A Tizenegyek és a székely „írófiak”
Visszatérek, ha itt az óra:
ha kifáradtam, s minden már betöltve:
nem földre – földbe!
(Mihály László: Üzenet)
Szokatlanul nagy volt a sürgés-forgás 1922–1923 fordulóján a kolozsvári unitárius teológián. Délutánonként és esténként írói pályára készülő fiatalemberek zsibongtak Balázs Ferenc szobájában. Versekről, novellákról, tanulmányokról vitatkoztak, lapot szerkesztettek, a történelmi kataklizma után lassan ocsúdó erdélyi magyarság sorskérdéseit boncolgatták. Feltűnt ez Boros György akkori püspök-helyettesnek, és kérdőre is vonta a „teológus urat”: miféle lobogó zsenik járnak hozzá naponta? Balázs Ferenc azzal vágta ki magát, hogy Benedek Eleket várják éppen Kolozsvárra, az ő látogatását készítik elő.
Ami ráadásul igaz is volt. Ez ellen semmi kifogása nem lehetett a püspökségnek. Hiszen a köztiszteletnek örvendő idős író éppen akkor tért haza szülőföldjére, amikor mások kétszázezres tömegben hagyták el Erdélyt.
Hogy kik voltak azok a „lobogó zsenik”? A Versek – elbeszélések – tanulmányok Tizenegy fiatal erdélyi írótól, erdélyi művészek rajzaival című antológia megjelenése után ez már nem volt titok, annál is inkább, mivel 1923 májusában lányok százai versengtek azért, hogy tudjon róluk a világ. Az 1918 utáni helyzetben fellépő első szervezett írói csoportosulást azóta is TIZENEGYEK néven tartja számon az irodalomtörténet-írás. Balázs Ferenc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály László, Szent-Iványi Sándor és Tamási Áron közös fellépése meghatározó jelentőségű volt nemcsak az erdélyi, hanem az összmagyar irodalom szempontjából is.
Mint Balázs Ferenc programadó tanulmányából kiderül – a sajátos erdélyi (főként székely) értékvilág tudatosításra törekedtek. A „speciális erdélyiség kibontása és megvilágítása”, a „partikuláris helyi színek” felvillantása/tobzódása korántsem jelentette a regionalizmus egyeduralmát. Az irodalomelméleti érdeklődésű nemzedékszervezők – Balázs Ferenc nézőpontját később Jancsó Béla képviselte – épp a transzszilvanizmus-ellenes konzervativizmussal szemben fogalmazták meg programjukat, és a korszak modern törekvéséhez, az expresszionizmushoz kapcsolódva ösztönözték a helyi hagyományok és az európai távlatú modernség ötvözését. Az expresszionizmus testvériség-eszménye megóvta őket a faji elzárkózástól, mert – miként hirdették –: „bármiféle életnek és irodalomnak nem lehet más törekvése végeredményben, mint csodálatos harmóniában együtt haladni minden más faj életével és irodalmával…”
Az előzetesen többször megrostált írásokból összeállított kötethez maga Kós Károly készített exlibriszeket, a címadásban Benedek Elek legközvetlenebb munkatársa, Szentimrei Jenő volt a fiatal írók segítségére. Ács Ferenc, Dévai Margit, Jeddy Sándor, Lengyel Sándor, Nagy Benő, Pap Domokos, Szakáts Lajos, Szopos Sándor és Tóth István – azonos életérzést kifejező – grafikai lapjai tették emlékezetesebbé a bemutatkozást. Nem csupán „díszítik” a kötetet, hanem ,,finom megértéssel” (Reményik Sándor) simulnak a szövegekhez. Kós Károlynak a belső borítón látható munkája – sírdombról, ágyúcső mellől kinövő virágos ág, egy megbúvó templomtorony és az erdélyi hegyek fölött büszke diadallal a Könyvet felmutató székely legényke – szimbolikus erővel fejezi ki e nemzedéki indulás korszakos meghatározottságát.
Az előfizetőket toborzó „ezer erdélyi lány” buzgalmának köszönhetően – visszatérő motívum ez a megemlékezésekben – a kötet 3200 példányban hagyta el a nyomdát, holott addig az Erdélyben kiadott könyvek alig érték el a pár százas példányt. A siker minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a szervezők Tamási Áron felhívását mellékelték a szétküldött gyűjtőívekhez, amelyben az ötletgazda erős érzelmi telítettségű mondatokkal hódította meg a „lányok és leányocskák” szívét: legyenek apostolai a megújuló erdélyi magyar irodalomnak. Az érdeklődést csak fokozta: a művészi gonddal megtervezett kötetben a versek, elbeszélések, esszék és tanulmányok szerzői rövid vallomásokkal hívták fel magukra a figyelmet, hogy tudtára adják a világnak: „írók születtek a nagy Tragédiából, az el nem sírt bánatokból, a meg nem élt életekből” (Szent-Iványi Sándor).
