és egyfajta érzéke-lés-egyetemességről kellene beszélni, ugyanis a magyar költészet egészében nem ez a két költőnk sajátítja ki ezt az esztétikai fogalom-párt.
József Attila szerint a műalkotás mindig a szemlélet határán jár, így a gondolat egyetemessé-ge: határolt végtelenség, nála az anyagi világ a külső véglet, – arra irányulva, azt közelíti az exteroceptív (külvilágra irányuló) érzékelő énhez, az absztrakció úgy ölt testet, hogy azt a köl¬tő a szemlélet határán belülre csalja. Váci Mihály a szemlélet belső határait aknázza ki, nála a költői egyéniség „szuverenitását” érhetjük tetten, mert a belső végletből bomlik ki a szemlélet határai felé az érzékelés, elnyerve a költői egyetemességet, és otthonosan csapong az érzékelt valóságelemek között, ő a proprioceptív (saját magára irányuló) érzékelésből indul ki képal-kotáskor. Pontosabban fogalmazva: képalkotás közben a költőelőd az exteroceptív érzékelés-re bízza az esztétikai birtokba vevés mozzanatát (a világ ihletett asszimilálását), az utód pedig a proprioceptív érzékelésre, de nem kizárólagosan (viszont mindkettőjüknél elenyésző lehet az interoceptív érzékelés, ami egy harmadik fajta ihletben játszik szerepet). Így aztán a vers-kedvelőket is más-más érzékenység vezeti az esztétikai birtokba vevés (recepció) közben. Eb-ben áll – részben – a hagyomány újjáteremtése.
Váci a Bodzafa c. versében szinte pancsol a változatok gazdagságában, még akkor is, ha a pe-rifériára szorult szegénység és a bodzafa restelkedő egymásrautaltságát, párhuzamát aknázza ki fáradhatatlan és mámoros leleményességgel, negyvennyolc sorban:
„Felénk nem volt a láthatár / festői, mint hol fenyő rajzolt / fenséges csipkéket: – a táj / peremén csak pár törött gally volt. / Minálunk csak a bodza ága / borult szégyenlősen virágba, / s tárta szét könnyű tenyerét, / hogy eltakarja szégyenét. // Bodzafa! Szegények növénye! / Álmodott kertjük bús virága! / Gyümölcsösük gyümölcsös ága! / Szomjúságuk szőlőtőkéje! / Sétájuk hajló lugasa! / Szüretjük venyige sora! / Annak, aki bort sose szűrt, / bogyódból volt keserű fürt! // Cseléd-kertek labdarózsája! / Alvégek tamariszkusza! / Árendás-porták orgonája! / Te szegénysorok ciprusa! / Szalmatetős kunyhók, borházak / lakóinak leándere, / és maszatos, rongyos pulyáknak / fanyar, vad málna-erdeje. // Kiknek szoknyáját nem súrolta / kiskertekben a virág ringva: / – szúrós illatú bokrod volt a / béres-asszonyok rozmaringja. / Ujjuk közt leveled morzsolták / templomban, ünnepnap-o¬kon. / Ó te megszentelt, megcsúfolt ág, / szemetmaró bazsalikom! // Jaj! szegé-nyek hársfa-teája: / bodzavirág! Ittam belőle! / Annak, ki nem ment patiká¬ba, / fő-zött leved volt gyógyfürdője. / Kis szolgálók, napszámoslányok, / ha szerel¬mes le-velet írtak, / bogyóid leve volt tintájuk, / s könnyük, amit még hozzá sírtak. // A birtokot akácsorok / s dölyfös jegenyék keretezték: / – a nincstelenek ott keres¬ték / otthonuk, hol te lombosodsz! / Bodzafa! – két világ határán / lombjaid sora volt a mezsgye. / Lobogj, hogy aki messze jár már, / hona határát ne tévessze!” (54)
Külön figyelmet érdemel, hogy egyetlen motivációra fűzött sorozatai mennyire bensőségesen líraiak és mellékesen vérbő epikus mesélőkedvről árulkodnak. Itt a legnagyobb természetes-séggel szervesül a hagyomány két vonulata, pontosabban a belső horizont líraisága teljesen magába szippantotta a külsőt mint epikát, ugyanis a téma nem túlírt, hanem tökéletesen alá-rendelt a szuverén érzékelésnek illetve a szuggesztivitásnak. Akárcsak Az engesztelő táj (24), az Utcánk (20), a Kitárt szegénység (18), valamint a Hazatérés (16) minden szakasza, érzék-szervi benyomásokra, képzetfelidéző szóalakzatokra épít, minden üresjárat, verbalizmus nél-kül.
