Csiki László emlékezete

Kettőezer nyolc október ötödikén lett volna hatvannégy éves, születésnapja előtt, harmadikán jött a karvaly hír: átköltözött az örökkévalóságba.

Kivételes tehetsége biztosítja neki azt itt lent, a földön is. Életútjának váratlan, többnyire tragikus fordulatai torokszorítóak, akárcsak verseiben, történeteiben a világot őssejtig boncoló-lebontó vizsgálódások. "Ezek a versek Sepsiszentgyörgy-Bukarest-Kolozsvár-Bermuda háromszögben születtek" - írja Kísértethajók (1986) verseskönyvében.

Nem véletlenül említi a Bermuda-háromszöget, Kelet-Európában, különösen a Balkán árnyékában, gyakran kilengtek/nek a műszerfal mutatói, és a hajók irányíthatatlanokká váltak/nak.

Háromszék központja, a szülőváros "régi sanyarú kedélyével" fojtogatta, és sem diákkorában, sem később, a Megyei Tükör újságírójaként nem kapta meg itt a szülőföld áldott élményét, ellenkezőleg arra ösztökélte, hogy állóháborút indítson minden szemhatárt szűkítő provincializmus, sőt a tézises emlék- illetve csupasz élményköltészet ellen. "Jó lesz, mert nem emlék" - hangzik egyik súlyos versmondata.

Sepsiszentgyörgy után Bukarest következett, s ez a kusza, szövődményes balkáni nagyváros gazdagabb élményhalmaznak bizonyult, ráadásul neki is, mint annyi sok magyar művésztársának, búvóhelyet biztosított. A diktatúrák mindig szerették ütés közelben érezni az alkotó szellemeket, ebben a testközelben viszont tehetetlen a despotizmus, (akárcsak a radarernyő a túl alacsonyan repülő lopakodó bombázóval szemben), így éppen itt, ebben a dzsungelben, a beláthatatlan panelrengeteg valamelyik konyhájában, dolgozószobájában írta szorgalmasan a lázadás kátéját Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Méliusz József, Domokos Géza és - Csiki László. Majtényi Erik ráadásul magyar irodalmi szalont nyitott otthonában.

Emberi szó is hívta Bukarestbe, a hatvanas, hetvenes évek legjobb magyar könyvkiadójának, a Kriterionnak igazgatója, Domokos Géza ajánlott lektori állást, s Csiki legalább olyan példamutató lelkiismerettel végezte a robotmunkát, mint a versírást. Ezt folytatta Kolozsváron, miután ott fiókintézet létesült, majd az Utunkhoz került, igaz, a kincses városhoz több köze volt, itt szerzett egyetemi diplomát, itt nősült, vette feleségül a csodálatos, örmény származású, magyar lányt, Erzsébetet, sikeres művészkarrierjének fő biztosítékát.

Az utóbbi két évszázadban sokféle kísértet járta be Európát, sok ordas eszme diadalát hirdették meg a jósok, Csiki László életében is bekövetkezett az Orwell-i év, 1984, a mélypont (egyik legjobb novellájának is ez a címe!), ebben az esztendőben települt át családjával Magyarországra. Súlyos döntésének okát ismerjük: perc nyugta nem volt se neki, se gyermekeinek a szekuritáté zaklatásaitól, ráadásul némaságra ítélték, ami író számára legnagyobb büntetés.

Sikerei igazolták a döntés helyességét, 1986-ban már három kötete látott napvilágot az anyaországban: az említett versgyűjtemény, a Kísértethajók, a Magánháború novelláskötet és drámái Álkulcsok címen. Irodalmi szenzációnak számított a Titkos fegyverek regénye 1988-ban. A bősz fátum nem tűrte az örömöt, 1988. december 12-én meghalt katonafiúk. Kívülállónak nem lehet fogalma arról, miként dolgozta fel lelkileg ő és az anya a szörnyű élményt.


Az ezerarcú Budapest különben jó médium, szerkesztőségek fogadják be munkatársnak, filmstúdióktól kap megbízatásokat, kiadók versengenek kézirataiért, s rendkívüli tehetségét díjakkal, kitüntetésekkel jutalmazzák: Füst Milán-jutalom (1987), József Attila-díj (1990), Kortárs-díj (1993), Bezerédj-díj (1999), Tiszatáj-díj (2002)

Ezt a sikeres művészpályát törte ketté most a túl korán jött halál.

