Beke György enciklopédikus hungarológiája

A két világháború közötti időkben Ady, Móricz és Szabó Dezső szemlélete döntő módon meghatározta az értelmiségi pályára készülő fiatal nemzedékek tájékozódását az egész Kárpát-medencében. Eszméltető hatásukra maguk is arra keresték a választ, hogy a magyarság hol tévesztett utat, miért jutott trianoni sorsra; másrészt az foglalkoztatta őket: a szétszabdalt nemzet szellemi egységét miként lehetne megőrizni, hogy megtisztult önértéktudattal magát a nemzetet is újjá lehessen teremteni. Indulásakor Beke György ezt az örökséget jussolta. Merthogy eszmélkedésének idején Móricz Zsigmond és a népi írók vezérkara avatta be országos gondokba a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban; nagyszabású vállalkozásának ihletője, Orbán Balázs 1943-ban „adta a kezébe a tollat”…  

Veres Péter szerint egy-egy írói életmű kimunkálásához a tehetség önmagában nem elegendő; a tehetség mellé történelem is kell; történelem, amelynek változásaiban a legérzékenyebb iránytű maga az írói lelkiismeret. Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit; hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék; hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék.
Életpályájának és munkásságának az alakulásában a történelmi idő és a helyszín egyaránt fontos szerepet játszott, amiként alapvető műfajának, az írói szociográfiának az újjáteremtésében, „teherbírásának” a kipróbálásában is. Nyolcvan esztendejéből huszonnégyet töltött az útnak indító szülőföldön, az 1849-es magyar szabadságharc emlékét idéző Háromszéken, huszonkét évet „szolgált” Bukarestben, tizenhatot dolgozott a történelmi Erdély fővárosában, hatvankét éves korától pedig Budapesten élve, végre az írói szabadság légkörében alkotva egyszerűen „csak az volt a dolga”, hogy ő – Beke György. Nagy vállalkozások korának hőse, s egyszersmind alázatos nemzeti napszámosa. Aki kisebbségi viszonyok közé született, de többségi helyzetben eszmélkedett; aki a negyvenes évek elején szerzett eszményeihez próbált hű maradni bukaresti „22 éve” idején is, akárcsak az általa felfedezett Kossuth-emigránsok 1849 után a román fővárosban; akinek Kolozsváron ívelt fel a pályája, de aki – miután a diktatúra vészkorszakában kiütötték kezéből a tollat – Budapestre menekítette élete fő művét, erdélyi barangoló könyveinek az egész nemzethez szóló üzenetét.
Sokatmondó tény: Beke György – eredetileg tizenkét kötetesre tervezett – erdélyi barangoló könyveinek impozáns sorozata attól fogva kezdett testet ölteni, hogy huszonkét évi bukaresti tartózkodás után, a hetvenes évek derekán átköltözhetett a magyarok számára akkoriban már zárt várossá nyilvánított Kolozsvárra. Előbb egy Borháncs utcai tömb¬ház¬la¬kásba, onnan pedig a Borjúmál oldalába, a Szer¬vátiusz-műteremház közelébe. Nagy anyagi ráfizetéssel, de a sajátjába. Nem telt el úgy hét, hogy a napi munka után egyszer-kétszer ne találkoztunk volna friss kézirataink, műhelygondjaink megbeszélése végett. Amelyeket rendszerint késő éjszakába nyúló sétálások követtek. Mivel nem szeretett egyedül útra kelni – kellő oka volt rá! –, gyakorta beültetett maga mellé a barangoló könyveiben is megörökített zöld Skodájába. Többnyire együtt indultunk a Szilágyságba, Fehér megyébe, Beszterce-Naszód vidékére, Nagybánya és Szatmárnémeti környékére, a moldvai Szeret mentére. Mielőtt áttelepült volna Budapestre, a diktatúra utolsó két esztendejében tőszomszédok voltunk a Palocsay-kert mellett. És azok voltunk azóta is, valahányszor akadémiai ösztöndíjjal pár hetet a Dózsa György útra nyíló Abonyi utcában tölthettem.
A két világháború között, amikor a szociográfia virágkorát élte, a szellemi ellenállás mellett a nemzetépítő enciklopédikus hungarológia volt a műfaj legfőbb ismérve. Ez tudatosodik Beke Györgyben Kolozsvárt – ahol az írói szemlélet kitágulásának és a politikai viszonyok beszűkülésének a drámáját élte át –, s maga is az enciklopédikus hungarológia ismerettárával feltöltődve vállalkozott egyre magabiztosabb valóságfeltárásra. Ráérzett arra, hogy a szociográfiai töltetű riportjai által vágott csapásán haladva tágabb szellemi horizontokig juthat el, életbevágóan fontos értéktartományokat hódíthat vissza számunkra. Önnön gátlásai alól is felszabadulva valósággal örömét leli abban, hogy mondanivalója érdekében a köztudatból már kihullott vagy megfakult történelmi, irodalmi, művelődés- és helytörténeti, egyház- és iskolatörténeti, néprajzi, népesedési stb. vonatkozású tényeket, dokumentumokat, adatokat „mozgósíthat”. Ugyancsak „kolozsvári életidejében” fedezi fel – amikor a korábbi rendszertelen országjárást háttérbe szorítja a megtervezett barangolások programja –, hogy a nemzetiségi tudatnak eltérő változatai vannak a Székelyföldön és a Partiumban, a szórványvidékeken és a csángó településeken. Ezeket a megkülönböztető és mégis egymásra utaló jegyeket igyekezett a maga „szellemi földrajzának” a térképére fölrajzolni, Erdély nagy romlásának idején az életet továbbvivő erőket láthatóvá tenni.
Hogy mit jelentett számára az írói szabadság átélése Budapesten? Sorjázó kötetei  azt bizonyítják, hogy azóta is változatlanul folytatta a kisebbségi sors búvárlását. De most már tágabb kitekintéssel, egyszerre figyelve valamennyi kisebbségi régióra a Kárpát-medencében. Szlovákiában, a Kárpátalján, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában járva arra jön rá: legfőbb ideje a sokféle magyar sors tanulságai számbavételének és egybevetésének. Barangoló könyveinek újjászerkesztése okán gyakran hazalátogat Erdélybe. Örömmel tapasztalja, hogy az erdélyi magyarság is kezd a nemzet egységében gondolkozni.

