Parodisztikus beszédmódok és a politikai hatalom

A parodisztikus beszédmódok természetükből adódóan dinamikus viszonyban vannak a hatalmi tényezőkkel. Ennek következtében a beszédmód változatai, és szerepköre az 1989 előtti és utáni korszakban nagymértékben eltér. E két időszakban keletkezett parodisztikus irodalom közötti különbséget a politikai hatalom struktúrájában – s ezen keresztül annak az irodalmi folyamatok és szövegek uralására és meghatározására irányuló ideológiai, valamint cenzurális rendszereiben – végbement változásokból és ezekből adódóan a parodisztikus beszédmódokban is szükségképpen lejátszódó módosulásokból fakadnak. Különnemű természetük e fenti viszonyok változásának tudható be, annak, hogy 1989 után a politikai hatalmi rendszer korlátai és változó ideológiái nem telepedtek rá abszolutizáló módon az irodalmi rendszerre és az irodalmi szövegek létrejöttére.

 Ezzel mintegy a parodisztikus beszédmódok 1989 előtt, tulajdonképpen a korabeli irodalmi struktúra meghatározottságain keresztül, a politikai hatalom nyomása ellen irányultak, míg 1989 után sokkal inkább az irodalmi, kulturális hatalmi struktúrák ellen és azon belül például a kánontörténéseket dinamizálták. Kétségtelen, hogy a politikai és a kulturális hatalmi struktúra is felhasználja a parodisztikus diskurzust saját népszerűsítése, pozíciója megerősítése és fenntartása érdekében, de magától értetődően egymástól – a hatalom eltérő jellege jegyében – más-más retorikai szinteken és azon belül különböző eszközrendszert mozgósítva.

A hatalmi struktúráknak a parodisztikus beszédmód megtűrése által nem önmaguk lejáratása, totális felfedése, és a teljes, önmagukat minden ízében megsemmisítő kritizálása a céljuk, hanem többnyire egy megengedő, részhibákat belátó és megmutató bírálat elvégeztetése. Pozíciójuk fenntartásakor ezt két oldalról is kiaknázták, egyrészt, mint egyfajta társadalmi feszültségoldó szelepként hasznosították, hiszen a paródiában és a parodisztikus szövegben megjelenő bírálatok megengedő elviselése a hatalom részéről azt az illúziót táplálta, miszerint az egyének rendelkezhetnek a szabadságukkal és egyéni véleménynyilvánítási joggal bírhatnak a társadalomra nézve is. Másrészt pedig a hatalom ezeket a bírálatokat a saját struktúrájának megerősítéséhez használta fel az apróbb felszínre került hibák kijavítása révén.

A parodisztikus bírálatoknak a hatalom által még megengedett határa,[1] tulajdonképpen nagyban függ a hatalmon levőnek a biztonságtudatától, a saját pozíciójában való bebiztosítottságától. Jól megfigyelhető ez, ha összehasonlítjuk az Előre[2] ötvenes és hatvanas évekbeli – a parodisztikus beszédmódokban igen gazdag – számait a nyolcvanas években megjelentekkel. Oly mértékben szembeötlő az, hogy a társadalmi feszültség, a társadalmi nyomás és a velük járó hatalmi pozícióféltés növekedésével arányosan hogyan is csökkent a humor bármiféle, képi vagy szöveges formákban megengedett jelenléte. Ez utóbbiból, vagyis a karikatúrák és parodisztikus szövegek használatából vagy hiányából, könnyedén vissza lehet következtetni a hatalom erőviszonyai alakulásának efféle tendenciáira is. Például az 1989-es évben megjelent Előre lapszámaiban ugyan sikerült találnom összesen négy karikatúrát, de ezek kritikai élüket tekintve erőtlenek, csakis a természet és a család tematikán alapuló közhelyeket jelenítik meg. Tétjük így nem sok volt, ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy a karikatúra képiségén és könnyed retorikáján keresztül oldották és lazították a velük egy oldalon megjelenő, a párt ideológiai és politikai doktrínáitól leterhelt szövegeket. E karikatúrákban még a legenyhébb bírálat nyomait sem fedezhetjük fel, ami a fennálló rendnek a hatalmat érintő bármely aspektusára irányulhatna bárminemű szempontból.  A szövegekből és a lap grafikai képéből átszűrődik a társadalmi nyomásnak a tényleges betetőződése: szinte átláthatatlanul zsúfoltak a sűrű hasábokba tördelt, apró betűs oldalak, hiányzik belőlük mindenféle könnyedség. Csak a dogmatikus szövegek nagy tömbjei láthatóak. Alig vannak ezekben a lapszámokban képek, melyek épp hogy a feszültséget oldhatnák és továbbsegíthetnék a hatalmi diskurzusnak akár a hatékonyabb érvényesülését is.

