A 75 éves Ráduly János köszöntése

Ráduly János, a tekintélyes munkásságú folklorista, néprajz- és rovásírás-kutató, költő és műfordító olyan termékenységről tesz bizonyságot, mint aki legalább száz éve gyűjt és publikál. Ne akadjon hát fenn senki azon, hogy az 1989 előtt nem túl sűrűn publikáló szerző az utóbbi két évtizedben oly hévvel vetette rá magát a könyvírásra és -megjelentetésre, mint szűkebb pátriánk irodalmában szinte senki más. Amikor áprilisban irodalmi körünkben köszönthettük őt Marosvásárhelyen, egyszerre három kötetet mutatott be és dedikált. Akkor ezt írtam róla: mire betölti hetvenötödik évét (1937. október 27-én született), minden bizonnyal túl lesz a nyolcvanadik kötetén is. Az erdélyi magyar művelődési élet egyik legszorgosabb s egyben legsokoldalúbb munkása; sosem tétlenkedik.

A világot némileg kizárta a mindennapjaiból (sem vezetékes, sem zsebtelefont nem használ, világhálós kapcsolata sincsen, de szövegeit azért már számítógépre írja), a szívének-lelkének oly kedves Kibéden élve Erdély egyik legrokonszenvesebb „remetéje”: Hangyaszorgalommal építgeti életművét, amely oly széles, tágas, mint a maga rendjén Csokonainál a poétikai mező, s amelynek tökéletes kiteljesítéséhez, ha őrajta állna a vásár, a harmadik évezred minden hátralevő  évtizedét is magának követelné ez a már-már megszállottan céltudatos írástudó.

„ – Hihetetlen alak – mondja róla Madár János című lírai szövegében a fialalabb költőtárs, Kuti Csongor. – Útját öntörvényűen, szelíd hajthatatlansággal járja. Igazából nem járja: megfigyeltem, alig érinti a földet. Lebeg. Mert úgy akarja. Lepkekönnyű lett a testem, / lelkem pedig dalos madár / két szemébe költözött. Magyart tanítani negyvenhat évig jó(rossz!)részt a román nacionál-kommunizmus idején. Azután még a nacionál-kapitalizmusban is egy kicsit. Ugyanabban az iskolában. És nem ám a flaszteres-kávéházas-színházas-mozis kozmopolita nagyvárosban, hanem falun. Kis falun, a Kis-Küküllő mentén. Mert úgy akarta.
Több kötetet publikálni, mint ahányszor életében Földünk a Napot megkerülte. Népmeséket, rigmusokat, balladákat, rovásemlékeket gyűjtögetve. Tanulmányokat, verset, fordításokat közölni. Román költőket magyarítani, a nagy romániai magyar köldökbámulás korában.
Saját világot hasítani a tarkán, élénken csobogó és csörömpölő, nyugatbalkán-keleteurópa határán schengentelenül billegő transzszilván falu valóságából. Telefon és internet nélkül; a szavak világát. Igazából a nemszavakét. Csak életem szakad meg számomra egyszer, / valamikor. / Csak a fű ismeri a föld ízeit. / Csak a vérem vágy valójában / a szívem után, amikor elhagyja őt.
Mert úgy akarja. Sirályszárnyakon.
Nem tudni, hány könyvfiók várakozik még röptetőjében, hogy útjukra bocsássa őket, önző módon remélem, hogy számtalan.”

A madárcsontú nyugdíjas tanárt határtalan munkabírása és legyűrhetetlen optimizmusa tartja életben. Sokoldalúsága lenyűgöző. 
Sajátos humora segítette át a sors számos buktatóján, emlékezetében a kedves, a szép mozzanatokat őrizte meg, ezeket idézi fel munkásságának „könnyebb” ágazatában: anekdotáiban. Ilyen az itt következő jellemző történet is: „Molnos Lajos költő nem száz, hanem milliónyi szállal kötődik a korondi tájhoz, ahol elébe futnak apró ösvények, és ahol az utak szélén gubbasztó bogáncs sorsát panaszolja. Ő maga azonban nem Korondon, hanem Budapesten született. A nagyvároshoz viszont nem kötik gyermekkori élmények.
Nos, a nyolcvanas évek elején, az egyik korondi író-olvasó találkozó alkalmával Molnos azt kérdezte tőlem: – Igaz-é, hogy te Korondon születtél?
–  Igaz – mondom –, de két-három éves koromban apámékat másfelé űzte a sors. Választott szülőföldem a Kis-Küküllő menti Hármasfalu.
Molnos elgondolkozott. Azt mondta: – Na, akkor neked csak annyi közöd van Korondhoz, mint nekem Budapesthez.
– Hát nem éppen így áll a helyzet – mondom –, mert né, Korond fölfedezte, hogy én a szülöttje vagyok, s látod, azóta mindig hazahív, folyton hazavár. De te hogy is állsz Budapesttel?”

Mit kívánhatnék Ráduly Jánosnak a 75. születésnapján?
– Kedves János, olvasóiddal hozok neked koccintásra hetvenöt icce bort, te pedig tedd a századik köteted is ide, az asztalra!