* * *
A líra volt éltető médiuma, még ha interjúban nyilatkozott is arról, hogy elsősorban prózaírónak tartja magát. Közhely szerint költők tudnak jó prózát írni, emiatt volt holtáig tartó szerelme Kosztolányi (Baráti beszélgetésben mondta: "Őt szeretem igazán, Dezidériuszt").

Irodalomtörténeti nyilvántartás szerint a Forrás második nemzedékének tagja, ebben a híres könyvsorozatban jelent meg első verseskötete, az Esőt-kaszáló (1968), de különállását ő minden nyilatkozatában hangsúlyozta: "az én útjaim mások..." (Régi barátaimhoz). Mássága már akkor a lírateremtés határainak feszegetésében, a költői toposzok megbontásában állt. "Úgy érzem, József Attila és Kassák költészete között van kifeszítve az a kötél, amin végig kell mennem” - nyilatkozta 1977-ben (Gálfalvi György: Marad a láz?). Értékelői (Szőcs István, Olasz Sándor, Bertha Zoltán, Pomogáts Béla) is kettősséget emlegetnek - joggal: hagyományőrzés és újítás, "oldás és kötés", formában a régi trópusok és toposzok részleges tagadása, tartalmakban egzisztencialista mélységek keresése, az ego hasadtságának fölfedezése. "Csiki világa - írja Olasz Sándor - ellentétes minőségekből áll, de ezek a kettősségek nem kizárják, hanem feltételezik egymást." (Alföld, 1988. április).

Természetesen ezért keményen dolgoznia, küzdenie kellett, nehéz volt az igenlés és a tagadás állandó ütköztetésével egyensúlyt teremteni. Konokul, következetesen nem a világot, hanem a dolgok, a jelenségek viszonyát, összefüggéseit nevezi verse tárgyának; nem a valóságot fürkészi, hanem annak jeleit, tüneteit, amelyek halandó számára láthatatlanok; a költő keresztre feszülten, őrült figyelemmel fon hálót, hogy fennakadjon abban a megfoghatatlan. A Lépések, kopogások (1996) kötetének bevezető illetve záró soraiban jut legközelebb a titokhoz:

Megfogni nem bírod, hiába vetsz tőrt,
Eltalálni nem lehet, úgy suhan,
mindenfelől.
Hálót fonsz: hasonlatok, körülírások szövedékét
feszíted minden útra.
Leselkedsz éhesen, kialvatlanul a bozótosban,
hogy talán fennakad, s bár holtában ragyog.
De nincs sehol, mert ott van mindenütt.
Ráébredsz minden harmadnapon:
Csak kusza műved jelzi,
hogy létezik valami,
megfoghatatlan, elpusztíthatatlan.
Üres hálókkal tele sűrű,
és ezektől egyre sűrűbb, járhatatlanabb.

Ennek a maga köré rajzolt boszorkánykörnek mezőit kellett benépesítenie, s ez neki is csak akkor sikerült, amikor megtanulta, melyik szót nem szabad leírni. Szavak nélkül nincs költészet, de ő száműzte a közhelyeket, s irgalmatlan szigorúsággal rakta egymás mellé "összeszikráztató asszociációk segítségével" (Olasz Sándor) azokat, amelyek új tartalmakat hordoznak. Tudta, hogy nehéz őt követni, ezért "Verskönyv haladóknak" alcímmel jelentette meg Szombat. A búvár hazamegy (1977) kötetét, mintegy magával rántva az olvasót az újítás tövises ösvényeire.

Amiképpen egy jó botanikus a virágot, úgy szedi elemeire a nyelvet, búvárkodik abban, milliméter mérlegre helyezi a szavakat: "Korzóznak tarka szófajok, / s egy szintagmabokorban / sír egy határozatlan, magányos névelő." (Az ige ideje múlt)

Sok hasonló példát idézhetnénk, amelyekben Csiki - hírneves tudósokat túlszárnyalva - "nyelvészkedik", szavak nukleonját vizsgálja, a szavakét, amelyek irracionális térből érkeznek el hozzá. De ez már világlíra:

az opálosan pezsgő híg messzeségből
érkező szavak beesési szöge egyre kisebb
elpattannak a kemény műanyag síkokon
az üstforma domborulatok túlfelén
a homorúságon.
     (Egyre simább felületek III.)

