Pécsi Györgyi „aranygyűrűje”

Az irodalom és az irodalomtörténész hivatásáról

Az erdélyi magyar irodalom iránt tanúsított figyelem és az iránta vállalt elkötelezettség a mögöttünk lévő két évtizedben alighanem a magyar irodalmi közélet egyik nagy próbája lett. Talán minden más irodalmi kultúránál és tapasztalatnál inkább hívta tanúságtételre azokat, akik fontosnak tartották, hogy megőrizzék irodalmunk hagyományos identitását és hivatástudatát. Irodalmunk ugyanis hosszú évszázadok során mindig a nemzeti közösség védelmezésének és fenntartásának felelősségét vállalta magára, s nem hinném, hogy a mögöttünk lévő emberöltők során több alkalommal is drámai módon megváltozott nemzeti élet ebben a tekintetben felmentene bennünket az elődeink által nem kevés áldozattal vállalt személyes felelősség, az irodalomnak közügyként történő értelmezése alól.

Bizonyára szükség lehet arra, hogy az irodalomtörténet-írás, az irodalomkritika elemző módon és akár a legújabb nyelvbölcseleti elméletek és művészetfilozófiák birtokában vizsgálja az irodalom mibenlétét, az írói személyiség természetét és a megalkotott művek értékeit, nem tartom hiábavaló teoretizálásnak ezeket a műveleteket. Mindazonáltal meggyőződésem szerint fenn kell tartani azokat az értelmezési hagyományokat is, amelyeket, mondjuk, Toldy Ferenctől és Gyulai Páltól Horváth Jánosig és Szerb Antalig a magyar irodalomtörténeti, irodalomkritikai tradíció megalapozott. Ez az irodalomtörténet-írás a nemzeti önismeret, a kívánatos nemzeti stratégia, mondhatnám így is: a közös lelki stratégia szolgálatát vállalta magára, azaz túllépett az irodalomtudomány szűkebben értelmezett körén.
 

 