Alighogy napvilágot látott az új írónemzedék jelentkezését, helyzetérzékelését és programadását hírül vivő kötet, a lapokban és folyóiratokban egymás után jelentek meg az elismerő méltatások, illetve a jogos (többnyire ma is érvényes) bírálatok, aminthogy az elutasító „ellenérzések” is hangot kaptak egy-két kolozsvári, illetve temesvári zugkiadványban. A kritikai észrevételeknek bevallottan az volt a céljuk, hogy nagyobb eredetiségre ösztönözzék a tehetségesnek tartott fiatalokat. A székely partikularizmus irodalmi kifejezése is csak akkor nyer értelmet – figyelmeztetett Reményik –, ha a fiatal alkotók nem tévesztik szem elől, hogy a Trianon utáni helyzetben a nyelvileg, lelkileg, tradicionálisan és történelmien egységes nemzet újjáteremtése a cél. Örömmel fedezi fel a „megtermékenyítő hatalmat” Tamási Áron és Kacsó Sándor írásaiban, és azt is, hogy kettőjüknél a székely különösség egyre inkább egyetemes magyar színvonalon jelenik meg. Az irodalomtörténet azóta messzemenően igazolta Reményik meglátását: Tamási írásművészete valóban a sajátosság és egyetemesség újjáteremtésével jutott zenitre.
A feltűnő könyvsiker ellenére nem vált valóra Balázs Ferencnek az az elképzelése, hogy a Tizenegyek szerzői egy-két esztendő alatt tizenegy könyvet adjanak az olvasók kezébe. Először is azért, mert rövidesen külföldi tanulmányútra, tapasztalatszerzésre indultak csaknem valamennyien – még az „örök kolozsvári” Jancsó Béla is müncheni terveket szövögetett, de végül is csak Szegedig jutott –, hogy hazatérve nagyobb felkészültséggel állhassanak „az erdélyi magyarság szolgálatára”. Másrészt azért, mert az írói tehetség kiforrásához idő és távlat szükségeltetett. És egyre inkább előtérbe került – törvényszerűen – az egyéni megmérettetés vágya.
A Tizenegyek tizenegyedik évfordulón aztán kiderült – szépen ír róla Jancsó Béla –, hogy közülük egyedül Tamási vált kizárólag szépíróvá. A többieknek változatlanul „rejtett szerelme” maradt az írás, de külföldi tapasztalataik birtokában a kisebbségi magyar társadalom intézményrendszerének a megszervezésében fedezték fel „élethivatásukat”.
Az évfordulón Balázs Ferenc a falu gazdasági megszervezéséről értekezett, mintegy megelőlegezve mindazt, amit aztán – betegágyához kötötten – A rög alatt című szociográfiai művében fejtett ki részletesen. (Van valami jelképszerű abban, hogy könyvét az általa életre keltett Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet adta ki 1936-ban, a Tizenegyek megjelentetésekor bevált gyűjtőíves módszerrel.) Dobai Istvánt annyira lekötötte vargyasi szolgálata, hogy még a jubileumi estélyen sem tudott jelen lenni: Az intelligencia és a nép című előadását – a megújult erdélyi életszemlélet és építő akarat bizonyságát – Bede Emil unitárius teológus olvasta fel. Szent-Iványi Sándor épp akkoriban lépett katedrára az unitárius teológián, így hát az estélyt szervező Jancsó Béla azt a szerepet osztotta rá, hogy az antológiában szereplő öt költő-pap munkásságáról beszéljen. Vagyis a mindennapi aprómunkában testet öltő és abban felőrlődő erdélyi értelmiségi áldozatvállalásról.
A Tizenegyek nemcsak az elvégzett munkáról számoltak be 1934. február 17-én este: a Jancsó Béla által megszervezett Erdélyi Fiatalok munkacsapatával közös társadalomépítő programot is kidolgoztak az erdélyi magyarság gazdasági és kulturális felemelkedése, erkölcsi megújulása érdekében. Ez csendült ki László Dezsőnek A Tizenegyektől az Erdélyi Fiatalokig című előadásából is. Nem véletlen, hogy a rendezvényt követő vacsorán Tamási Áron így dedikálta számára az antológiát: „László Dezsőnek adjuk, akivel együtt már nem Tizenegyek vagyunk, hanem építő kőmívesek.” Az estélyen részvevő Szentimrei Jenő Így szól az idő általuk címen foglalta össze az elhangzottakat.