Mindez óhatatlanul kihatott az impozáns életműsorozat újjászerkesztésére. Az 1996-tól indított sorozat mind külső, mind belső arányaiban szemléleti gazdagodásról, gondolati elmélyültségről és szerkezeti „léptékváltásról” tanúskodik. A Barangolások Erdélyben nyolc kötetében – elgondolásai sze¬rint az uzoni, illetve a kolozsvári szociográfia koronázta volna meg a sorozatot – a nemzeti szempont primátusa érvényesül. Pontosabban: az erdélyi magyarság történelmi teherbírásának, lelki ellenállásának és sorsképletének a letisztult megragadása az összmagyarság sorsáért érzett felelősség vibráló erejétől kap távlatot.
Tanítványaim állapították meg a bukaresti és a budapesti kiadványok egybevetése során: „ez” a sorozat már nem „az” a sorozat. A Szigetlakókban például három korábbi kötetet vont össze (Szilágysági hepehupa, Nyomjelző rokonság, Búvópatakok),  ugyanakkor az „ominózus” Boltívek teherbírása terjedelmileg is csaknem a duplája az „eredetinek”.  Az idő rostáján kihulltak a „meddőszövegek”, azok a részek, amelyeket annak idején eleve „villámhárítónak” szánt, amelyek nélkül nem jelenhettek volna meg a szóban forgó kötetek. Különös gonddal vigyázott azonban arra, hogy „tovább éltesse” román szereplői közül azokat, akik emberségükkel, tetteikkel „beírták magukat” az erdélyi tájak magyar történelmébe. Az is magától értetődő, hogy visszaállította a cenzúra és öncenzúra áldozatául esett fejezeteket, szövegrészeket, mondatokat és mondatrészeket, kulcsfontosságú fogalmakat és kifejezéseket. Nemcsak az időszerűtlenné vált szövegek elhagyásával, illetve csonkolás előtti „szövegállapot” helyreállításával változtak meg az arányok: szembetűnő a kilencvenes évekbeli széttekintés eredménye is. A régebbi történések háttérvilágának a felrajzolásával láthatóbbá váltak a kisebbségi küzdelmek emberi dimenziói. Tisztább hangsúlyt kap a létérzés és a tudatállapot, a borongó kilátástalanság és a fel-felcsillanó reménysugár, az önmagunk erejébe vetett hit és a József Attila-i „közös ihlet”-ből táplálkozó szolidaritás érzékeltetése. Az újraszerkesztett sorozat körültekintőbb történelmi látásmódról és egyszersmind az írói szabadság mélyebb lélegzetvételéről, magával ragadó ritmusáról tanúskodik. Jótékonyan hatott, hogy a szerzőnek immár nem kellett visszafognia tollát, nem kellett „szemérmes elhallgatásokba” burkolóznia: nyíltan írhatott a korábbi tabutémákról, például az 1956 utáni romániai terror áldozatairól is. 

Az 1968-as „romániai nyitás” évében – amely egybeesett A Székelyföld leírása megjelenésének századik évfordulójával – Beke György kezdeményezi jeles népsorskutató elődje hatkötetes életművének az újrakiadását. Ez ugyan elmaradt, de azt nem akadályozhatták meg, hogy társaival Orbán Balázs nyomdokain járjon, a magunk keresésére induljon. A Mikó Imrével és Fodor Sándorral közösen írt 1969-es bukaresti kötet csaknem kétharmadát Beke György barcasági Csángó krónikája teszi ki. Itt használja először a műfajteremtő barangolás kifejezést is. Alig telik el három esztendő, s már önálló kötetcímként olvashatjuk a Kárpátokon túli tájakra kalauzoló Magunk keresését,  tartalomjegyzékében olyan szívet melengető címekkel, mint a Demse Antal Klézséről vagy Magyarok az olajvárosban. (Az eredeti kéziratban és a riportot közreadó marosvásárhelyi folyóiratban én még úgy olvastam: Seprik a plojesti utcát…) Szellemi földrajzának attól fogva ez az iránytűje: a magunk keresése. A történelmi Erdélyben, a Partiumban, Máramarosban, a Bánságban, Kárpátokon túl és – 1990 után – az egész Kár¬pát-me¬den¬cében. Nem csupán a tömbmagyarság körében: főként a szórványvidékeken. Csak megerősíteni lehet Pomo¬gáts Béla állítását, aki így kezdi Beke György fő művének, a Budapesten 1996-tól új életre keltett Barangolások Erdélyben betájolását: „Erdélyben a szociográfia és a valóságfeltáró riport nem pusztán az irodalom műfaji palettájának egyik színe, hanem a nemzeti felelősségvállalás és elkötelezettség írásban rögzített tanúságtétele is. Mindig is ez volt: számadás arról, hogy a magyarság, amelyet szüntelenül ostromol és pusztít a történelem, miként védelmezi önmagát, miként áll helyt az egyéni és közösségi küzdelemben, mit veszített ezeken, és miben kell megerősödnie, összeszednie magát. Erről beszéltek annak idején Orbán Balázs klasszikus székelyföldi »leírásai«, Kós Károly kalotaszegi tudósításai vagy éppen az Erdélyi Fiatalok és a Hitel körül gyülekező ifjú társadalomkutatók falurajzai.”
Indulását erőteljesen meghatározta, hogy a népi írók falukutató művein nevelkedett. Az 1911-ben született Püski Sándornak köszönhetően, akinek gondja volt arra, hogy 1940 után elvigye a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba Móriczot, Németh Lászlót, Veres Pétert és társait – a Magyar Élet kiadásában megjelent műveikkel egyetemben. A legnagyobb élményt számára kétségtelenül Móricz Zsigmond látogatása jelentette, aki maga kérte, hogy engedjék be a kisdiákokat is a találkozó színhelyéül kijelölt tornaterembe. Az akkor harmadikos gimnazistát a leginkább az ragadta meg, hogy az életből hamarosan távozó író rájuk testálta a jövendő alakításának életre szóló felelősségét. Hogy ez valójában mit is jelent, azt később kollégiumi tanárai tudatosították benne – Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter és mások munkáinak megvitatása során. Akkor vált eszményképévé a népben-nemzetben gondolkodó, a politikai cselekvést sürgető író.