Pécsi Györgyi, aki most átveszi azt a hagyományos „aranygyűrűt”, amelyet a nem Erdélyben élő irodalmárok számára ajánlott fel az erdélyi irodalmi közélet, mindenekelőtt ilyen irodalomtörténész és –kritikus. Az imént néhány kultikus névvel megjelölt irodalomértelmezési hagyományban találta meg munkásságának eszmei és morális indítékát. Kányádi Sándorról írott (2003-ban az olvasó elé került) összegző tanulmányában olvasom a következőket a Szürkület című verseskötet közvetítette „üzenetről”: „A kötet legfontosabb üzenete ugyanis a szülőföld szeretetének parancsa lesz. A szülőföldé, mely nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége.” Ahogy a „szülőföld”, amely ennek a rövid idézetnek a tanúsága szerint összegző fogalom, úgy az irodalom is személyes és közösségi értékek összegzésében, felmutatásában kell, hogy megtalálja morálját és feladatát. Az irodalomtörténésznek pedig az a dolga, hogy bemutassa ennek az összegző tevékenységnek, amely az alkotómunkával azonos, az egyéni és közösségi, történeti és regionális forrásait és kodifikálja eredményeit.
Mindez nem mond ellent annak a modern irodalomtudományi stratégiának, amely a megalkotott művet: a szöveget magát állítja a vizsgálódás középpontjába, és ennek egyetemes, mondhatnám, bölcseleti jelentését kutatja. A Szilágyi Domokos „ars poeticájáról” írott „S ha  már itt tartunk, mit tehet a költő” című joggal nagy ívűnek mondható tanulmány arra keresi a választ, hogy a tragikus sorsú erdélyi költő miként kísérelte meg „szintézisbe hozni: a létfilozófiát és a képviseletet”, azaz hogyan keresett választ a huszadik század általánosan emberi és különlegesen magyar sorskérdéseire. Az első erőfeszítés az emberi létezés értelmét ostromolja, és az emberi lénynek a mindenségben elfoglalt helyét keresi, a második a nemzet történelmi tapasztalataival, megpróbáltatásaival vet számot és a történelmi felemelkedés lehetőségét keresi. Pécsi Györgyi a tanulmány írása idején nem ismerhette azokat a rettenetes személyiségromboló konfliktusokat, amelyeket a kolozsvári költő szerencsétlen sorsa magába rejtett, azt azonban mindenképpen felismerte, hogy ennek a sorsnak a mögöttes terében ott állanak a kor gyötrelmes emberi és nem kevésbé gyötrelmes nemzeti tapasztalatai. Hiszen Szilágyi Domokos egyéni gyengesége, amely a zsarnokságnak végsőkig kiszolgáltatott huszadik századi ember morális megsemmisüléséhez vezetett, és nemzeti tapasztalata, amely egy emberközösség pusztulásának rémképeivel gyötörte, annak az emberi lénynek a kiszolgáltatottságáról adott látleletet, aki a huszadik század diktatúráinak dehumanizált világában volt kénytelen leélni életét.
Pécsi Györgyi irodalomtörténeti és –kritikai műveinek, amelyek mindig különleges empátiával és hozzáértéssel vállalkoztak az erdélyi magyar irodalom értelmezésére, megbecsült helyük van a jelen irodalmi kultúrájában. A két kötetben (1994-ben és 2003-ban) közre adott Olvasópróbák, az Írások és olvasások című (2003-as) és a Folytatódik című (2007-es) tanulmánykötetek, továbbá az (1995-ben) Tőzsér Árpád, majd (2003-ban) Kányádi Sándor munkásságát bemutató monográfiák valójában az imént jelzett kettős, tehát egyrészt az emberi létezés drámai kérdéseire választ kereső, másrészt a nemzeti tapasztalatokat összefoglaló írói vállalkozásnak a természetét, erkölcsét és történetét mutatják be. Szerzőjük nem utasítja el az irodalomértelmezés mai útkeresését, egyszersmind őrizni és védeni kívánja a nemzeti irodalomtörténet-írás (imént már jelzett) klasszikus hagyományait. A Tokaji Írótáborban 2002 augusztusában tartott Globalizmus vagy globalizáció és nemzeti irodalom című előadásában igen erőteljesen, alkalmanként éles szavakkal utasítja el azokat a jelenségeket és törekvéseket, amelyek egy internacionális tömegkultúra erőszakos szisztémájának kívánják alárendelni a nemzeti irodalmakat. Egy kedvezőtlennek tartott  „kopernikuszi” fordulatról beszél, ezt különben számosan érzékeltük a mögöttünk lévő két évtizedben, midőn az elitkultúra és a tömegkultúra élesen elvált egymástól: „A kortárs magyar irodalom – olvasom - szűk szakmai üggyé zsugorodott, marginalizálódott és eljelentéktelenedett.” Ironikus, egyszersmind kétségbeesett látlelettel zárta fejtegetéseit: „A jövőben el tudok gondolni olyan író-olvasó találkozót, amelyet a Népstadionban rendeznek meg: a nézőtéren százezer ember sörözik, hetyeg, kábítószerezik hallgatólagos európai norma szerint, miközben a színpadról irodalomgyanús szöveg is elhangzik; a multik dörzsölik a markukat, megvolt a bevétel, érdemes volt kockáztatni, reklámba ölni pénzeket, plusz kipipálható a kultúra támogatása is. Az elit pedig sértetten visszavonul a maga belterjes, fülledt katakombáiba.”
Remélem, hogy ez a szomorú helyzet mégsem fog bekövetkezni, habár jeleivel nagyon is bőségesen találkozunk. Most azért vagyunk itt Székelyudvarhelyen, és köszöntjük az „aranygyűrűvel” kitüntetett Pécsi Györgyit, hogy demonstráljuk: elutasítjuk ezeket a silány, értékgyilkos, legjobb nemzeti hagyományainkat: lelki erőforrásainkat, szellemi képviseletünket, vagyis magas kultúránkat veszélyeztető erőszakos folyamatokat. Mi, akik most összegyűltünk, hiszünk a nemzeti irodalom küldetésében, abban, hogy a magyar irodalomnak egyetemes humanista, egyszersmind nemzeti mondanivalója és hivatása van. Pécsi Györgyi ebben a meggyőződésben társunk, barátunk és szövetségesünk.

Pomogáts Béla