Ma már persze világosan látjuk azt is, hogy könnyebb volt programot adni, mint a művészi alkotómunka gyakorlatában annak érvényt is szerezni. Nemcsak elszánás kérdése ugyanis, hogy az író bele tudja-e dobbantani a világ szívébe az „egyetemes élet székely szavát”, hanem mindenekelőtt a tehetségé és a művészi önfegyelemé. Vagyis: ahhoz, hogy ez az irodalom a „mi talajunkból messze nézővé nőtt virág” lehessen (Balázs Ferenc metaforája szerint), önmagában nem volt elég a küldetéstudat, a székely „írófiakban” duzzadó „hatalmas életakarat”.
A Tizenegyektől vezetett az út egyébként az Erdélyi Szépmíves Céh és a helikoni munkaközösség megszervezéséhez, az értelmiségnevelést felvállaló Erdélyi Fiatalok elindításáig, a szövetkezeti és a népfőiskolai mozgalom megteremtéséig, az erdélyi írói szociográfia műfajának életre keltéséig.
A „székely irodalom” programját meghirdető Balázs Ferenc (1901–1937) életpályájáról és munkásságáról Mikó Imre, Kicsi Antal és Horváth Sz. István jelentetett meg monográfiát a Kriterionnál 1983-ban. Dán származású amerikai menyasszonyához és későbbi feleségéhez, Christine Frederiksenhez írt angol nyelvű levelei Vallasek Júlia és Vallasek Márta fordításában/gondozásában jelentek meg („Csillagokhoz kötöttük szekerünk”, 2002). Balázs Ferencné – későbbi nevén Christine Morgan – az Erdélyben töltött éveket (1930–1937) Alabaster village (Our Years in Transilvania) című visszaemlékezésében idézte fel. A kötet – Kászoni József fordításában és Veress Zoltán utószavával – 2002 végén Budapesten került a magyar olvasók kezébe Mészkő – Alabástromfalu címmel.
A Máréfalván született és Vargyason elhunyt Dobai István (1899–1938) a papköltők közé tartozott, de népművelőként szövetkezetszervezőként hagyott maradandó nyomokat. Előbb Homoródújfaluban (1924–1930), majd haláláig Vargyason volt unitárius lelkész. Balázs Ferenc falufejlesztő eszméinek egyik legodaadóbb híve és gyakorlati megvalósítója Erdővidéken. Már a Tizenegyek antológiájának a megjelenése előtt önálló verseskötettel jelentkezett (Messiásod. Kolozsvár, 1922). Cikkei a napilapokban, tanulmányai a Keresztény Magvető hasábjain jelentek meg. Munkásságáról Jancsó Béla, Mikó Imre és Vári Albert emlékezett meg 1938-ban. Alakját Kacsó Sándor idézi fel önéletrajzi visszaemlékezéseinek első kötetében (Virág alatt, iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1971). Homoródújfaluban végzett munkájáról Balázs Ferenc özvegye ír (Christine Morgan: Mészkő 1930–1937. Bp., 2002. 31–34.)
Jakab Géza (1904–1972) – családi nevén Szentgericzei Jakab – verseit, művészeti és társadalmi cikkeit Kolozsvárt A Hírnök, a Pásztortűz, a Vasárnapi Újság, az Ellenzék, a Keleti Újság, Budapesten a Nyugat és Napkelet, Csehszlovákiában a Prágai Magyar Hírlap és a Kassai Napló közölte. Dalszerű költeményeit jó formaérzék, a Nyugat első nemzedékének líráján iskolázott természetlátás és zeneiség jellemzi. Az esszéíróként és kritikusként feltűnt Jancsó Béla (1903–1967) Szegeden megkezdett (1924) orvosi tanulmányait Kolozsvárt fejezte be (1933). Az Székelyek Kolozsvári Társasága ifjúsági tagozatának volt az elnöke (1929–32), ő vetette fel az Erdélyi Fiatalok megalapításának a gondolatát, ő vonta be 1929 végén a különböző felekezetekhez tartozó ifjúsági egyesületek vezetőit az alapító főmunkatársak sorába, s rá hárult a szervezéssel és szerkesztéssel járó munka nagy része is. A Kacsó Sándor vezette ÁGlSZ-szal kötött megállapodás után egyik legodaadóbb szervezője és szerkesztője a Hasznos Könyvtárnak. Irodalmi hagyatékából Mikó Imre gondozásában és bevezető tanulmányával jelent meg kötet (Irodalom és közélet. Buk., 1973)
A Mikházán született Kacsó Sándor (1901–1984) szépíróként indult (a budapesti Napkelet is szívesen közölte) és harcos közíróként vált ismertté, főként a Brassói Lapok belső munkatársaként, illetve főszerkesztőjeként. A Tizenegyek (1923) óta szoros baráti kapcsolatban állt Tamási Áronnal és Jancsó Bélával. Önéletírásának három vaskos kötetében idézi fel életpályáját (Virág alatt, iszap fölött, 1981; Fogy a virág, gyűl az iszap, 1974; Nehéz szagú iszap felett, 1993.)