Ez utóbbin, a Hazatérés címűn jól kielemezhető egyrészt az átmenetek fontos szerepe (az első két szakasz), másrészt az, hogy a lelki töltettel áthangolt megszemélyesítéseket („tornácán nagy sugaras szív dobog” = a látóhatár közeli, alacsonyan lenyugvó nap) mindig valamilyen tárgy, személy (helyhez láncoló) közelsége határolja (tornác). A két összetartozó sor: „Hívás, szelíd várakozás az este, / tornácán nagy sugaras szív dobog,” egészen más kapcsolatba lép-tet. Az alkony, mint tornác egyrészt otthon közeli élménnyel lep meg, a hatalmas napkorong, amely dobog, pedig már szervileg tartozik hozzánk. (Ennek a közelségnek letisztult példája a Te vagy című versből: „Lehajtott fejű rózsák nyílnak / amerre járok – arcaid. / Kettőnket ösz-szekötve ível / fájdalmam s emel, mint a híd.” – 411.) Ugyanakkor az első sor két egymást feltételező vonzalom: a hívás és a várakozás, ami az alkony békéje is, de valami más is, proprioceptív érzékelése egy lelki alapállásnak. Mintegy lineáris folytatásként a második sor az exteroceptív érzékelést az interoceptívvel hatványozza, egyfelől úgy, hogy az interoceptív vonatkozást (szív) az exteroceptívre vetítve felnagyítja, majd annak egyik jelzőjét (sugaras) eltulajdonítva bensővé teszi. Következésképpen itt érhetjük tetten azt, ahogyan szellemünk az ihlet minősítő erejével a világot esztétikailag birtokba veszi, vagy más megközelítésben azt, hogy egy metaforában miként zsúfolódik a korlátlanul érzékelő és érzékeltető képesség, ami, ha úgy tetszik, a költő és a mindenség lényegcseréje.
Ezektől a mindenhol jelen lévő, külsőleg és belsőleg is érintés közeli, lélektanilag átszínezett elemektől (elfáradt, álmodozni, elalvó, lágypillájú, ijedten, reszket, lopva, stb.) válik a Haza-térés azonos hangulatot sugalló első tíz szakasza az autonóm komponálás remekművévé, a még utánuk következő, más szótagszámú két szakasz már ismét kiszól a versből, külső hori-zontú és szintén témát általánosít és óhajjal zár.
„A roppant égbolt elfáradt ragyogni, / szelíd kékje már álmodozni kezd: / elalvó hunyorgással rácsukódik / kelet felől a lágypillájú est. // Hívás, szelíd várakozás az este, / tornácán nagy sugaras szív dobog, / eperfa hajlik a fészkes ereszre, / benn lángos pirul, meleg tej csobog. // A határ félni kezd, kiáltni nem mer / a ha-zatérő emberek után: / bokrai mélyén sok szív ijedten ver, / minden levelén reszket a magány. // Mert a tájat senki nem hívogatja. / Lombjai közt felsír a félelem, / s egy kislány után, ki libáit hajtja, / megindul ő is, lopva, csendesen. // Előbb a dű-lőút megyen, ballagva / szénás szekér után: nagy fáival / rátámaszkodik a kerti kazlakra, / pár gallya leng még s elalszik hamar. // Kis utak eltévedve botorkál-nak, / elvesztették az aratók nyomát, / találkozva, tanakodva, megállnak, / s keres-gélnek a tarlókon tovább. // Piciny füvek tolonganak, tipegnek: / – mint félő gyer-mek sír, hazaszalad, / úgy ők is széles rendekben sietnek, / pázsitba gyűlnek friss kazlak alatt. // Az eperfa a házhoz közelebb megy, / a virágok ablakra hajlanak: / az utakon halk lombok közelednek, / elalvó udvarokba tartanak. // Már csak az árkok maradtak: ők árvák, / őket mindenki messze kergeti; / csak bodza hajtja rá-juk durva ágát, / de mélyük melegséggel van teli. // Közelebb jönnek szégyenkezve, lopva, / leselkednek a sötét kert alatt, / sompolyog velük csalán és a bodza, / s a meleg ólak körül alszanak. // Az este így a tájat, / mint szétszéledő nyájat / terelge-ti haza: / tolonganak az árnyak, kitárt kapuid tágak / tornácos éjszaka. // A por-felhő után a / kitaposott csapásra / kezd vágyam hajlani: / szeretnék éjszakára / eljutni egy tornácra, / s küszöbre botlani.” (Hazatérés, 16)