A kulturális és politikai hatalmi struktúrák nem választhatók el teljesen egymástól, egymásra tevődnek, alá- és fölérendeltség van közöttük, miközben kölcsönösen hatnak egymásra. Az 1989 előtti és utáni korszak parodisztikus irodalma közötti különbség egyik legfontosabb tényezője éppen abból adódik, hogy a két időszakban a parodisztikus beszédmódok milyen mértékben kénytelenek számolni a társadalmi és politikai feladatköröknek való megfelelés vagy kényszer terhével? Mennyire érződik rajtuk is a politika és társadalom által közvetetten vagy közvetlenül szorgalmazott feladatkörnek az érvényesülése, és milyen retorikai eszközökön keresztül lép működésbe vágyott értékrendjük sugallása?

E kérdések továbbvitelét indokolja a parodisztikus beszédmód és a paródia alaptermészetének vizsgálata: a sugallt értékrenden keresztül érvényesülő jegyek mikortól fordulnak a hatalom ellen, az irónia alakzata hogyan szakítja meg, játssza ki ezeket a narratív ideákat? Milyen szövegek is esnek, vagy eshetnek bele a parodisztikus osztályozásba, mennyire fedi a besorolást például az, hogy a keletkezés pillanatában mi volt a rendeltetése a szövegnek? Mivelhogy a temporalitás  is erőteljesen befolyásolhatja e megítélést, vagyis azt, hogy például a 1989 előtt keletkezett szövegek közül most mit is tartunk humorosnak, vagy parodisztikusnak. Utólag, az akár több évtized távlatából olvasva, több paródia és parodisztikus szöveg elveszít(het)i parodisztikus jellegét, azaz tulajdonképpen kiderül róluk, mégsem törték meg ténylegesen a korabeli narratív ideát. Azok a művek, amelyeknél ez fennáll többnyire mégiscsak beleolvadtak abba az ideológiai narratívába, melyben keletkeztek, és amitől igyekeztek távol maradni. Ez a kérdés már a korabeli recepcióban is felvetődik, többször visszatér a parodisztikus írások túlzottan mindennapokhoz való kötöttségének és a hamar elévülő alkalmi jellegnek a kifogásolása az 1960 – 1980-as évek paródiaköteteiről készült kritikákban.[3] Mózes Attila ezt Zágoni Attila paródiakötetébe válogatott humoreszkek kapcsán hangsúlyozza.

A humoreszk az 1989 előtti parodisztikus diskurzus egyik legnépszerűbb megnyilvánulási formája volt, a korabeli napilapokban, de az irodalmi sajtóban is a leggyakrabban művelt műfajnak számított. E szövegek a hétköznapok abszurd mozzanatait jelenítették meg, miáltal burkoltan vagy nyíltan a kor kívánt értékrendjét tükrözték. Eközben azonban nem használták ki a humor olyan alapvető forrásait, mint például az értelemsíkok egymásra tevődései és azok leleplezése, vagy a nyelvi játékokon keresztül történő dinamizálása, párbeszédbe hozása. Minél inkább alávetődtek e humoreszkek a korabeli ideológiai narratívának annál fokozottabban állt fenn esetükben az elévülésnek és a parodisztikus szerepvesztésnek a jelensége is.