 

Kísérletei, megfigyelései nem légüres térben lüktetnek, visszanyúl a klasszikusokhoz (Balassi, Petőfi), s a Lépések, kopogások kötetébe három nagy verset szerkeszt a reneszánsz óriásról: Alkalmatos ének ezer után 994. esztendőben (A Balassi tempó), Szakadozott ének (A Balassi tempó), Más világok (Balassi Bálint Esztergomnál). Ez utóbbi vers záró
soraival mondja ki, azt, hogy versvilága igenis tetten érhető, nyomon követhető, éppen csak látó szem kell ahhoz:

 

Vár pedig ezerkét
jól megszolgált képem
világmindenségem
látatlan felében.

Olyan méretű a mesterrel való azonosulás, hogy Balassit halljuk, amikor Csikit olvassuk. A Szakadozott ének versében is hasonló az olvasmányélmény, itt már Illyés Gyula szellemét is beleérezzük, de az imaginárius hazát nem fönn, a magasban, hanem bent, a lélek mélyén találja/találjuk meg:

Hazám országomnál
nagyobb s a vigasz vár
felette ha szállhatok,
de legyek bár rabul,
egy ege rám borul,
hazám lelki állapot.

És amikor az olvasó (szakíró) azt hiszi, hogy a magyar lírai hagyomány irányából jőve meg tudta fejteni a művészi absztrakció titkát, fel tudta törni a Csiki-líra elektronhéját, akkor rájön, hogy üveghegy előtt áll, azon túl kezdődik az igazi mező. Természeti képek verse okoz többek között fejtörést, mert megszoktuk, hogy a táj kívül, előttünk, körülöttünk van, belülről kifelé haladva közelíti meg azt a képzőművész, a zenész is, és akkor Csiki leírja a bénító, mégis felrázó sort: "Természeti képek a test belső falain."

Patthelyzet? Kilencvenfokos fordulat a versírásban? A test belső falain (van ilyen?) kirajzolódó képek látása legalább akkora intellektuális erőfeszítést követel az olvasótól, mint a térgörbület vagy az antianyag, a fekete lyuk mibenlétének megértése, mégis, mégis, szorongó nyugtalansággal, de tudomásul vesszük, hogy erre az érzékelhetetlen belső "tájra" is szüksége van a XXI. század emberének. Balázs Tibor idézi – éppen Csiki László „énprovokációit” elemezve – Schopenhauert: "kívülről a dolgok lényegéhez nem lehet hozzáférni. ... Az egyetlen hely, amely lehetővé teszi számunkra a belépést a világ belsejébe, bennünk magunkban, az individuumban rejlik." (A romániai magyar létköltészet története 1919 – 1989, 257. old.)

De Csiki lírai birodalma ennél is gazdagabb, nem cövekel le véglegesen a lét-, a térfogalom boncolása mellett, emberi s bizonyára költői eszményképének, Lászlóffy Aladárnak ajánlotta Az apokrif komornyik versét. Megrendítő és rendhagyó lírai alapállás. Csiki elfordul a tőle addig megszokott bölcs, tárgyilagos attitűdtől, feladja sztoikus, ironikus nyugalmát, megszűnik pillanatra az a "távolságtartó jelenlét", amit Füzi László emleget (ÉS, 1996. december 13.), és a történelem kegyetlen, kíméletlen, kérlelhetetlen zúzdájába ránt magával minket: a sehol-soha vége nincs pusztulás/pusztítás pokolfényét villantja:

Kiáltványok gyűrt piszkozatai a padlón,
rajtuk a csizmatalp-pecsét -
helyi engedély a képzelt képeken,
valami való. A mennyezeten felfüstölt mesék.
Övé s megélhetetlen ez a lételem.
Talán valami történelem.

Mintha az egykori jó barát, Szilágyi Domokos rikoltásait hallanók. Vagy a Vörösmartyét? Nincs szünet, nincs nyugvás a kéjjel pusztító őrületben? A rémalak, a történelem allegóriája a monstrumok közömbösségével végzi a dolgát:

Tálcával jön az apokrif komornyik.
Tőlünk tanult fejeket hordani.

Inkább poéma ez a vers, epikus jellege kézenfekvő, hőse és színtere van a "végtelen mesének", hatalmas a terem, ahol egy kísértet az úr, kint óriás fák, ezekből ácsolnak bitófákat az aradi tizenháromnak, ijesztőek a "kiégett mezők", nincs vég és kezdet, a néma komornyik gyertyát gyújt, virraszt...