Első, Ereszalja című kötete első versének záró sorában Juhász Gyulát szólítja meg. Záró ver-sének utolsó sora a cenzornak odadobott politikai fricska, miszerint a „jövőbe villant képze-let” és a „táj ragyogó-szép fantáziája: / – a kommunizmust látja már”. Itt a (remélhetőleg) letűnt, politikai széljárás szerinti ideológia által József Attila költészetének meglovagolt-kisajátított tematikája-motívuma bukkan fel. Ennek a látszólagos elkötelezettségnek (amely-ben nincs kitapintható kapcsolat a szép és a fantázia, a fantázia és a látóképesség, valamint a kommunizmus fogalmi elvontságú jegyei között) semmi köze a lírai közlés emberi-társadalmi hiteléhez (aminek különben nincsenek híján a vers első szakaszai). Ahogyan az „Egy! Kettő!” – „Egy! Kettő” című, élmény-beszámolónak szánt és vívmány-bemutatónak félresikerült, minden érintés közeli elemet nélkülöző és epikává oldott, ellentéteket párhuzamokká stilizáló, ténymegállapító versének sincs.
***
Második, Bodza című kötete 1959-ben jelent meg, az elsővel zárják közre az ötvenhatos ese-mények megrázkódtatásait. A kötet második, 1956-os keltezésű verse A ledöntött jegenye cí-met viseli, nagy-nagy veszteség körüljárása egy jegenye ürügyén (ami még külső horizont), de ebben a sors megérintette ihletben valami új is jelentkezik: a vergődés, a dilemma:
„Az ég alján semmi nem hív / maradni, sem tovább menni. / Nem mutat semmi az égre, / nem biztat emelkedésre. / Nem csal semmi: vándorolni, / sem e földhöz hű maradni.”... „Nagyapáim jegenyéje / ledöntve az árokszélre! / Fűrész foga rágta tőből, / rönkje sikolt, sír a földből; / gallya szárnya letarolva / sudara feldarabol-va. / Ágait, a csillagfészkest, / lábbal tördelte sok részeg; / lombja – a nagy ezüst-dallam – / sárba hullott – elnémultan; / levelei fénybemosott / arcára hullott a mocsok. / Teknővájók faragcsálták / holdringató koronáját; / – s csak bámultak rám röhögve, / mikor lehulltam a tönkre, / s tördelt arcomat zokogva / szorítottam a facsonkra.” (A ledöntött jegenye, 62)
Ismét megfogalmazza (de már belső horizonttal) Szárnyaló jegenye című, 1958-as évszámú versében ezt az érzést:
„Szél hullámán álmainkat / közvetítő: – te elsírtad, / amit nekünk nem szabad volt. / Emeltél helyettünk ostort! / (...) „ha hajlítják – visszacsapva / suhog kétszer ma-gasabbra!” (119)
Ugyanaz a dilemma a Cigányosan (64) címűben: „Reménykedni: tán így eltévedve / magamra bukkanok majd talán.” Vagy az Üzenet messziről-ben: „Kit nem vágynak, az már nem is él. / Kire nincs szükség – meghalt szegény.” (65), továbbá A Sarkcsillagom! végén:
„Vágyik, vergődik, sóhajt az ember, / lázadozik – s mégis hű marad. // Hulló csil-lag hív, csal vadlúd-ének; / van, ki már rakétán menekül. / Leborulok. Szívem me-legíti / a Földet, mely lassan, egyre hűl.” (67)
Idézni kell a Hová lettek? mind a hét (belső horizontú) szakaszát (az első két sor szinte Áprily-s):
„Északra, délre húz a ludak éke? / Csak hallom; tűnő szárnyak szállanak. / Nem is tudom, mikor néztem az égre, / s mikor sírtam el szívből magamat? // Ó, hol van már homlokom szép parázsa, / mely, azt hittem, ég, ha a hazai / szél szítja; s a fel-hők esti varázsa, / s a hit, hogy az ég engem hazahív. // A szülőföld vallásos imá-dása, / s az édes korlátoltság; vak süket / gyermek, akinek nincsen még hazája, / s a világból csak egy dűlőt szeret. // Mikor még azt hittük, ha fáj egy emlék: / vad szívünknek mindenki rokona; / és mert egy utcában emlegettek még, / hittük; mö-göttünk a nép tábora. // Hová lettek az áldott tévelygések, / melyek nélkül nem lel-ni utakat; / az egyetlen igazság; – a hitt tévedések / melyeknél nincs erősebb, iga-zabb. // Hová lettek a drága vereségek, / amelyek nélkül győzni nem lehet! / S minden – amit adhatott ez az élet, / s amit, gazdagon el is veszthetett! // Hová let-tek!? – Ó, nem is vettük észre / – amíg tolongtunk rajta – az utat! / De jó lenne már felnézni az égre, / – s elsírni egyszer szívből magamat!” (65)
