A Tizenegyek és a székely „írófiak”

Ami rá­a­dásul igaz is volt. Ez ellen semmi kifogása nem lehetett a püs­pök­ségnek. Hiszen a köz­tiszteletnek örvendő idős író éppen akkor tért haza szülőföldjére, ami­kor mások kétszázezres tömegben hagy­ták el Erdélyt.

Hogy kik voltak azok a „lobogó zsenik”? A Versek – elbe­szé­lé­sek – ta­nulmányok Tizenegy fiatal erdélyi írótól, erdélyi mű­vé­szek rajzaival című antológia megjelenése után ez már nem volt ti­tok, annál is in­kább, mivel 1923 májusában lányok százai ver­sengtek azért, hogy tud­jon róluk a világ. Az 1918 utáni helyzetben fellépő első szervezett írói csoportosulást azóta is TIZENEGYEK néven tartja számon az iro­da­lom­történet-írás. Balázs Fe­renc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Gé­za, Jancsó Béla, Ka­csó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály Lász­ló, Szent-Iványi Sándor és Tamási Áron közös fellépése meg­ha­tá­ro­­zó jelentőségű volt nemcsak az erdélyi, hanem az össz­ma­gyar iro­da­lom szempontjából is.
Mint Balázs Ferenc prog­­ramadó ta­nul­mányából kiderül – a sajátos erdélyi (főként székely) értékvilág ­tudatosításra törekedtek. A „spe­ci­ális erdélyiség kibontása és meg­világítása”, a „partikuláris he­lyi színek” felvillantása/tobzódása korántsem jelen­tet­te a regionalizmus egyeduralmát. Az iro­da­lom­elméleti érdek­lő­dé­sű nemzedékszervezők – Balázs Ferenc néző­pont­ját később Jan­csó Béla képviselte – épp a transzszilvanizmus-el­le­nes kon­zer­vativizmussal szemben fogalmazták meg programjukat, és a kor­szak modern törekvéséhez, az expresszionizmushoz kap­cso­lód­va ösz­tönözték a helyi hagyományok és az európai távlatú modernség öt­vö­zését. Az expresszionizmus testvériség-esz­mé­nye meg­óv­ta őket a faji elzárkózástól, mert – mi­ként hirdették –: „bármiféle élet­nek és irodalomnak nem lehet más törekvése végeredményben, mint csodálatos harmóniában együtt haladni minden más faj életével és irodalmával…”

Az előzetesen többször megrostált írásokból összeállított kö­tet­hez ma­ga Kós Károly készített exlibriszeket, a címadásban Benedek Elek leg­közvetlenebb munkatársa, Szentimrei Jenő volt a fiatal írók se­gít­sé­gé­re. Ács Ferenc, Dévai Margit, Jeddy Sándor, Lengyel Sándor, Nagy Benő, Pap Domokos, Szakáts La­jos, Szopos Sándor és Tóth István – azo­nos életérzést kifejező – grafikai lapjai tették em­lé­ke­ze­te­seb­bé a be­mu­tatkozást. Nem csupán „díszítik” a kötetet, hanem ,,finom meg­ér­tés­sel” (Re­mé­nyik Sándor) simulnak a szövegekhez. Kós Károlynak a bel­ső borítón látható munkája – sírdombról, ágyúcső mellől kinövő vi­­rá­­gos ág, egy megbúvó templomtorony és az erdélyi hegyek fö­lött büsz­ke diadallal a Könyvet felmutató székely legényke – szimbolikus erővel fe­jezi ki e nemzedéki indulás korszakos meg­­határozottságát.
Az előfizetőket toborzó „ezer erdélyi lány” buzgalmának kö­szön­he­tő­en – visszatérő motívum ez a megemlékezésekben – a kötet 3200 pél­dány­ban hagyta el a nyomdát, holott addig az Er­délyben kiadott köny­vek alig érték el a pár százas példányt. A siker minden bizonnyal ös­sze­függ azzal, hogy a szervezők Ta­­má­si Áron fel­hívását mellékelték a szét­küldött gyűjtőívekhez, amely­­ben az ötletgazda erős érzelmi te­lí­tett­ségű mondatokkal hódította meg a „lányok és leányocskák” szívét: le­gye­nek apos­to­lai a megújuló erdélyi magyar irodalomnak. Az ér­dek­lő­dést csak fokozta: a művészi gonddal megtervezett kö­tet­ben a ver­sek, el­be­szé­lések, esszék és tanulmányok szerzői rö­vid vallomásokkal hívták fel ma­gukra a figyelmet, hogy tud­tára ad­ják a világnak: „írók szü­let­tek a nagy Tragédiából, az el nem sírt bánatokból, a meg nem élt éle­tekből” (Szent-Iványi Sándor).