Bizonyára a népi írók hatásának tudható be, hogy miután bekerült a Bolyai Egyetemre, szociológiát is hallgatott – az 1946/47-es tanévben –, eljárt Gunda Béla néprajzi előadásaira, az egykézés társadalmi hátterét próbálta feltárni a háromszéki Szotyor községben. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy folytatni kellene a két világháború közötti erdélyi magyar társadalombúvárlás hagyományait: Mikó Imre, Balázs Ferenc, Bözödi György örökségét. Visszanyúlva a nagy népkutató elődig, Orbán Balázsig. Aki Bözödinek is „útitársa” volt, miközben a Székely bánjához az anyagot gyűjtötte. Ezt már tízéves korától tudta, merthogy édesapja a kötet első kiadását megvásárolta számára. (Ez a kötet a számtalan költözködés ellenére ma is megvan Beke György könyvtárában. Egyik alkalommal, amikor nála jártam, leemelte a polcról, és megmutatta, hogy nyiladozó értelmű kisdiákként miket húzogatott alá benne. Életművének ismeretében bárki kitalálhatja: a székelység történelmének nagy viharai hagytak nyomot a lelkében.)
A regényírásban Móriczot tekintette eszményképének, nyilatkozta több ízben, a szociográfiában Illyés Gyulát. Aki a népi szociográfia jeleseivel arra ébresztette rá idejekorán, hogy a legföldönjáróbb témákról is lehet maradandó formában írni. Mindig kellő tisztelettel emlékezett meg arról, hogy az írás mesterségének az elsajátításában olyan „nagy erdélyiek” (Ruffy Péter sorozatcíme a Magyar Nemzetben) „fogták a kezét”, mint Szemlér Ferenc, Asztalos István, Szabédi László. Szemlér Brassóban, a második világháború után indult Népi Egységnél, Szabédi ugyanennél a lapnál, de már Sepsiszentgyörgyön, Asztalos pedig Kolozsváron, amikor a Bolyai Egyetem hallgatójaként be-bejárt a Falvak Népéhez. Hármójuk közül Szabédi döbbentette rá az írói szólás felelősségére, a szemlélethatár tágításának kötelességére. (Alighanem még kellő időben, mert a párizsi békeszerződés aláírása után megváltozó kor „irodalmi napiparancsai” szerint már kezdték nyesegetni a „narodnyicizmus” vadhajtásait.) Az erdélyi népi írók folyóiratának, a Termésnek (1942–1944) a spiritusz rektora egy ideig román lakosságú faluban tanított a „magyar időben”. A fiatal újságíró nem értette, mi szüksége volt erre? A választ egész életére megjegyezte: „Magunkat, erdélyi magyar sorsunkat, népünket, életünket ismertem meg jobban ezzel is.” Majd kezébe adta a Termés 1942-es őszi számát, amelyből ez a Szabédi-mondat is megragadt Beke György emlékezetében: „Állítom, hogy hasznos volna, ha néha kicserélnénk szemüvegeinket, ha igyekeznénk megérteni egymás életét, mert ezen keresztül a magunk életét is jobban megértjük.”  Azt hiszem, ez lehet a magunk keresése célképzetének másik, ugyancsak meghatározó forrásvidéke.
Első szépírói próbálkozását a Trianont ismétlő párizsi békeszerződés évében írta, és az „irodalmi napiparancsokat” osztogató Gaál Gábor adta közre az Utunk 1947. augusztus 2-i számában. Egy Alsó-Háromszéken megismert mesemondó elmagányosodásának és halálának a megörökítésével már jó fél évszázaddal ezelőtt arra figyelmeztetett: tragédiához vezethet, ha a gépi kultúra fölöslegessé teszi a szavak varázserejének értékvilágát. A Meghalt a mese, éljen a mese – címe szerint – inkább publicisztikai műfajra, programadó írásra utal; megjelenése után Faragó József jelenségfeltáró riportként értékelte, és a néprajz szakos egyetemi hallgatók figyelmébe ajánlotta; a pályaképíró Somos Béla egyértelműen novellaként értelmezte 1999-ben.  Olyan írói alkotásnak, amelynek jelképes története új jelentéstartalommal gazdagodott a gépi/képi kultúra elhatalmasodásának korában. Amiből csak azt a következtetést szeretném levonni: a ténytisztelet és a szépírói ihletettség azóta is egyaránt jellemzi Beke György munkásságát. Attól kezdve nemcsak a minket körülvevő és a bennünk élő világban próbálta kiismerni magát – a műfajok világában is egyre tudatosabban tájékozódott. A bukaresti „22 évnek” kellett bekövetkeznie, hogy egyéni műfajára ráismerjen.
Ám ez meglehetősen hosszas folyamat. Nagy nekirugaszkodásokban és kényszerű kitérőkben egyaránt bővelkedő. Olyan történelmi háttérrel, amelynek a hidegháború, a személyi kultusz, a mind jobban éleződő osztályharc, a „kulákvilággal” való leszámolás, az ’56-os magyar forradalom és az azt követő megtorlás, a lassú ocsúdás és az 1968-as átmeneti nyitás alakítja az erővonalait. 1947-ben megszakítja ugyan egyetemi tanulmányait, hogy édesapja segítségére lehessen nyolc hektár földjük megművelésében, de az újságírásról akkor sem mond le. A bukaresti Előrénél – közismert munkabírása révén – pályája felívelőben: rovatvezetőként már arra is futja, hogy fizetése egy részét hazaküldje az egyre növekvő adóterhek törlesztésére. Ám a kollektivizálás meghirdetése után semmi esély nem volt arra, hogy az uzoni birtokot meg lehessen tartani. Alig próbálja ki tolla erejét a visszaélések mégoly szordínós hangú jelzésében, az éber káderesek azonnal kiderítik, hogy „kulák-, sőt értelmiségi származású” (tekintve, hogy az időközben kuláklistára került édesapa jogi doktorátussal rendelkezett). Azt követően négy éven át nem közölhet a saját nevén a magyar nyelven megjelenő országos napilapban, fordítóként viszont megmaradhatott a szerkesztőségben. A ’56-ot követő tisztogatásokat szerencsésen „megússza”, de elszigetelődése, magányossága egyre fokozódik az elkövetkező években.

