In memoriam Beke György

A befejezetlen interjú

Ha jól emlékszem, híres, ország-világ járó zöld Skodájával érkezett Beke György Bécsbe valamikor a kilencvenes évek elején, korpulens alakja ellenére sebbel-lobbal, önmaga körül szelet kavarva viharzott be a lakásunkba, s éppen csak lezökkentette óriási aktatáskáját a karosszék mellé, ahol hellyel kínáltam, már szegezte is szembe velem az első kérdést, hisz interjút készíteni jött: „Mit keres egy székely Bécsben?”

Ne siessük el a dolgot, mondtam zavaromban, talán kóstoljuk meg először ezt a burgenlandi rizlinget, nem is olyan rég magyar föld volt az, ahol szőlővesszeje „nektárt csepegtetett”; köztudott, hogy nemcsak tűzbe hoz a jó bor, hanem töprengésre is késztet, idézik is unos-untalan a jó öreg latin közmondást: „In vino…”

De nem a rizlingtől borult fel a szekerünk, s hagytuk félbe az interjú készítését, hanem a Bécsi Magyar Iskola miatt. Mikor megtudta, hogy még aznap óráim lesznek ebben szépnevű, de csak hétvégeken működő intézetben (szombat volt a tanítási nap), összeseperte papírjait, s már robogtunk is az Urániába, ahol az oktatás folyt. Úgy lépett be a tanterembe, ahogyan egykoron Gárdonyi Géza léphetett, derűje, humora, legendás kedvessége ráragadt a gyermekekre, s önfeledten, minden módszertani, didaktikai szabályt felrúgva beszélgettünk  népszokásokról, történelemről, földrajról, közmondásokat idéztünk, gyermekmondókákat szavaltunk, hajdani s jelenkori játékokat adtunk elő, medvelépésekkel körtáncunkban is részt vett, kurjantásokat tanított, de módfelett elámult, elérzékenyült, amikor Hámos Gergely nagycsoportos tanítványunk (Tisza István-ivadék) elszavalta Dsida Jenő Psalmus Hungaricus-át. Ez éppen kapóra jött neki, kérdezte, tudjuk-e, hogy ez a fiatal zseni, Dsida Jenő fedezte föl a Keleti Újságban a legnagyobb csángó költőt, Lakatos Demetert, aki a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom nemes veretű, ódon nyelvét használta a legkeletibb végeken, Moldvában, Szabófalván, de megírta egyik versében, hogy országa, nemzete, hazája napnyugaton van, idézte rögvest az irodalmi köztudatban élő sorokat: „Ott vagyon a mi országunk, / Tudd meg jól, / Ott hol a nap minden este / Leszentül.”/

Hallottátok-e hírét Szabófalvának - kérdezte a gyermekektől? Aki Ausztriában meg akar maradni magyarnak, annak tudnia kell, mert a magyar élettér - a szállóige Kányádi Sándortól származik - Szabófalvától San Franciscóig tart. Egyik fontos közbeeső állomás éppen Bécs, ahol mindig éltek magyarok, olyan legenda jár szájról szájra, hogy a honfoglalás előtt errefelé kalandozó ősapáink alapították.

De aztán hamar szóba került az anyanyelv, a nyelvhelyesség, a kétnyelvűség kérdése is: élet a diaszpórában, idegen nyelvi közegben, a beilleszkedés, az asszimilációt késleltető fékrendszerek.

Elemében volt. Híres erdélyi barangolásainak is ez volt legfontosabb témája, a megmaradás: megmaradni embernek, magyarnak, így percek alatt kedves „Gyuri bácsi” lett a híres íróból, egymást túlkiabálva mondták el a zömmel Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről származó gyerekek, hogy élnek ebben a soknépű világvárosban, milyen az iskola, mivel küszködnek a szülők, milyenek a kurd, török, kambodzsai vagy elvétve éppen az osztrák szomszédok.

(A Duna televízióban láttuk, ugyanilyen közvetlenséggel járta végig Beke György Erdővidék peremén, Apácán és Felsőrákoson az iskola tantermeit, vett részt a falu egyedülálló népszokásán, a kakaslövésen, s csillogtatta meg nem mindennapi néprajztudását.)