Alighogy napvilágot látott az új írónemzedék jelentkezését, hely­zet­ér­zékelését és programadását hírül vivő kötet, a la­pok­ban és folyó­ira­tok­ban egymás után jelentek meg az elismerő méltatások, illetve a jo­gos (többnyire ma is érvényes) bírálatok, aminthogy az elutasító „el­len­ér­zések” is hangot kaptak egy-két kolozsvári, illetve temesvári zug­kiadványban.  A kri­tikai észrevételeknek bevallottan az volt a céljuk, hogy nagyobb eredetiségre ösztönözzék a tehetségesnek tar­tott fiatalokat. A székely partikularizmus irodalmi kifejezése is csak akkor nyer értelmet – figyelmeztetett Reményik –, ha a fi­a­tal alkotók nem tévesztik szem elől, hogy a Trianon utáni hely­zet­ben a nyelvileg, lelkileg, tradicionálisan és tör­té­nel­mien egy­sé­ges nemzet újjáteremtése a cél. Örömmel fedezi fel a „meg­ter­mé­kenyítő hatalmat” Tamási Áron és Kacsó Sándor írá­sa­iban, és azt is, hogy kettőjüknél a székely különösség egyre inkább egyetemes magyar színvonalon jelenik meg. Az iro­da­lom­történet azóta messzemenően igazolta Reményik meg­lá­tá­sát: Tamási írás­­­művészete valóban a sajátosság és egye­te­mes­ség új­já­te­rem­té­sével jutott zenitre.   
A feltűnő könyvsiker ellenére nem vált valóra Balázs Fe­renc­nek az az elképzelése, hogy a Tizenegyek szerzői egy-két esz­ten­dő alatt tizenegy könyvet adjanak az olvasók kezébe. Először is azért, mert rövidesen külföldi tanulmányútra, tapasz­ta­lat­szer­zés­re indultak csaknem valamennyien – még az „örök ko­lozs­vá­ri” Jancsó Béla is müncheni terveket szövögetett, de végül is csak Szegedig jutott –, hogy hazatérve nagyobb felkészültséggel áll­hassanak „az erdélyi magyarság szolgálatára”. Másrészt azért, mert az írói tehetség kiforrásához idő és távlat szük­sé­gel­te­tett. És egyre inkább előtérbe került – tör­vény­sze­rűen – az egyé­­­ni megmérettetés vágya.
A Tizenegyek tizenegyedik évfordulón aztán kiderült – szé­pen ír róla Jancsó Béla –, hogy közülük egyedül Tamási vált ki­zá­rólag szépíróvá. A többieknek változatlanul „rejtett szerelme” maradt az írás, de külföldi tapasztalataik birtokában a ki­sebb­sé­gi magyar társadalom in­téz­ményrendszerének a meg­szer­ve­zé­sé­ben fedezték fel „élet­hiva­tá­sukat”.

Az évfordulón Balázs Ferenc a falu gazdasági meg­szer­ve­zé­sé­ről ér­te­kezett, mintegy megelőlegezve mindazt, amit aztán – be­teg­ágyához kö­tötten – A rög alatt című szociográfiai művében fej­tett ki részletesen. (Van valami jelképszerű abban, hogy köny­­vét az általa életre keltett Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szö­vet­­kezet adta ki 1936-ban, a Tizen­egyek megjelentetésekor be­vált gyűjtőíves módszerrel.) Dobai Istvánt annyira lekötötte var­gya­si szolgálata, hogy még a jubileumi estélyen sem tudott je­len lenni: Az intelligencia és a nép című előadását – a meg­­ú­jult erdélyi életszemlélet és építő akarat bizonyságát – Bede Emil uni­­tárius teológus olvasta fel. Szent-Iványi Sándor épp ak­ko­ri­b­an lé­pett katedrára az unitárius teológián, így hát az estélyt szer­vező Jan­csó Béla azt a szerepet osztotta rá, hogy az an­to­ló­gi­ában szereplő öt költő-pap munkásságáról beszéljen. Vagyis a mindennapi apró­mun­ká­ban testet öltő és abban fel­őr­lő­dő er­dé­lyi értelmiségi áldozatvállalásról.
A Tizenegyek nemcsak az elvégzett munkáról számoltak be 1934. február 17-én este: a Jancsó Béla által megszervezett Er­dé­lyi Fiatalok mun­kacsapatával közös társadalomépítő prog­ra­mot is kidolgoztak az er­délyi magyarság gazdasági és kulturális felemelkedése, erkölcsi meg­újulása érdekében. Ez csendült ki László Dezsőnek A Tizenegyektől az Erdélyi Fiatalokig című előadásából is. Nem véletlen, hogy a rendezvényt követő vacsorán Tamási Áron így dedikálta számára az antológiát: „László Dezsőnek adjuk, akivel együtt már nem Tizenegyek vagyunk, hanem építő kőmívesek.” Az estélyen rész­­­­vevő Szentimrei Jenő Így szól az idő általuk címen foglalta össze az elhangzottakat.