Az idegenséget, az emigráns életérzést úgy próbálja feloldani – jóllehet Bukarestben nősült, ott született meg a fia, Beke Mihály András –, hogy kezdi felkutatni a 19. századi bukaresti magyar emlékírók nyomait. Páratlanul gazdag hagyatékra bukkan. Kideríti, hogy az 1849-es magyar szabadságharc vérbe fojtása után Bukarestben menedéket kereső papok, tanítók, mérnökök, iparosok nemcsak oltalmat találtak a román fővárosban, de meg is szervezhették a maguk egyleteit, kulturális és hitéletét. Koós Ferenc (1828–1905), Veress Sándor (1828–1879) és öccse, Veress Ferenc (1829–1894), valamint Fialla Lajos (1832–1911) és Oroszhegyi Józsa (1822–1870) munkássága lényegében Beke György érdeklődésének és tollának köszönhetően válik a magyar örökség részévé. Megtalálja és kiadja a bukaresti magyar életet szervező református lelkész, Koós Ferenc emlékiratait és öreg kori naplóját , Veress Sándor tolla és körzője című kötetében Románia első vasútépítőjének állít emléket.  Az orvos és em¬lékíró Fialla Lajos, a Románia első magyar monográfusaként számon tartott Oroszhegyi Józsa, a mezőgazdász és újságíró Veress Ferenc alakját tanulmányok egész sorában örökíti meg. [Amit a cenzúra miatt nem mondhatott el az említett kiadványokban és tanulmányokban, azt évtizedek múltán a Kossuth-emigráció Bukarestben című kötetében fejti ki 1998-ban.  A nagyobb időtávlat és a szabad szólás lehetőségével élve árnyaltabb képet nyújt Koósról és bukaresti sorstársairól, s a korábbinál jóval nagyobb terjedelemben taglalja regáti munkásságukat is. Ugyanakkor újabb adatokkal gazdagítja a bukaresti magyarság krónikáját. Gondos filológiai aprómunkával teszi teljesebbé az emigráció intézményteremtő szerepét – lapok, közművelődési egyesületek, könyvtárak, szavalókörök és dalárdák működésének leírását. Nagyobb figyelmet szentel kedvenc bukaresti hőseinek (s nagy elődeinek) utóéletére, szellemi örökségük maradandó nyomainak jelzésére.]
Mindez akár pótcselekvésnek is tűnhet ma, de akkoriban nem volt az. Cselekvésképtelen időkben a történelmi kútfők búvárlása ugyanis egyben a jövőépítést is szolgálja. Beke György pályáján különösen a nyolcvanas évek második felében lesz ennek a felismerésnek rendkívüli szerepe, a történelmi illúziókkal való leszámolás során. Hogy életműve megalapozásában mit köszönhet a bukaresti magyar emigránsoknak? Önszerveződésüket, működésüket tanulmányozva két nagy tanulságra bukkant. Az egyik az, hogy a Kossuth-emigráció bukaresti tagjai száműzetésükben is a magyar nemzet tagjainak tartották/vallották magukat – és így is éltek, ekképp cselekedtek. A másik pedig: felelősnek érezték magukat minden olyan magyarért, aki kívül rekedt az akkori magyar országhatárokon. Amint azt Koós Ferenc 1890-es emlékirata és öregkori naplója is tanúsítja: ők fordultak először társadalmi figyelemmel, szervező szándékkal a moldvai csángók felé.
Voltaképpen Koós Ferenc „vezeti el” Beke Györgyöt is a moldvai csángók világába, fedezteti fel vele a legkeletibb magyarság életét, mindenekelőtt persze a bukaresti magyarokét. A Kossuth-emigráció nyugati működésének emlékeit már meglehetősen ismerte, amikor rájön arra, hogy a keleti emigráció történetét neki kell beépítenie a nemzeti tudatba. A romániai magyarságéba még inkább, hiszen Koós Ferencék, Veress Sándorék működése elsőként példázza a tudatos kisebbségi életmodell kialakítását Romániában. Ennek lényeges elemei: a) egyrészt lojalitás a román állam iránt, a románok nyelvének, kultúrájának a megismerése és megbecsülése; b) másrészt a magunk nyelvének, kultúrájának megőrzése, védelmezése és továbbadása. Ha csak ezt az életmodellt hozza élményközelbe, Beke György akkor is nagy szolgálatot tesz a hatvanas évek végétől lehetővé váló nemzetiségi tudatépítésnek. Ennél azonban jóval többről van szó. Felesége családja révén – akik a barcasági csángók világából kerültek fel Bukarestbe, ott élték le egész életüket, ott vannak eltemetve – belülről ismeri meg a bukaresti magyar életérzés történelmi gyökérnyomását, a csángólét társadalmi és nemzeti kitaszítottságát, a sorsváltásra kényszerítő szigetlét próbatételeit, a nyelvvesztés és az önfeladás megannyi drámáját. (Megrázóan ír ezekről a Fölöttük a havasokban, amelynek szociografikus regényvilágában a Csángó családfák − ez volt a mű eredeti címe – tartják az eget, a földet. ) Rokonként érkezik tehát a csángók barcasági ágához, és rokonlélekként fogadják mindenütt a csángók világában – miként 1988-as budapesti kötete, a Csángó passió is tanúsítja.  (Somos Béla szerint, aki összeszámolta a kötetben előforduló helységneveket, Beke száznál több moldvai településről hozott csángó „nyomjeleket”. A kötetet szerkesztő Ara-Kovács Attila pedig a szerző 69 „csángójelentéséből” válogathatott.)  Olyan körülmények között vállalkozott a hétfalusi, a moldvai, a bukovinai, a dévai és a gyimesi csángó magyarok tragikus sorsának a feltárására/bemutatására, amikor sokak szemében úgy tűnt: nem érdemes „halott ügyekkel” foglalkozni, a csángók elrománosodásának folyamatát lezárta már a történelem. Beke perbe szállt ezzel a „történelemmel”. Magával az elrománosítás folyamatával. Mára a moldvai csángók körében is beindult a nemzeti ébredés folyamata. Egyenjogúsításuk, nyelvi szabadságuk joga nemzetközi fórumok tárgyalóaszta¬lára került. Korántsem tekinti ezt a saját érdemének, de az is bizonyos, hogy az ő írásai nélkül ez jóval később következett volna be. Pedig nem tett mást, csak lelkiismeretére hallgatva egyre következetesebben szólaltatta meg a „bekés ügyeket” – ahogy egyik olvasója a Magunk keresésének a megjelenése után jellemezte –, amelyek feltárására mások nem vállalkoztak abban az időben. Néprajzosok, nyelvészek, történészek gazdag anyagot merítettek a csángók világából a tudomány számára, ő a csángó életérzésnek adott hangot krónikáiban, szociográfiai riportjaiban.