Valóban kivétel ez a nagyszerű költemény? Visszalépés a hagyományokhoz? Feladta volna Csiki szelíd, meditáló bölcsességét? Szkeptikus nyugalmát? Vagy a József Attila-i komplexus robbant? ("S mégis, magyarnak számkivetve...")

Dőre kérdések. Minél mélyebbről fakad föl a lírai megnyilatkozás, annál töményebb. Elgondolkodni talán arról érdemes, és Csiki tudta ezt, hogy vannak, igenis vannak olyan (nemcsak szépirodalmi!) tendenciák, amelyek értelmében a magyarság tragikus történelmével, sorsával történő azonosulás ósdi, elavult, XIX. századi honfibú.

Legjobb irányból jött tehát a cáfolat, olyan lírikustól, aki kikerülte a posztmodern pocsolyákat, mégis eljutott az európai irodalom fő sodrába, s onnan emlegeti föl Mohács, Don-kanyar, Szárazajta fájó örökségét. Valahogy jobb az akusztikája ennek a megnyilatkozásnak, mint a tételesen elkötelezett költőké. Nevén nevezte azt, ami megnevezhetetlen, s ez annál megrázóbb, mert egyik hitvalló tétele éppen ez: "Jaj annak, aminek neve van azt elfelejtheted." (A megnevezés kockázata)

A világ megszólításának vágya egyszerre, egy időben vonzotta és taszította, a néven nevezés kínja meggyötörte, de ebből a dilemmából is versek születtek, sőt szerelmi vallomás is – úgy, Csiki-módra. Fél lábon áll a lány a virágágyásban, természetesen nem lány, hanem őszirózsa, s a megnevezés, illetve a megnevezhetetlenség szüli egész lírájának talán két legszebb sorát: "Őszirózsák az én házam előtt nőnek", s valamivel odébb: "Mert azért lehet, maga mégiscsak őszirózsa, nem egyéb." (Készítettem egy emléket magamnak)

Hol vagyunk hát? A legjobb helyen: "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok..."

Új, stílusos, XXI. századi változat.

Végezetül, kiutat keresve e bonyolult líra labirintusából, talán sikerül eljutni Csiki Lászlóhoz, az emberhez, akinek elvesztése még túlságosan friss, ezért fájdalmas. Az úgynevezett Lisbeth-versek kívánkoznak palló gyanánt: Télidő, Laktató laaktikók, Az árdéli fanyűvők, Az otthon űre.

Van kutató (Magyar Zoltán), aki Lisbethet Mikes Kelemen P. E. grófnőjével rokonítja. Indokolt, jogos a képzettársítás, de ugyanúgy lehet a civilizált Nyugat szimbolikus figurája az allegorikus, légies nőalak, akihez – mint zsidó a panaszfalhoz, katolikus keresztény a gyóntató székhez – a koldussá nyomorított Kelet-Európa nevében járul egy magyar költő, de talán Villon ajánlja magát ilyképpen a Herceg kegyelmébe az akasztófa alatt: végtelen a képzelgés tere.

Csiki László lelkiségét, ha szabad még leírni ezt a szót, semmi sem jellemzi jobban, mint ez a kettősség. "Kedves lelkem, Lisbeth" megszólítással reneszánsz költőként hajt fejet az asszony előtt, de szemérmes tartózkodása, objektív, abszurdba hajló stílusa nem engedi meg a sablonos vallomást, ezért profán, prózai minden szava, megnyilatkozása: "Kedves lelkem, Lisbeth, vettem egy lakatot, / azzal fogom magát a szívembe zárni." (Télidő) Esztétikai gyönyört az eredményez, hogy poétikai ragyogást kapnak a talmi, útszéli, profán szavak. Amúgy sem valódi szerelmes versek, favágókról ír tudósítást, "átvizült gatyák hírelik, / hány még a lélek itt", a kamra, a pince gondja ágaskodik föl, krumpli, hagyma kell télire, de nem lenne költő, ha nem gondolna az ágyra, szerelemre, szeretkezésre. De azt is hogyan?

És míg maga felkészül az éji gyönyörre
új fürdőszobámban, én leosonok a kocsmába,
csülköt eszem, fröccsöket iszom, nagyokat hazudok,
De visszajövök és mondom, mondok magának. (Laktató laaktikók)

Villon huncutsága, Till Eulenspiegel mókás turpisága, furfangja és Burns ellágyuló jósága szövődik egybe itt szétválaszthatatlanul, ez is világlíra, ami nem kizárja, hanem feltételezi a tartásában végtelenül egyszerű, jóságos embert, Csiki Lacit: hiányzott belőle a művészvilágban olyan gyakori gőg és exhibicionizmus, nemes szerénysége bizalmat ébresztett a csavargóban, s tudása, műveltsége akadémikusokéhoz volt mérhető.