Váci Mihályt a dilemmatikus élethelyzetek késztetik a végletek közötti egyensúly keresésére:
„Békíthetetlen messzi pólusok / közt vibrál érzékeny szívem. / Keresik útjaik a csil-lagok / végzetes műszereimen.” (A csontjaimra feszítetten 72)
Teljességében ilyen „vibrálás” a Mégis vágyunk e sorsra (70) és A jövő irgalmáért (72) című verse, valamint a Repeszdarabok ciklus negyvenhárom darabjának majd mindenike, sokszó-lamú hangszereléssel. Harmadik, Mindenütt otthon című, 1961-ben megjelent kötetében buk-kan fel egy 1957. márciusi keltezésű vers, a Derengő este, amely a fentiekhez hasonló fogan-tatású:
„Az ég lomhán köröz fölöttem: / ereszkedő madár; / toronytetőn becsukja szár-nyait, / huhog az este már. // A dombok lassú hullámokban / hömpölyögnek: az út- / töltésen átcsapva ringatják / a füsthabú falut. // A jegenyék álmodva várják / az ihlető szelet; / ágaikon a csillagok / rügyekből feslenek. // A házak a földhöz la-pulnak, / lehúzódnak az ereszek, / most nehezebbek a gerendák / a homlokok felett. // Az ablakokat befalazza / a széntömb hallgatás, / aki fáradtan hazaroskad, / la-katként lezárja magát. // Az éjszaka nem az, amit / kohol a képzelet, – / alszik min-denki, nem zavarnak / álmok, kísértetek. // Az emberek csak élnek itt is, / mint máshol, mindenütt, / és nem törődnek semmivel, csak azzal, / hogy ne törődjenek velük. // Megyek tovább, fáj, toporzékol, / topog szívem, még nem ereszt; / de úgy maradhatok velük csak, / ha közülük messze megyek. // Fölöttem a hold hívja nyá-ját, / zeng az arany tülök, / s millió gyémánt-pata zúg el / szikrázva a falu fölött.” (157)
Az utánuk következő, zsoltáros hangvételű versek himnikus emelkedettsége a kiúttalanságon és tragédiákon való túllépésnek is elkönyvelhető, közöttük van három, látszatra csak(!) sze-relmes vers, a Ne félj! a Derengő és a Végül, amelyek ciklusba ágyazottan áthallásosak, in-kább a közösségi és korproblémákra reagálnak, mint a társkapcsolat megpróbáltatásaira. (Bel-ső horizontjuk mindkét értelmezésre feljogosít.)
„Hogy szereted az embereket! És mert / nehéz szeretni őket – sírsz, zokogsz, / és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz, / hogy végül mindet gyűlölni fogod.” (Ne félj! 90) „Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok, / mert sírásomat nem csitítja térded.” (Derengő, 93)
Egy későbbi, 1961-ben megjelent kötetében olvasható az Annak az estnek meredélyén című, hármas tagolású szerelmes verse, amelynek közepén az Akkor este alcímű két szakasza a di-lemmával való együttélést fogalmazza meg:
„Csak bemenekülsz irgalmas szobádba, / ágyadra dőlsz, szorítod homlokod. / Már nem a fájdalom rendít meg, Ember! / – a döbbenet, hogy mindezt még bírod! // s hogy nem üvöltsz, csak művelten és gyáván / csitítgatod magadat; – élni kell! / Miért? – azt most tudod a legkevésbé / és élsz... s ilyet már nem is kérdezel.” (202)
Van, ahol a dilemmaszülő helyzetről árulkodnak (igeidőket nem véletlenül váltó) sorai:
„Mintha egy új népvándorlás támadna: / százezrek hada árad, kóborol, / hívogató égaljakat kutatva, / s ki tudja hol fognak megállni. – hol!?” (...) „Idegenek néznek a szemetekbe, / mikor az könnyel csordultig teli, / és arról kérdezgettek incselked-ve, / miről az ember magát nem meri.” (...) „És mindnyájan, ti küszöbök és ajtók / előtt zúgó, otthontalan sereg, / kivert nomádok! akiket kavargó / korunk a vadság pusztáira vet: // vas-tornyok erdeje bár égig nőjön, / alatta neveteket mormolom! / Amíg nem leltek otthonra e földön, / nekem sem lehet itt boldog honom! // És nem merem már tovább elhallgatni / mit megölt nagyapám vélem kiált: / – Akik még egy házat sem tudtak adni, / hogy adhattak volna azok hazát!” (Emlékeztető, 721, az 1957-ben megjelent Nincsen számodra hely! című kötetből.)