Ennek a jelentőségét most mérhetjük fel igazán, romániai köteteinek a megjelenésekor egyébként is kockázatos lett volna szólni róla. Voltaképpen a nemzetféltés adta kezébe a tollat, amikor a csángók világát járta: nehogy a szórványhelyzetben élő romániai magyarság is csángósorsra jusson. Merthogy ez a veszély elkerülhetetlennek látszott, különösen azt követően, hogy Ceauşescu meghirdette a nemzetiségek felszámolására irányuló homogenizálást és a kultúrforradalmat Romániában. (Hogy a hatalom mennyire érzékenyen reagált a Beke által felmutatott sorsképletekre, jól mutatja: alig jelent meg a Magunk keresése 1972 őszén, nem csak az „engedékeny” cenzort, de magát a cenzúrahivatalt is felelősségre vonták, a könyv terjesztését pedig leállították. Hogy konkrétan mi váltotta ki a központi pártszervek haragját? A választ akkor még írásban is megadták: a megidézett magyar történelem, a moldvai csángó magyarok múltjának és jelenének érzékeltetése, mindaz, ami önismeretünket, önérték-tudatunkat erősítette.)
Bár bukaresti évtizedei alatt sem szakadt el lélekben Erdélytől, amint Kolozsvárra költözhet, ezek a szálak rövid idő alatt újra megerősödnek. Sokat számított az, hogy földrajzilag is közel került olvasóihoz, meglévő vagy leendő riportalanyaihoz, bejáratossá vált az erdélyi szellemi műhelyekbe, megbecsült látogatója lett a kolozsvári „egyszemélyes intézményeknek”. Erős érzelmi és szellemi támaszra talált, otthonra lelt a nagyvárosban. Levéltárak ajtaján hiába is kopogtatott volna, az Egyetemi Könyvtárban is már zárolták addigra a barangoló könyveihez szükséges történelmi munkákat, felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat. De valahányszor szüksége volt rá, mindig megtalálta azokat a szellemi főembereinket (Szabó T. Attilára, Benkő Samura, Csetri Elekre, Egyed Ákosra, Imreh Istvánra, Jakó Zsigmondra és társaikra gondolok), akik segítségére voltak abban, hogy nagy távlatú munkáinak háttérvilágát kiépíthesse. Írótársakkal, irodalomtörténészekkel, zeneszerzőkkel, zenetörténészekkel, képzőművészekkel, művészettörténészekkel, népnyelv- és néprajzkutatókkal, szociológusokkal, statisztikusokkal stb. folytatott műhelybeszélgetései ugyancsak beépültek rendre a készülő kötetekbe. Olyan értékszemlélet éltető közegébe került tehát, amely hatékonyan elősegítette pályája erőteljesebb és céltudatosabb kibontakozását.

Több mint két évtizedes országjárása után először arra figyeltünk fel, hogy a székelyek és a csángó magyarok körül jár legszívesebben a tolla. Vagyis: riportjai a nemzetiségi létérzékelés két szélsőséges helyzetéből fakadtak föl. A székelyek egységesebb tömbben élnek, a csángó magyarok pedig román nyelvközegben, de többnyire külön településeken. A Szilágyságban, a Mezőségen, Máramarosban, Beszterce-Na¬szód vidékén, Déva környékén, a Bánságban, Fehér megyében és mindazokban a helységekben, ahol „kolozsvári életidejéb¬en” Beke a leggyakrabban megfordult – a magyarság szórványban él. Mindenütt azt tapasztalja, hogy a változások kétirányúak. A barangoló könyvek szerzője olyan gondolati magaslatról szemlélődik, és úgy vetíti ki a megismert, a feltárt valóság erővonalait a jövendő falára, hogy az emelkedők tisztábban, teljesebben látszódjanak.
Hosszas nekifutások után, változatos erőpróbák árán jutott el Beke György a maga eredeti valóságszemléletének a kialakításáig. Pályakezdő korszakában – amelyre leginkább az országjáró riporter ösztönös bolyongása jellemző – a szülőföld belülről ismert világa, emberi és erkölcsi értékei jelentették számára az eligazító támpontokat; a szülőföld változásait pedig mindig az országos távlatokhoz viszonyította. A felkészülés évtizedeiben több szépírói műfajt is kipróbál (karcolat, elbeszélés, novella, regény,  színdarab, rádiójáték stb.). A klasszikus és a kortárs román irodalom tolmácsolójaként felmutatott teljesítménye önmagában is felér egy műfordítói életművel. Most látjuk igazán, hogy bármiről is, bármilyen műfajban is nyilatkozik meg – minden ugyanabba az irányba tör utat magának. És ami ugyancsak lényeges ebben az összefüggésben: szépírói tapasztalatainak, irodalom- és művelődéstörténeti forrásfeltárásainak egyaránt az írói szociográfia tudatos művelésében vette a legnagyobb hasznát. Pályájának felfelé ívelő szakaszát elemezve (magam a megtervezett barangolások korszakának nevezném tudatos írói kibontakozását) Beke György kritikusai kiemelik, hogy szerzőnk milyen könnyedén, magától értetődő természetességgel tud ráhangolódni azoknak az embereknek az érzelmi és gondolati „hullámhosszára”, akiket barangolásai során megismer és riportjaiban megszólaltat. Riportalanyai látszólag véletlenszerűen kerülnek elébe – fogalmazták meg többen –, csakhogy Bekénél mindennek célja, értelme van. „Terv¬szerűtlenül épp eleget csavarogtam” – vallja meg utólag, amikor ráébred arra, hogy az idővel, a lehetőségekkel célszerűen kell bánni. Attól kezdve tanúi lehettünk írói-riporteri „felgyorsulásának”, pályatársaitól megkülönböztető „termékenységének”. Bámulatos munkabírása mellett elsősorban riportalanyainak köszönheti ezt. Vagyis annak, hogy könnyen megnyílnak előtte a különböző ajkú emberek. Ez azonban nemcsak bizalmat keltő, „joviális” megjelenésével magyarázható, hanem mindenekelőtt ama képességével, hogy mélyen át tudja érezni mások helyzetét, sorsát. Megteheti, minthogy belülről ismeri azok lelkületét. S mert mindig felkészülten és közügyi felelősséggel üti meg az alaphangot, rendszerint sikerül vallomásos helyzeteket teremtenie, amelyekben felszínre törhetnek az egyéni és közösségi sorsokat megvilágító mélyebb élményrétegek.