Egy Nógrád megyei faluban, ahol hétvégi házat vettek, el-eljárogatott az „egyetlen nyilvános fórumra”, a kocsmába. Erről nyilatkozta a Magyar Naplóban: „Addig volt igazán jó – mintegy három éven át –, amíg nem tudták rólam, hogy író vagyok… Rendes embernek tartottak…”

* * *
"Az öregasszony vajákolt, és éppen az én konyhámban, amitől az edények olyan hideg fényben remegtek, mint a gömbvillám látogatása után." (Adam Adam)

A fenti idézet mind képi telítettségében, mind rejtélyes többértelműségében tömény relevanciája annak a színvonalnak, ahová Csiki László prózájával emelkedett.

Erdélyben, kitelepülése előtt, három novelláskötete jelent meg, melyeknek "történeteiben" az elidegenedett, a kiüresedett ember szorong, hezitál. Az eladott nagyapó (1977) kötetének címadó novellájában – ezt minden méltatója kiemeli –, idegenektől vásárolnak családi fényképeket, így jutnak ősökhöz a gyökértelen, már a múltjukat is elveszített szereplők. Románul is megjelent más elbeszéléseivel együtt: Bunicul vindut.

Visszatérve az Adam Adam-ból kiválasztott mondatra, azt a szövettani képletet találjuk meg benne, amely minden kiforrott epikai írásában jelen van.

Csiki László urbánus médiumban élt, de nosztalgiával gondolt mindig Csíkszentdomokos székely falura, ahol tanítónő édesanyjával gyermekkorában rövid időszakot eltöltött, amelyet rendszerint nem nevez néven, de sok írásának ez a nagyközség a "lebegtetett" tere, misztifikált színhelye. Mivel a vidék és a város kettős vonzását érezte mindvégig, egybeolvasztotta a kettőt, nemcsak, mint színteret, hanem mint életérzést, és ez azért hiteles, mert éppen a falu felbomlásának időszakát élte, a városok megteltek falusiakkal, felemás világ keletkezett. Babonás öregasszonyt mostanság nem az Isten háta mögött kell keresni, megjelenik az városon is, a fenti idézetben panellakás konyhájában, s okkult vajákolásától csillognak az edények, ilyen hideg fényben remeg a gömbvillámnak, ennek a ritka természeti tüneménynek a tükörképe is.

Szép és gazdag ez a hasonlat, tökéletes, mint a Borgesé: "az ég vörös volt, mint a leopárdok ínye."

Nem feltétlenül szóképteremtés Csiki prózájának a titka, hanem a természetes bonyolultság: a hétköznapiság, a banalitás együtt jelentkezik okkultizmussal, metafizikával, misztikával és a hol nyílt, hol rejtett politikummal.

Írásban, szóban nyilatkozott arról, hogy nem kigondolt témával ült le íróasztalához, menetközben jött rá arra, minek is kell megszületnie, s ha volt is esetleg megtörtént eseménymag, beburkolta azt a rációnak, logikának ellentmondó vélekedésével, így jött létre az abszurd egy sajátos, Csiki László-féle változata. Szívesen nevezte több írását "vélekedésnek".

A Magánháború novelláskönyv kitelepedése után, 1986-ban jelent meg. Meghökkentő, felkavaró a címadó írás, egy magánbörtönben azokat a rabokat tartják fogva, akik befizettek ide, mint egy szállodába, s a személyzet átneveli őket, azzá lesznek, akik valaha voltak. (Günther Grass egyik regényében azért fizetnek a vendégek az étteremben, hogy újra megtanuljanak sírni, falapítókon apróra vágott hagymát szolgálnak fel a pincérek, ők föléje hajolnak, így csordulnak meg a könnycsatornák. Csiki különben kiváló esszétanulmányt írt Az író árnyéka (2007) kötetében Günther Grass „második olvasatáról”.)

Átköltözése után Titkos fegyverek (1988) volt az a regénye, amelyik jelentős sikert hozott. A Magvető Könyvkiadó egy kötetbe szerkesztette  A céda nyúl valamint az Adam Adam című, két különös történettel, így jött létre Csiki hármaskönyve, kortárs irodalmunk bestsellere: 1990-ben már a második kiadásra is igényt támasztottak az olvasók.