Sortűzzel a szívemben című versében azt is megfogalmazza, hogy milyen csapdahelyzet ger-jeszti a lelki síkra vetülő dilemmákat:
„Ki mondja el, hogy milyen sortüzekkel / vert át minket a lelkesedés, / s most ros-kadozva járunk / egy forró sorozat poklával a szívünkben! / mert mi, korunk fel-szabadult harcterein vándorolva / elfojthatatlan sors aknájára léptünk. (218-219)
Az 1970-ben megjelent A sokaság fia című kötet utolsó verse, a Valami nincs sehol teljes egé-szében a vergődés kifejezője, internetes információ szerint a kötetben a két utolsó soron („új-ra hiheti, hogy eljön / valami, valamikor, valahol...”) szelídített az akkori szerkesztő, a sza-kasz eredetije így szólt:
„Újra kezdeni mindent e világon. / – megteremteni, ami nincs sehol, / de itt van mindnyájunkban mégis, / belőlünk sürgetve dalol, / csak mindnyájunkban, együtt lelhetnénk meg – / ezért nem leljük meg soha, sehol.” (677)
Régebbi hangjára a De szerettem is őket – istenem! ciklusban talál vissza. A túlsó part felé című utolsó ciklus záró verse, a Még nem elég! agitatív hangnemmel mondja-ismétli a közös-ségivé táguló dilemmák forrásának, súlyának, tanulságának a dialektikáját. Valamikor a rádió újévi üzeneteként szavalták, a hangnem a cenzort ejthette át, a szenvedély pedig a műsorszer-kesztő és a szavaló rejtett üzenetét (is) tolmácsolta.
Ereszalja című első kötetében a belső-külső horizontú (azaz lírai-epikus) verseinek aránya: 20/17, a második kötetnél ez az arány 43/12, az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. har-madik kötetében pedig 72/12, – összesítve 136/40, tehát több mint háromnegyede a verseknek belső horizontú. (Mivel a fenti három kötetben sokkal kevesebb a külső horizontú vers, ezeket sorolom fel. – Ereszalja: Juhász Gyula, 15; Beszélgetés közben, 21; Szülésznő, 22; Harmónika, 23; Tisztességgel, kalaplevéve, 28; Két szárny, 32; Két szívdobbanás, 34; Szár-mazás, 35; Emberi közelségből, 35; Észrevétlen hűség, 37; Moha, 38; Gyermekláncfű 41; Az ember mondja el, 42; Pillérek, 44;  Büszkék vagyunk egymásra, 44; Új bor, 46; Fiatok min-denkit ölel, 49. – Bodza: Akác a forgószélben, 61; Beszélgetések, 87; Sorkoszt 1-3, 100; E föl-det hogy szeretem, 103; Pályaőrök, 111; De szerettem is őket – Istenem!, 113; Anyám, add ránk áldásodat!, 116; Május, 126; Levél a Földről, 131; Legyetek boldogok, 134; A tavaszi esőhöz, 136; Utcasarki áldás, 143. – Mindenütt otthon: Hozta Isten, 165; Írjon – most én ve-zetem, 167; A csomagtartón, 169; Amire nincs intézkedés, 173; Volt egy életem, 178; Sírvers, 181; Hagyj békét nekem, 183; Mennek a katonák, 186; Egészségesen, 186; Visszahívás, 198; Te, 201; Csak ennyi kell, 215.)