Ruffy Péter szerint Beke „Kérdésekből rak tornyot, kérdésekből fon boltozatot, kérdésekkel építkezik; ő meg ül a torony alatt, válaszok roppant súlyától már-már elborítva, és ír.”  Egyéni és közösségi kiteljesedésünket szeretné elősegíteni tolla erejével. S mert az írói szemléletnek ebből a fókuszából nyeri fényét minden műfaj, minden írás, mely tolla alól kikerül, nem nehéz észrevennünk, hogy például a riportszerkesztés rendjén ez azt a kohéziós erőt is jelenti, mely képes egységbe ötvözni olyan különnemű elemeket, mint a leírás, a dokumentumközlés, az élőbeszéd, az írói reflexió. Ugyanakkor a kötetté szerveződő riportok között is fellelhető ez az egymást erősítő, egymást kölcsönösen feltételező célirányosság. A barangoló könyvek ezért is állhattak össze megtervezettséget sugalló sorozattá. De a barangoló könyvek és az életmű más vonulatai között is kimutatható ez a kölcsönhatás.    
Vállalkozását – paradox módon – az is megkönnyítette, hogy bár Kolozsváron él, továbbra is bukaresti hetilapnak dolgozhat. Ami – már csak a földrajzi távolság okán is – jó ideig relatív szellemi függetlenséget jelentett számára. Kiszabadul az „irányított újságírás” napi politikai nyűgei alól, de a megyei sajtóirányítás szemellenzős szerveinek sincs alárendelve. A társadalmi, irodalmi, művelődési hetilap, A Hét szerkesztősége nem írt elő neki „penzumokat”: oda ment, ahová akart, azzal állt szóba, akivel akart, olyan témákat vethetett fel, amelyek mondanivalóját sugallhatták. És ami alkotói önbizalmát és biztonságérzetét ugyancsak növelte: nagyvonalú főszerkesztője, Huszár Sándor, aki az országjáró Móricz Zsigmond példáját követve maga is a „hadakozni jó” elvét érvényesítette – amíg a lap éléről Horváth Andor főszerkesztő-helyettessel együtt 1983 végén mondvacsinált ürüggyel el nem távolították –, minden szempontból fedezni próbálta Beke György megtervezett barangolásait.
Enciklopédikus tudást halmozott fel Erdély múltjáról és jelenéről, monografikus igény munkál benne – olvasható gyakorta a kolozsvári „életidejében” megjelent könyvei kapcsán. Ruffy Péter – akinek tudósi alaposságáról és irodalmi szintű riporteri munkásságáról maga Illyés Gyula állított ki hiteslevelet – így ír róla: „Beke különös, sajátos, egyedülvaló történetíró.”  „Ami engem megkapott – fogalmazta meg Zöldi László kérdéseire válaszolva egy évtized múltán a kecskeméti Forrásban –, az a történelem. Mindenütt igyekeztem a történelemben lehorgonyozni, lehetőleg föltárni annak a tájnak a meglehetősen homályosodó történelmét. A történelem a legnagyobb újdonság néha, különösen akkor, ha nemzedékek tudatából kiesik a történelem folyamatos ismerete.” Szellemi földrajzának térképére a múltból és a jelenből rajzolja fel egyre nagyobb következetességgel a megmaradás sajátságos életjeleit. Ez a különösség nyilvánvalóan abból fakad, hogy elsősorban író. „Bármely író becsületére válik az a mód – figyel fel eljárására a történelemtudós –, ahogyan Beke a történelem kérdéseihez viszonyul. Különösen mióta a nagy erdélyi tájegységek felmérésére, megközelítésére, írói be¬¬mutatására vállalkozott.”  Ebben az összefüggésben ugyan¬csak figyelmet érdemlő az a megállapítás, miszerint Beke György olyan „egyszemélyes intézményt” működtetett Kolozsvárt, amelyik a nemzet szellemi egységének újjáépítését is eredményesen szolgálhatta. „Beke György riportjai és kötetei az idők során szinte intézménnyé fejlődtek a romániai magyar kulturális életben – írta például Kósa László akadémikus. – Az ismerkedés fórumává váltak. Egyfelől abban az értelemben, hogy könyvei lapjain tájékoztatja messzi tájak egymásról alig tudó honfitársait, akiket természetesen mindjárt bemutat az olvasónak is. Szorítsátok meg egymás kezét, ha csak jelképesen is. Tudatosuljon bennetek, hogy hozzátok hasonló érzésű és gondolkodású emberek másutt is élnek még. Másrészt intézményt képviselnek Beke írásai azért is, mert a jelenben élőkkel következetesen tudatosítja a történelmet, ahol élnek, a magyar kultúra és történelem számos emlékét is őrzi.”  Van, aki egy egész korszak népnevelőjének tartja. Közéjük tartozik Lászlóffy Aladár is, aki a barangoló könyvek háttérvilágát elemezve arra figyel fel 1981-ben, hogy Beke valójában „szellemi földrajz”-ot művel. Fenyő István sem téved, amikor az író-szociográfus módszerét megkülönbözteti vállalkozásának ihletőétől, a tájmonográfiát író Orbán Balázsétól. „Ahogyan Beke György beszélteti alakjait – hangzott el 1979. december 6-án a Kossuth rádióban –, abban rendszerint szereplőinek karaktere, egész emberi lénye összpontosul. A lejegyzett szavakban ott sűrűsödik a teljes emberi lélek. Természeti hasonlataiban van valami ősiesen nyugalmas, megbékéltetően harmonikus és kristályosan áttetsző. Kikezdhetetlen morális emelkedettség, lelki épség és egészség sugárzik belőlük.” Alighanem Gáll Ernő jellemzése révén kerülünk a legközelebb Beke György munkásságának a lényegéhez. Az ismert kolozsvári szociológus, filozófiai író, értelmiségkutató így összegezte véleményét a Romániában megjelent barangoló kötetekről: „Ezek a könyvek valóban »politikus szándékú írói felderítés« (Erdei Ferenc) eredményei, amennyiben szerzőjük a nemzetiségi lét, az együttélés új jelenségeinek a felfedezésére indult. Elsődleges szándéka volt azokat a tájakat és helységeket – híradás végett – felkeresni, ahol a romániai magyarság szórványokban él, s ily módon sorozata hézagpótló, koncepciózus, és tegyük hozzá, nagy sikerű vállalkozásnak minősíthető. Beke szociográfiai riportjaiban a tudományos megközelítést elsősorban a szóban forgó vidékek történelmi múltjára vonatkozó dokumentumok, emlékek felidézésében, az írói invenciót és a riporteri erényeket pedig a tájleírásokban, az emberek megszólaltatásában és jellemzésében észlelhetjük.” 