Az iskolából a bécsi jezsuitákhoz mentünk a Szolgálat szerkesztőségébe (jelenleg Távlatok címen jelenik meg Budapesten), jó katolikusként a II. vatikáni zsinatról kérdezősködött, annak áldásos következményeiről, az anyanyelvi miséről, az új evangelizációról, az ökumenizmusról, a római katolikus egyház szemléletváltásáról, a Lumen Gentium konstitúcióról, a világiak szerepéről és - ezzel mindenkit megdöbbentett - Lefcbre francia érsek makacs ellenállásáról, aki szerint - Beke György a jegyzetfüzetéből idézte - „ez volt ennek a századnak, sőt valamennyi századnak a legnagyobb szerencsétlensége az egyház alapítása óta.” Mármint a II. vatikáni zsinat, amelyet alaptéziseiben támadott meg Lefcbre a „Megfosztották Őt trónjától” hírhedt munkájában.

Kemény szavak, a garabonciás gall püspök-érsek nem kis fejfájást okozott a Szentszéknek, kapkodták is fejüket Bécsben a bölcs, okos jezsuita atyák: Honnan tud minderről ez az Erdélyből vagy Budapestről ideszalajsztott garabonciás pennakoptató? Ráadásként Suenens belga bíborost, Brüsszel érsekét is citálta: a zsinaton a püspökök elveszítették „személyazonossági igazolványukat”. Hogy értelmezhető ez a metaforikus megfogalmazás ?

De nem időzött tovább a világegyház dogmatikai kérdéseinél, mert elsősorban a moldvai csángóság sorsa érdekelte, erről záporoztak tovább a kérdései: Miért van szüksége feltétlenül a Vatikánnak és a Szentszéknek román katolikusokra? A magyar katolikusok nem jók a Szentatyának? Miért nem hajlandó engedélyezni a moldvai csángóknak is magyar papképzést Gyulafehérvárott? Miért képeznek janicsárokat nekik Jászvásáron? Kit képvisel Bukarestben a magyargyűlölő római katolikus érsek, Ioan Robu? S ha már van püspöksége a román fővárosnak, miért nincs a felvidéki magyarságnak? Rejtett, titkos pánszláv szellem lengi be a Vatikánt?

Ő sem tudta pontosan, hány cikket, tanulmányt írt a moldvai csángók érdekében, a Csángó passió (1988) volt legnagyobb „bűne”, azt nem bocsátotta meg neki soha az ortodox, bolsevista román rezsim, azért a magyar népcsoportért harcolt legtöbbet, amelyért Csokonai sóhajtott fel még a XVIII. században (Marosvásárhelyi gondolatok), amelyért Domokos Pál Péter, Kallós Zoltán (a névsor végtelen!) áldozta élete minden energiáját.

Kimerülten hagytuk el a szerkesztőséget, kikapcsolódásképpen városnézésre adtuk a fejünket, a kincstárba, múzeumokba mentünk, de tovább surrogott az a belső magnószalag, amely pillanatra sem állt meg benne, a nemzetféltés, a magyar kultúra entitásának, a magyar identitás megőrzésének igéit zengte megállíthatatlanul.

A Bocskai korona érdekelte és a nagyszentmiklósi kincs, Mária Terézia szoborcsoport magyar figurája, a Hofburg főépületének párkányán álló magyar vitéz szobra, a Stephansdom magyar emlékei, Széchenyi szülőháza, az Ágostonrendiek temploma, ahol Kányádi hallgatta a Requiemet, és írta meg az élmény hatására a Halottak napja Bécsben nagyszabású poémáját.

Nem szűnt meg háborogni, bármelyik történelmi emlék előtt álltunk!

Miért kötött békét a Habsburgokkal Bocskai István jelentős katonai erőfölénye ellenére? Miért nem akart sem ő, sem Bethlen Gábor magyar királyi dinasztiát alapítani, mint a Hunyadiak? Látszatintézkedések ellenére soha semmi jót nem lehetett várni ettől a dinasztiától.

Még a kiegyezést is elvetette:

Hatalmas tévedés volt, szomszédaink akkor fordultak véglegesen ellenünk, Trianont készítette elő a magyar politika, amikor megkoronázták Ferenc Józsefet 1867-ben. Becsületes álmodozó volt Deák Ferenc, hatalmas hibát követett el, Kossuthnak volt igaza: „a kétfejű sas lesz az a máglya, amelyen Magyarországot elégetik.” Ezerkilencszázhúsz június 4-én ez bekövetkezett!

Libényi János, a magányos lázadó került szóba, aki sikertelen merénylettel akarta megbosszulni az aradi tizenhárom mártírhalálát 1853-ban. Megnéztük a Votivkirchét. Azért emelték a Ringen ezt az újgótikus templomot, mert életben maradt a zsarnok. Megsarcolták a monarchia minden népét, amíg összegyűlt a pénz a hatalmas építkezésre.