Talán kevésbé bízhatta magát költői indulásakor az elbeszélő jellegű spontaneitásra, mint a kortársai, – témákat megrostáló öncenzúrája, tudatosítva bizonyos értelemben páratlan forma-érzékét, a veretesebb kidolgozású, áttételesebben fogalmazó (József Attila szóhasználatával: „legbelsőbb valóságokra vonatkozó”) verseknek kedvezett, következésképpen a Váci-versek, öntörvényű műszerkezetükkel, sokkal jobban megközelítik József Attilának a megfogalmazott esztétikai követelményét, ezért nem annyira a költészetének folytatója, sokkal inkább művé-szi-esztétikai nézeteinek-eszményeinek valóra váltója. Visszaemlékezéseiben a „legbelsőbb valóságokra vonatkozó” észrevételeit olvashatjuk:
„Minden percben éreztem, hogy nemcsak élem ezeket a csapásokat, de figyelem, rendezem, megőrzöm, és állandóan különös fogalmazású sorokban rendeződnek bennem.” (1043) – „majd a késői órákban írtam a remeteség különös, félig próza, félig vers motyogásait, a magány monoton zsoltárait könyvekről, messzeségről, az ifjúság el nem jött forradalmairól.” (1483)
József Attilának (Ady Endre verseiről szólva) az alábbi különbség tétele ugyancsak a bel-ső/külső horizontra illik (azaz a versek homogén-láncszerű mivolta a belső horizonté), a meg-különböztetés kétféle olvasói ízlés határán húzódik:
„Történeti ám ezen felül önmagában érvényes értéke az is, hogy balladái (<>) oly irrealitásban játszódnak le, amelynek törvényei egy-ugyanazon költeményen belül a vers egészéhez képest homogének, vagyis az alap-rendszernek oly mozzanatai, amelyek egymást nem közvetlenül hanem a versegészen keresztül hangsúlyozzák; ellentétben a láncszerűen teljesülő, szokot-tabb művektől, amelyek úgy alkotnak egészet, hogy az utolsó szem külön kapcso-lódik valamelyik megelőzőbe, hogy <> legyen.” „Sok verse ugyanakkor, amikor a vázolt módon teljesedik, egyszersmind láncmódszerűen is épül (ezek a versek rendszerint az irodalmi konzervatívok tetszését is megnyerik).” (Tanulmá-nyok, cikkek, Szépirodalmi, 1977, 34. o.)
Ha igaz, hogy az ízlés esztétikai tapasztalat, a belső horizontú műveket mellőző ízlés az eszté-tikai tapasztalat elégtelenségére utal.
***
Segédfogalomként használtam a belső és a külső horizont kifejezéseket, műfaji utalást kerül-ve, értékjelölés gyanánt, meghatározásuk nélkül. Bretter György egy példa elemzésével hoz-zásegít a belső és a külső horizontot jellemző alkati különbségek felismeréséhez. Első két mondata az utolsó hárommal a belső horizont sajátosságait sorolja, az általam kiemelt, köz-tük lévő körmondat pedig a külső horizontét:
„a szó többé nem valamiféle külső tárgyra való rámutatás eszköze, hanem a nyel-vi szituáció kifejezője, és értelme is annyiban van, amennyiben kifejezi azt. Az író csak a nyelvi szituációt választja meg, fantáziájának azon túl nincs dolga. A klasz-szikus prózában, amelyben az írónak állandóan új helyzeteket kell teremtenie, hogy a hősök ismét és újra kipróbálják saját jellemüket, és a spontán cselekvés ártatlanságából eljussanak az öntudatos én önálló, tehát helyzetteremtő állapo-tába, a szó sohasem mondott valamit önmagáért, hanem kifejezte a helyzetet, le-írta azokat az érzéki alakzatokat, amelyek között a jellem mint külső és cselekvő én megnyilvánulhatott, a szó törvénye háttérben maradt, és az író világlátásának szolgálójaként a rámutatás eszköze volt. Most Bodor Ádámnál is látjuk, a szó a nyelvi szituáció logikájából származó szükségszerűség. (...) A szavak egymás mel-lett élnek, mert nem választja el őket a leírás kényszere: minden olyan egyszerű, hogy döbbenten fedezzük fel a szavak határtalan és megoldhatatlan sejtelmeit. Pedig nem történik semmi: a szavak történnek.” (Itt és mást, 379)
Váci Mihálynál a „nyelvi szituáció” azonosul „az érzéki alakzatok” minőségével, ezáltal a szakaszegységekbe foglalt, belső mozgalmasságú költői képek „történnek” (lásd az egymás-ból kibomló metaforasorozat mintaképét: „Ereszalja! mint fecskeraj, száll...”), ők az ún. „ar-chimédeszi pontok” éltető elemei.

(folytatjuk)