Míg egyes kritikusai a riporteri látásmódot kifogásolták regényeiben (a humorista Zágoni Attila szerint „kritikusai regényeiből éltek”), mások annál nagyobb örömmel fedezték fel szociográfiai műveiben a szépírói erényeket. Valóban úgy van: karcolatok, elbeszélések, novellák, regények írása közben és életművel felérő műfordítói gyakorlata során szerzett tapasztalatai nagy hasznára váltak barangoló könyveinek. Ezért lehettek ezek a kötetek esztétikailag is érvényes üzenetek hordozói. A történelemben és a jelenben útbaigazító helyszínrajz, az információ- és jellemgazdagság, a hiteles valóság- és lélekábrázolás úgy teszi egyedivé ezeket a műveket, hogy „szubjektív totalitaritásukkal” egyszersmind a magyarságtudomány „fehér foltjainak” a becserkészésére is kedvet ébresztenek az arra hivatottakban. Találóan állapította meg 1983-ban, a hetvenes évek romániai magyar irodalmáról írt szintézisében Görömbei András, hogy például a Nyomjelző rokonság (Barangolás nagyapámmal Fehér megyében) „a riportnak és regénynek különös, szép ötvözete”.  Az idősíkok filmszerű váltogatása révén egy erdélyi évszázad népsorsának, történelmének, irodalmának hallatlan gazdagsága elevenedik meg a különös utazás során. Meglehet, a történelmi idő előbb-utóbb igazolja – igazolja máris! –, hogy a Beke-regényeknek is „jót tett”, hogy szerzőjük „beemelt” műveibe riportszerző útjain megismert „szinkron metszeteket”: tájak leírását, települések helyszínrajzát, riporthősei egyéniségének sugárzását. Lelkiismeretére hallgatott, a valóság és az írás törvényeinek engedelmeskedett, amikor regényben, novellában, karcolatban próbálta elmondani mindazt, amit szociográfiában már nem lehetett. Kényszerhelyzet idézte elő valóságos gondok, sérelmek fikcióba menekítését. Néha riporthősei jogos érzékenysége késztette arra, hogy vívódásaikat regényben vetítse ki. Többször elmondta és leírta: jobban szereti, ha a maga igazságérzete szerint alakíthatja a világot. A regény műfaja számára ezt a lehetőséget kínálja. Pesten is szívesebben írna regényt, mondotta egyik találkozásunk alkalmával, de a szükség mindig sürgős szólást kíván.
Kiváló pályatársa és küzdőtársa, Fodor Sándor azt írta 1995-ben a Hitelben, hogy Beke György Romániában megjelent barangoló kötetei akkoriban felértek egy nem hivatalos népszámlálással. A magunk számbavételének a betiltása egyben a romániai magyar tényirodalom elhallgattatását is jelentette. Fodor írása már a címével is Egy hagyomány folytatását igényelte. És a következő évtől kezdtek megjelenni a Mundus Kiadónál a Barangolások Erdélyben darabjai. Ennek azonban romániai előzményei vannak, amelynek szemléleti jegyeit magán viseli az újjászerkesztett sorozat. Mindannyian érzékeltük, akik 1988–1989 táján Beke Györggyel Kolozsváron és másutt kapcsolatban álltunk: lényeges szempontváltás következett be a tájékozódásában. E szemléletváltás lényeges jegye – a személyes sérelmeken túlmenően –: leszámolás a korábbi illúziókkal. Annak idején éjfél utánig nyúló esti sétáinkon sokat beszélgettünk erről, fia pedig 1988-ban két héten át „gyötörte” kíméletlennél kíméletlenebb kérdésekkel. A Budapestre átmentett harminc kazetta alapján aztán a rendszerváltás után tanulságos és tanúságtevő interjúkötet született.  Számomra is sok mindent megvilágít ez a beszélgetőkönyv a közelmúlt történéseiből. Kiderül belőle az is, hogy törvényszerűen következett be ez a szemléletváltás.  
A lándzsa hegye című naplójában is olvasható, hogy a Boltívek teherbírása körül kitört vihar után, a szívinfarktusból gyógyulóban sem tudott tétlenül ülni.  Nekifogott a pályakezdését meghatározó Népi Egység annotált bibliográfiájának az elkészítéséhez. Hónapokig bejárt az Egyetemi Könyvtárba, újraolvasta és kijegyzetelte a lap minden cikkét, híradását, még az apróhirdetések sem kerülték el a figyelmét. Az 1944–1948 közötti időszak erdélyi magyar történelme nyílt meg előtte, amely magát is számvetésre késztette. Az illúziókkal való leszámolásra. Attól fogva „más emberként” indult kiszállásra is, mint akinek a további élete – az infarktusba bele is halhatott volna – már ráadás. Okosabban, céltudatosabban kell hát sáfárkodni vele. Az áttelepülés gondolata csak a nyolcvanas évek végén, a diktatúra vészkorszakában kísértette meg, amikor már Romániában (újból) nem lehetett leírni a magyar helységneveket. Ami egyben a barangoló könyvek halálát is jelentette.