Cselekményszálon, Csiki-műben elindulni nyílegyenes út a labirintusba, ezért tanácsos a nagysikerű Titkos fegyverekből is kiválasztani egy rövid részletet, s a szövegvizsgálatból vonni le egy-két következtetést:

"Jenő bácsi mutatott egyszer egy ilyen jelenetet egy régi fényképen ..., - de mivel fénykép volt: álltak - az emberek, szájuk akár egy madárodú bejárata: fekete lyuk. Kezüket rézsút felfelé tartották maguk előtt, így mentek az öklük után. ... Jenő bácsi meg azt mondta, valamilyen gárdisták voltak, s most azt a régi képet évfordulókkor úgy közlik az újságban, hogy a szerkesztő festékkel amputálja az öklüket. Attól másként néznek ki, még politikailag is, nem jobb-, hanem baloldalinak. Ezt kellett volna nekem megértenem."

Egy gyerek monológja ez, s megreszkírozzuk a kijelentést, nincs jelenkori irodalmunkban még egy szöveghely, amelyben ilyen magas szinten mutatkozna meg az író ábrázoló ereje: a felnőttek zsákfutása, a gyermeki gondolkodás korláttalansága, a történelem abszurditása. A hírhedt román Vasgárda alakjaiból a kommunista vezéreket éltető amputált figurákat kreál az ötletes szerkesztő, nem változott semmi, gyűrődnek a rétegek, fortyog a kondér: "valami történelem". („Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét –” József Attila)

Bukarestben vagyunk, torz embertörmelék zsúfolódott össze egy lakásban, az ötvenes évek hullámai zubognak keresztül egy magyar kisgyerek, az édesanyja és néhány felnőtt feje fölött, amiből az egyedek vagy semmit sem értenek, vagy annyiféleképpen értelmezik, ahányan vannak. Létezik ugyan egy, ugyancsak lebegtetett", másik színtér, egy erdélyi falu, ahová vágyódnak, amely után sóvárognak, és a regény végén haza is mennek, csakhogy ingoványos terület az, ott is egyedül a létbizonytalanság a biztos.

Időrendi összefüggés van a három regény között, a Titkos fegyverek az ötvenes évek, A céda nyúl a bolsevista diktatúra közbülső szakasza, az Adam Adam a mélypontja Romániában, de Csiki nem (csak) korrajzot ír, számára a létezés kísérteties delejfényei izgatóak.

A céda nyúl olyan zseniális ötlet, olyan elmozdulás az animalitás irányába, amilyen az aranyszamár, a bölcs és okos nyihahák, az óriásrovar, Algernon vagy a disznófarm, habár Csiki nem perszonifikálja a háziállatot, csupán beszédes nevet ad neki: Bertolt Brecht. Ez is elegendő. A nagy német expresszionista ló lépéseit sem tudták sokan nyomon követni, itt is kettős sőt hármas szerepet játszanak a hősök – a céda nyúl a zóna (vagy maga a rezsim?) –, részben a hatalom kényszeríti őket erre, részben hasadttá válik valahány, így különböző arcuk, karakterük keletkezik. Munkanélküli tanár teng-leng Kolozsvárott, a hatalom bűnözőként bánik vele, hisz gondolkodik, meditál. Ő kongó, üres óráiban a Bálint barátjától, a „pápa fiától” kapott nyúlnak (Olasz Sándor szerint lehallgató készülék) mondja vég nélküli monológjait, s naponta jelentkezik kihallgatásra a politikai rendőrségen, a túlélés már nem a napok, hanem az órák, percek témája, feladata.

Az Adam Adam címszereplője nem a túlélés bajnoka. Ő meg akarja ölni a nagy Őt, a Cárt, a Nagyfőnököt, beteges rögeszméjét úgy szeretné megvalósítani, hogy mérget képzel el nevelt lánya, Ajakír ajakára, akinek köszöntenie kellene a diktátort.