Látod, öregem, lábaid előtt hever a sok téma. Ráadásul kiváló előadók, tudósok, írók, költők látogatják az osztrák fővárost. Miért nem készítesz egy ropogós kötetet, egy jó interjú sorozatot „Bécsi beszélgetések” címen? (Tanácsára készült is jó néhány, de a kötetig nem jutottam el.)

Tudjátok ti, bécsi magyarok, kik voltak a híres testőrírók közül erdélyiek? Bessenyei legjobb barátja Barcsay Ábrahám Piskiben született, ott, ahol Bem, a vízaknai csatavesztés után, még meg tudta verni Puchner hadait.

Tudjátok, hogy a magyar nyelv védelmében éppen itt, Bécsben született a legszebb röpirat, s írója nem más, mint az erdélyi Báróczi Sándor?

Mondd, hogy tudták a kommunista vezérek elkótyavetyélni a Bécsi Magyar Testőrök palotáját? Potom áron eladták az osztrák államnak! Itt volna a helye a Collegium Hungaricumnak!

Mit tudnak az osztrákok Hadik Andrásról? Azt hallottam, fogalmuk sincs arról, hogy magyar származású volt, ő telepítette le a csángókat Bukovinába, falut is neveztek el róla. Minden tiszteletem az osztrák népé, de a történészek itt sem jártak mindig egyenes úton, különösen 1848 megítélésében. Nem voltak akkora történelemhamisítók, mint a románok, de a szabadságmozgalmak véres eltiprását dicső csatáknak, hősi győzelmeknek nevezik.

Az volt az érzésem, mindent tud.

Érdekelte a Bécsi Napló, ez a kéthavonta megjelenő újság, hiányolta abból az irodalmi rangú publicisztikát, hisz a híradással gyér megjelenése miatt megkésik, irodalmibbá kellene tenni a lapot. De történelmi szerepét elismerte, mert azt írták meg a kommunista érában, ami tilos volt otthon, Magyarországon.

Itt is ver, titeket is sújt a régi magyar átok? Mekkora a széthúzás? Miért dühöng akkora ellentét a bennszülött burgenlandi magyarok és a bevándorolt bécsiek között?

Fejfájdítós témák, ezeket már otthon vitattuk meg. Derűs mosolya mögött ott bujkált a vigyázó értelem, az árgus figyelem, nem lehetett kitérő válaszokat adni.

Bizony, személyes ellentétek szülik a viszályt, akárcsak más tájakon, ráadásul az osztrák kancelláriai hivataltól kapott anyagi támogatás is elegendő konc a marakodásra. (Azóta elismerték a bécsi magyar népcsoportot, ami valamicskét enyhített a bajon.)

Milyen arányban vesznek rész a bécsi magyarok a közösségi életben? Igaz, hogy alig 10-15%? Igaz, hogy a legtöbben, főleg a székelyek, elzárkóznak a közélettől, s csak az egzisztencia, a meggazdagodás érdekli őket? Csak Mammon istennek áldoznak? Igaz, hogy legtöbbet megront a jólét, és éppen amiatt olvadnak be sokkal gyorsabban, mint más diaszpórákban? Beilleszkedésnek nevezik errefelé az asszimilációt. Lehet legalább késleltetni azt? Haza kell települni, öregem, ez az egyetlen módja a megmaradásnak.

* * *

Kettőezer hét január 22-én délelőtt 11 órára rendelt magához Pesten, a Dózsa György úti lakásába, hogy megbeszéljük a Benedek Elek-monográfiámról írott recenziója részleteit.

Elmaradt a beszélgetés, január huszadika éjjelén átköltözött az örökkévalóságba. De csak a mulandó test boltíve omlott be, életműve jussán ott van Ő Orbán Balázs, Tamási Áron, Dsida Jenő (Lelkületében rá hasonlított a leginkább!), Kemény János, Sütő András társaságában, és én folytatom Vele a végtelen párbeszédet, tovább surrog a magnó, hol én kérdezek Tőle, hol ő faggat úgy, hogy belelendül, rövid előadást rögtönöz, szenvedély ragadja magával, aztán lehiggad, bölcsen, okosan érvel, s mondja, mondja a nemzetért, hazáért, szülőföldért, egyedülállóan szép magyar nyelvünkért a mindenkori felelős értelmiség igéit és zsoltárait.

Most már csak ez a hangtalan, néma magánbeszélgetés adatik meg számomra, de ez a végtelen interjú nem szűnik meg, megszakíthatatlanul folyik tovább, s hallom a biztatását: „Ne félj, Jánosom, nem hagyunk magadra második emigrációd új színhelyén, ebben a nagyvárosi sivatagban sem.”