A Barangolások Erdélyben darabjaiban a nemzeti szempont primátusa érvényesül, ez válik kötetszervező erővé. Pontosabban: az erdélyi magyarság történelmi teherbírásának, lelki ellenállásának és sorsképletének a letisztult megragadása. Borsi-Kálmán Béla mérlegelése szerint: „Beke bevallott célja – ezúttal – tényleg a bonyolult történelmi, gazdasági, szociológiai és demográfiai okokból fogyatkozó romániai magyarság túlélésért, a megmaradásért folytatott küzdelmének objektív ábrázolása s az ebből fakadó éthosz és poézis felmutatása. Ám ennyi és semmi több! Beke robusztus alkatától ugyanis mi sem áll távolabb az érzelgősségnél, s ha mégis – a szikár tényektől jócskán elrugaszkodva, ám riportkönyvei sugallatának engedelmeskedve – valamilyen költői képbe próbálnók sűríteni egyéniségét és munkásságát, masszív cserfarönk ötlene eszünkbe, mely szívósan ellenáll a zúgó vadvizek és a sziklás meredélyek ütközésének, a tutajosok szitkainak és fejszecsapásainak, s míg a havasoktól a tengerig (az »Értől az Óceánig«) eljut, mindent magába szív; kérge egyre szilárdabbá pácolódik, s nemcsak a fuldoklók kapaszkodhatnak bele, nem csupán rőzsét és gyújtóst lehet hasogatni rajta, hanem – miután révbe ért – tartóoszlopnak, mestergerendának (boltívnek) egyaránt felhasználható.”
A Szigetlakók megjelenése után fogalmazta meg a Beke György munkásságát jól ismerő kolozsvári írótárs: „Bár az átdolgozott, kiegészített és alaposan meghúzott új szöveg minden szempontból igényesebb, tárgyszerűbb és gazdagabb is, érdekes módon mégis egyfajta hiányérzet tört rám olvasás közben. Pedig az emlékezetemben élő tények, az ismerethalmaz, a megírás módja, képei, hasonlatai, a fölmutatott példák most is lenyűgöztek, de nem szabadulhattam a zavaró érzéstől. Holott eredete érthető: az első élmény felfedező frissessége visszahozhatatlan. Az átdolgozás során pedig elkerülhetetlenül kihullott ezekből az írásokból mindaz, ami annak idején a »császárnak«, az éberen figyelő szemeknek szólt. [...] De a ballasztok lehántása, a szigorúbb válogatás is természetes. Beke György igényes szerző, aki pontosan tudja, mit nem érthet, vagy mit érthet félre, mitől idegenkedhet mai olvasója, de azt is, hogy mi kell az éles és maradandó kép kialakításához. [...] Ami most is bizonyos: az összkép egyáltalán nem változott. Valószínű, ha most találkoznék először ezzel a kötettel, a felfedezés öröme-izgalma ugyanolyan hatású volna. És azt hiszem, ez a lényeg.”  A Szinérváraljáról elszármazott Borsi-Kálmán Béla budapesti történész min¬denekelőtt gyermekkorának helyszíneit lapozza fel a Boltívek teherbírásának 1998-as kiadásában. Sehol egyetlen hibás adatra, elírásra, tárgyi tévedésre, megbicsakló érvelésre nem bukkan. A részletek kidolgozása és az összképet megragadó szerkezet egységes hangulatot sugall, maga az építmény szilárd talapzaton áll. A mondatok olyan simán gördülnek, a szöveg annyira koherens, hogy kíváncsiság ébred benne: a mostani máramarosi−szatmári textus különbözik-e, és ha igen, miben, az 1983-ban olvasottól? Következtetései alighanem az újraszerkesztett sorozat egészére érvényesek: „Az odáig tökéletesen rendben van, ha a szerző (bármelyik szerző) az újraközlés esélyét szövegének csiszolására, adatainak pontosítására, mondanivalójának alaposabb kifejtésére használja fel. Az is érthető, ha megragadja az alkalmat olyan témák, friss fejlemények, elemzések és értékelések publikálására, melyeket az első kiadás idején még nem ismert, később fogalmazódtak meg benne, vagy a cenzor kiirtotta őket, netán – mint a ceauşescui »aranykor« legdurvább utolsó évtize-dében – maga tekintett el, érthető okokból, közlésüktől. [...] Még az is elfogadható, ha olyan (termelési eredményeket, a szocialista társadalomépítés egyéb, időközben anakronisztikussá vált hordalékanyagát görgető és mentalitását idéző) részleteket kihagy, melyekről több-kevesebb okkal feltételezi: már nemigen kötheti le a mai (s főleg magyarországi) olvasót. Ám ezzel, nyilván akaratlanul, tüstént újabb vétséget követ el: a szövegcsonkítással egyszersmind az impozáns bekei életmű egyik legnagyobb erényét, masszív és hiteles kordokumentum-jellegét kezdi ki, a szigorúan vett történetiség elvét sérti meg. És ezen az sem sokat enyhít, hogy mindegyik ciklus alatt két évszám (az első megjelenés éve és a »revízió« dátuma) szerepel.”  Borsi szerint az életmű-sorozat értékét és hitelességét csak növelte volna, ha a szerző ezúttal is kamatoztatja mikrofilológiai jártasságát, és megtalálja a módját annak, hogy – akár bőséges jegyzetanyag kíséretében – jelezze szövegmódosításainak jellegét, arányait. Erre annál is inkább szükség lett volna, mivel közismert, hogy a romániai kiadású barangoló könyvek többségének  „fiókregénye” született.    
Lélekemelő nagyváradi ünnepségen hangzott el 2002. június 22-én a Királyhágómelléki Református Egyházkerület dísztermében: ,,Beke György munkássága a Magyar Örökség része”. Az 1995-ben alapított Magyar Örökség Díj Kuratóriuma döntött ekképpen. Akkor is tudtuk, és azóta még inkább megbizonyosodhattunk róla: Beke György enciklopédikus hun¬¬garológiája közös kincse az egyetemes magyarságnak. Nyolcvanadik életévében lezárult életműve azt sugallja: rajtunk is múlik, hogy egy történelmileg elveszített évszázad után végre hozzánk pártoljon a jövendő.