Ijesztően domesztikálódott a hatalom, Adamot, aki amúgy is a nyelvvesztés, a nemzeti identitás felbomlásának fázisába jutott, a nyomozótiszt barátságával traktálja, beépül magánszférájába, már-már elképzelhetetlen az élet titkosrendőrség nélkül, személyre kiszabott minden, tüneményes karriert futnak be, kitüntetéseket kapnak, társadalmi, anyagi előnyökhöz jutnak a szekuritáté kopói emberek kínzása, zsarolása, szellemi megnyomorítása miatt, s eközben süllyed a hajó, a tömbházak közti parcellákon zöldséget termelnek, virágpavilonban disznót hizlalnak, elássák a félig kész gépeket, kékre festik a csatorna oldalfalát, zöldre a fákat, száraz füvet, hogy a nagy Ő munkalátogatásain tökéletes legyen a hazug színjáték.

A pusztulás gyönyöre (1997) négy történetében (ezek közül az egyik A céda nyúl) ezt a circulus vitiosust árnyalja, mélyíti azzal, hogy tovább absztrahálja a (szín)teret, bizarr világban groteszk figurák menetelnek olyan célpont felé, amelyet nem ismernek, talán a hatalom sem. Azt tudjuk, hogy Romániában vagyunk, az atomrobbanás azonban képzeletbeli, csak arra jó, hogy a rendszer mechanizmusa (és az ember természete) láthatóvá váljon: a szörnyű katasztrófa után szervezett gyilkolás folyik, vadászok a fertőzött állatokat lövik le, és brigádok égetik el a dögöket, de bizonyára létesülnek majd más alakulatok azok pusztítására, akik eddig pusztítottak, így válik gyönyörré a gyilkolás.

A Kínai védelem-nek (angolul Chinese defense) is van valós cselekmény magva, szovjet fogságban rekedt katonák kerültek elő tíz-húsz év után, Csiki hőse, Györgyi Péter tizenkilenc év után szembesül szülőfalujával, a kötekedő rendőrrel, és a sarkából kifordult valósággal, szagokkal, formákkal, színekkel.

Mintha még egy lépést tett volna az absztrakt irányába, annyira abszurdak a Remény (2002) kötetének novellái. Az "1984" című elbeszélése nemcsak Orwell-i allúzió, hanem saját kitelepülésük évének is a megörökítése, s főleg azoknak az erdélyieknek lelki drámája, akik engedély nélkül maradtak Magyarországon a nyolcvanas években, és a velük egy nyelvű-nemzetiségű rendőrség elől bujkáltak. Mint a legtöbb Csiki-írásban, nem történik szinte semmi, egy gyergyói házaspár, a vasárnap reggeli boldog nyújtózkodás helyett – fél. Az asszony az ágyban fekszik, a férfi az üveges ajtó mögött áll, lesi az udvart, lába jégbe olvad a hideg mosókonyhában, lúdbőrös lesz a hátuk, s azon tanakodnak, kopogott valaki, vagy csak egy jégcsap zuhant le. Kísérteties csönd. Oktalan rettegés. A kiszolgáltatottság érthetetlen, mégis törvényszerű állapota.

Van aztán egy írása, amelyről talán évtizedek múlva is vitatkozni fognak filozófusok, irodalomtörténészek, és ez a Remény. Kosztolányi az Esti Kornélban kettős önmagát írta meg, Csiki László széthasogatja az ént és a teret, összezavarja a tárgyak és a tér viszonyát: „Nem egy tárgy – egy élő lényt rejtő tárgy – önállósulásáról volt szó mégsem. Azt jelentette az ellentétes oldalra bukása és meghatározhatatlan irányból hallatszó robaja, hogy szimmetria nem csupán egy szokványosan függőleges vagy vízszintes tengely mentén létezik, hanem bárhol, és egyszerre több is.”

Először csak a jobb és bal oldal fölcserélődését, illetve egymásba olvadását, érzékeli, mintha egy tükörbe lépett volna be, aztán testetlenné válik a felesége, illetve hozzá „csak nélküle” tud eljutni, átlépnek egy más dimenzióba, ahol súlyuk, anyagszerűségük megszűnik, legalábbis kérdésessé válik. Ő más egyebet akart elkövetni a szeretett nővel – és itt következik a talányos mondat, filozófusok számára nagy feladvány: „Én nem őt akartam kiszabadítani az enyémmel szomszédos burkából, a véletlen térfeléről, hanem a minden dolgok mélyén kushadó tüzet.”

Nem elegendő se a schopenhaueri, se a kafkai, se a becketti világ emlegetése, ez Csiki László teremtett világa, bizarr, fantasztikus, és – ahogy ő írja a fülszövegben – „éppen annyira fájdalmas, mint amennyire boldogító, tehát abszurd”.