Más szövegek viszont épp utólag ruházódnak fel parodisztikus jegyekkel. Ahogy utólag, egy bizonyos időbeli távolságból nézve, a szövegben az értelmezési lehetőségek dinamizálhatóvá váltak és egyszerre több értelemsík vált mozgósíthatóvá. A különböző, pártot és eszméket dicsőítő, rendelésre készült költeményeknél, szólamoknál utólag figyelhető meg, ahogy az irónia révén bekövetkezik a jelentéseknek a dinamikus átrendeződése, ahogy azok saját addigi narratív struktúrájukból kibillenve önmaguk paródiájaként kezdenek működni.

 

A parodisztikus beszédmódok közül a rendszernek a kettős, egyszerre bírálás és feloldás ambivalenciáját hordozó támogatását és továbbsegítését, a hatalom által kívánt értékrend tükrözése és sugalmazása által, nem is annyira az irodalmi paródia végezte, mint inkább a sajtóban szinte napi rendszerességgel megjelenő humoreszkek és a különböző humoros karcolatok, illetve a karikatúrák. Ez a rendszer-jelleg természetesen az esetek többségében a paródiák számára is adott volt, de ott a beszédmód tétje sokkal inkább a parodizált szerző személyén és a szövegbeli környezeten, illetve a nyelven belül marad.

Az 1989 utáni erdélyi parodisztikus irodalomban viszont a hangsúly már teljes mértékben a nyelv relativizáló jellege, az elit irodalom és a populáris nyelv viszonyának dinamikus elmozdulásai irányába, a szövegeket párbeszédbe hozó és addigi kanonizált helyükből kimozdító újraírás, az irodalmi hatalmi elrendeződéseket és kánonjelenségekkel manipuláló vonás kerül előtérbe. Nem a külső társadalmi tényezők, és értékrendek a lényegesek ezekben a szövegekben, hanem sokkal inkább az irodalmon belüli hatalmi összetevők, ahol az irodalom társadalommal szembeni feladatelvűségének gondolata elavultnak számít.

A kilencvenes években kialakult erdélyi parodisztikus irodalom tulajdonképpen annak a posztmodern irodalomnak a szerves részeként zárkózik fel,[4] amelyet a magyarországi irodalom esetében a nyolcvanas évek derekától számítanak, illetve amely az európai kultúrában a hatvanas évektől datálható.

Jegyzetek

*Részlet Zólya Andrea Csilla Irodalmi paródia és parodisztikus beszédmódok az erdélyi magyar irodalomban című könyvéből (Komp – Press, Kolozsvár, 2012. 51-55.)


[1] Természetesen e behatároltság önmagában is feltételezi a cenzúra korlátozó működését.

[2] 1953. március 31-től Bukarestben kiadott romániai magyar napilap, ami 1989. december 23-tól Romániai Magyar Szó címmel jelenik meg.

[3] Lásd Mózes Attila: Nehéz ügy ez a nevetés. Utunk: 1976. 14. 2.

[4] Azzal, hogy a kortárs erdélyi paródia-irodalom is továbbviszi, másrészt pedig kíméletlenül szétírja a hetvenes-nyolcvanas évek költészetének ironikus, önironikus nyelvhasználatát és írói hagyományait (például a Petri György és Parti Nagy Lajos szövegek továbbvitele), tulajdonképpen az addigi politikai hatás következtében kialakult elszigetelt alakulástörténete is megszűnik az erdélyi parodisztikus irodalomnak, ami a megelőző erdélyi paródiairodalmat jellemezte. A határok megkérdőjeleződnek, illetve már nem a politikai és társadalmi tényezők alapján tagozódnak vagy működnek, hanem sokkal inkább az irodalmi és kritikai iskolák, illetve írói csoportosulások köré szerveződve. A jelenkori erdélyi parodisztikus irodalom és paródiák is az egyéni jegyeiken túlmenően, szoros kapcsolatban és dialógusban állnak a kortárs (parodisztikus) irodalommal.