Mihály László (1902–1977) sokoldalú alkotó volt: költő, színműíró, regényíró, újságíró. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Római Katolikus Főgimnáziumában. Első versét Tompa László adta közre a Székely Közéletben (1920. szept. 12.). Első kötetét – az Áldozat a jövőért című színművet – tizennyolc éves korában publikálta Székelyudvarhelyen. Versei miatt a román hatóságok kitoloncolják az országból. 1924-től Budapesten telepedett le, ahol újságíróként működött – elsősorban az erdélyi irodalomra is figyelő Napkeletnél. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1930-ban szerez magyar–történelem szakos tanári oklevelet. Az olasz irodalom és kultúra kiváló ismerőjeként több alkalommal járt ösztöndíjjal olaszországi tanulmányúton. A második világháború idején olaszországi tudósító volt. 1945 és 1949 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa, elbocsátása után segédmunkás, majd – 1962-től haláláig – az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségének munkatársa. Első verseskötetét Reményik Sándor mutatta be, későbbi pályájára felfigyelt Radnóti Miklós és Rónay György is. Hamvai a székelyudvarhelyi római katolikus temetőben pihennek, közvetlenül a plébániatemplom mögött. Ugyanott van eltemetve felesége, Jánossy Margit (1997–1984) írónő is.
Szent-Iványi Sándor (1902–1983) a Tizenegyek szellemi kiforrását előkészítő viták aktív részvevője az Unitárius Teológiai Akadémián. Két évig ösztöndíjas a Harvard Egyetemen, hazatérése után előbb Marosvásárhelyen, majd (1927-től) Kolozsváron lelkész, a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöke. Teológiai tanári szakvizsgája (1932) után az Unitárius Teológiai Akadémia előadója. Tagja az Unitárius Irodalmi Társaságnak, az Egyházi Főtanácsnak, a Romániai Magyar Dalosszövetségnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek – alelnöke a Székelyek Kolozsvári Társaságának. A harmincas évek végén Budapesten vállal vallásoktatói, majd lelkészi állást. A háború idején oroszlánrészt vállal az angol, amerikai, lengyel hadifoglyok, valamint a zsidók megmentésében. 1945–46-ban a Polgári Demokrata Párt elnöke, tagja a Nemzetgyűlésnek. 1947-ben az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol tovább folytatta unitárius lelkészi tevékenységét. Az Amerika Hangja Rádió munkatársa, 1955-től az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat vezetője, tagja az Amerikai Erdélyi Szövetség vezetőségének. Több tucatnyi angol nyelvű tanulmánya és cikke amerikai kiadványokban jelent meg. (Munkásságáról lásd: Kovács Sándor: Szent-Iványi Sándorra emlékezünk. In: Unitárius Kalendárium a 2003. esztendőre. Kiadja az Unitárius Egyház Kolozsvárt, 2002. 186–189.; Christine Morgan: Mészkő. Bp., 2002. 14–27.)
Tamási Áron (1897–1966) így mutatkozott be az antológiában: „Addig szaggatom a szívemet, amíg az Úristen megparancsolja minden embernek, hogy csodálja és szeresse a székelyt.” Írói pályájának a kibontakozásában nagy szerepet játszott Jancsó Béla és Németh László kritikája, lélekközelsége. Amerikából küldött levelei Eljön a mi időnk is Erdélyben címen jelentek meg a Székelyföldben, majd a 2005-ös Pallas_Akadémia-kötetben. Négy évtized levelezéséből (1923–1963) Nagy Pál nyújtott át bő válogatást (Ölelő szeretettel. Paltinus, 2008). A legátfogóbb élet- és pályarajzot (Tamási Áron. Elektra Kiadóház, 2006.) Sipos Lajos irodalomtörténésznek köszönhetjük.
Mihály László nem tudott hazajönni a Tizenegyek tizenegyedik évfordulójára. Jancsó Béla levelezését rendszerezve bukkantam verses üzenetére: „Megvolt a hősi próba – / s szétment a tizenegy / világba szerteszét /elengedték egymás kezét, / de visszahívta őket már a hegy, / folyó, völgy: ősi Erdély, / a múlt: a földre mint a „feldobott kő” / mindegyik visszahullt. // Csak én maradtam, én / hűtlenül messze távol: / szememben megcsillan a régi fény / s ezüstös és szomorú fátyol. / Nem, visszatérek én is – / ez törvény – mentség nincs alóla – / visszatérek, ha itt az óra: / ha kifáradtam s minden már betöltve: / nem földre – földbe! (Bpest, 1933. június 21.)