Tegyük hozzá, amit ő nem mondhatott ki önmagáról: zseniális.

Utolsó, „hosszú történetnek” nevezett regénye, az Ajakír (2008), amelynek bemutatójára már nem tudott eljönni az Írók Boltjába, az Adam Adamból kígyózik elő, ott egy kiskorú lány neve, itt egy francia parfüm- és rúzsügynök üzleti vállalkozása, de a rögeszme, hogy ajakrúzzsal (ami altesti vibrátor is lehet a „first lady” számára!) kell megölni a diktátort, a Haza Bércét és a feleségét, már nem az üldözött főhőst kínozza, hanem saját titkosrendőreit, ügynökeit, számukra már terhes, de inkább veszélyes lett az önmagát is pusztító despotizmus.

Ennyi a történet, a könyv különleges értékét, rangját, akárcsak korábbi munkájában, nem ez, hanem a lélekben keletkezett tűrődések, foncsorok, frusztrációk hajszálpontos rögzítése biztosítja. Még a legnagyobb rangú politikai tiszt sem képes már egyirányú céltudatos cselekvésre, a kígyó a farkába mar.

„Bent is voltam ebben az idegen országban, meg nem is” – mondja Konstantin Barapoulos, a Párizsból érkezett kereskedő. Minden román franciaimádó, de fordítva nem így van, az illatszer-árus kínosan vigyáz arra, nehogy románosan, vagyis C-vel írják a nevét: Constantin, mert ő a nemes nemzet fia, aztán kiderül, egyszerű emigráns, innen menekült, rokonai élnek az országban, van olyan jelenet, amelyben nem lehet tudni, szükséges-e a tolmács, vagy nem, hisz ért ő mindent, mégis lefordítják. Álságos színjátékok garmadája a repülőtéren, a szállodában, a csehóban, a vadászlakban, nincs más emberi lény, csak nyomozó, titkosrendőr, ügynök: beépített személy a recepciós, a pincér, a telefonos kisasszony, a szobájába küldött kurva, Lucille, s amikor azt hiszi a rúzsárus, hogy valamennyire kiismerte magát ebben falanszterben, akkor kiderült, még csak a dezinformátorok garnitúráján jutott túl, most következnek a rangos pribékek, a tábornokok, azok robbantják ki a puccsot, ők gyilkolják meg a Haza Bércét és a feleségét, s ő, akiben fölszakadt az egykori identitás, kétségbeesve kérdezi fűtől-fától: Kik lőttek, kiket? „Kik gyilkoltak itt, Wudu?” … „Ezek képesek elpusztítani az országot, csak hogy ők megmaradjanak.” (441. old.)

Senki más nem írhatta volna meg az Ajakírt, csak az, aki ott élt, aki bőrén tapasztalta meg a történelem egyik legnagyobb tébolyát, olyanszerű a szerző és a téma találkozása, mint Kosztolányi esetében, amikor megírta Néró, a véres költőt. Csiki remekel a diktátor házaspár genealógiájának (szinte tudományos) levezetésével: két azonos nevű gyerek ugyanabban a családban, javítóintézet, a közbűntényesek közül kiemelkedő törpe akarnok pótcselekvései, a feleség sarlatánkodása a tudományos életben…

Nincs vége-hossza annak a legalizált bűnténysorozatnak, amelyet a rendszer tett lehetővé, s ez a végtelenség-érzet csakis abszurd befejezést indukált, Csiki a kvantumelmélet Nobel-díjas fizikusának, Heisenbergnek két egerével fejezi be a könyvet:

„Ha egy egér benéz egy cső egyik végén, a másik egér pedig a másik végén, miért nem látják egymást?
Mert az egyik szerdán néz be, a másik csütörtökön.
Ennyi az egész.”

A „határozatlansági relációk” (Heisenberg) nem könnyű feladványok.

* * *
Csiki László színmű-, filmforgatókönyvi és műfordítói munkássága külön tanulmányt igényel.

* * *
Bécsben jártakor (a Bornemisza Péter Társaságba hívtuk meg)  kérdeztük tőle, mit szeretne megszemlélni a cifra városban. „Azt a farönköt – mondta –, amelybe annyi szeget vertek a vándor mesterlegények, hogy törzse nem látszik. Úgy tudom, majdnem szemben van a befalazott szószékkel.”

Elmentünk. Megnéztük. „Kár – sóhajtott fel – hogy beüvegezték”.