Ma már persze világosan látjuk azt is, hogy könnyebb volt programot adni, mint a művészi alkotómunka gyakorlatában annak érvényt is szerezni. Nemcsak elszánás kérdése ugyanis, hogy az író bele tudja-e dobbantani a világ szívébe az „egyetemes élet székely szavát”, hanem mindenekelőtt a tehetségé és a művészi önfegyelemé. Vagyis: ahhoz, hogy ez az irodalom a „mi talajunkból messze nézővé nőtt virág” lehessen (Balázs Ferenc metaforája szerint), önmagában nem volt elég a küldetéstudat, a székely „írófiakban” duzzadó „hatalmas életakarat”.

A Tizenegyektől vezetett az út egyébként az Erdélyi Szépmíves Céh és a helikoni munkaközösség megszervezéséhez, az értelmiségnevelést felvállaló Erdélyi Fiatalok elindításáig, a szövetkezeti és a népfőiskolai mozgalom megteremtéséig, az erdélyi írói szociográfia műfajának életre keltéséig.
A „székely irodalom” programját meghirdető Balázs Ferenc (1901–1937) életpályájáról és munkásságáról Mikó Imre, Kicsi Antal és Horváth Sz. István jelentetett meg monográfiát a Kriterionnál 1983-ban. Dán származású amerikai menyasszonyához és későbbi feleségéhez, Christine Frederiksenhez írt angol nyelvű levelei Vallasek Júlia és Vallasek Márta fordításában/gondozásában jelentek meg („Csillagokhoz kötöttük szekerünk”, 2002). Balázs Ferencné – későbbi nevén Christine Morgan – az Erdélyben töltött éveket (1930–1937) Alabaster village (Our Years in Transilvania) című visszaemlékezésében idézte fel. A kötet – Kászoni József fordításában és Veress Zoltán utószavával – 2002 végén Budapesten került a magyar olvasók kezébe Mészkő – Alabástromfalu címmel.

A Máréfalván született és Vargyason elhunyt  Dobai István (1899–1938) a papköltők közé tartozott, de népművelőként szövetkezetszervezőként hagyott maradandó nyomokat. Előbb Homoródújfaluban (1924–1930), majd haláláig Vargyason volt unitárius lelkész. Balázs Ferenc falufejlesztő eszméinek egyik legodaadóbb híve és gyakorlati megvalósítója Erdővidéken. Már a Tizenegyek antológiájának a megjelenése előtt önálló verseskötettel jelentkezett (Messiásod. Kolozsvár, 1922). Cikkei a napilapokban, tanulmányai a Keresztény Magvető hasábjain jelentek meg. Munkásságáról Jancsó Béla, Mikó Imre és Vári Albert emlékezett meg 1938-ban. Alakját Kacsó Sándor idézi fel önéletrajzi visszaemlékezéseinek első kötetében (Virág alatt, iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1971). Homoródújfaluban végzett munkájáról Balázs Ferenc özvegye ír (Christine Morgan: Mészkő 1930–1937. Bp., 2002. 31–34.)

Jakab Géza (1904–1972) – családi nevén Szentgericzei Jakab – verseit, művészeti és társadalmi cikkeit Kolozsvárt A Hírnök, a Pásztortűz, a Vasárnapi Újság, az Ellenzék, a Keleti Újság, Budapesten a Nyugat és Napkelet, Csehszlovákiában a Prágai Magyar Hírlap és a Kassai Napló közölte. Dalszerű költeményeit jó formaérzék, a Nyugat első nemzedékének líráján iskolázott természetlátás és zeneiség jellemzi. Az esszéíróként és kri­tikusként feltűnt Jancsó Béla (1903–1967) Szegeden megkezdett (1924) orvosi ta­nulmányait Kolozsvárt fejezte be (1933). Az Székelyek Kolozsvári Társasága ifjúsági tagozatának volt az elnöke (1929–32), ő vetette fel az Erdélyi Fiatalok  megalapításának a gondolatát, ő vonta be 1929 végén a különböző felekezetekhez tartozó ifjúsági egyesületek vezetőit az alapító főmunkatársak sorába, s rá hárult a szervezéssel és szerkesztéssel járó munka nagy része is. A Kacsó Sándor vezette ÁGlSZ-szal kötött megállapodás után egyik legodaadóbb szerve­zője és szerkesztője a Hasznos Könyvtárnak. Irodalmi hagyatékából Mikó Imre gondozásában és bevezető tanulmányával jelent meg kötet (Irodalom és közélet. Buk., 1973)
A Mikházán született Kacsó Sándor (1901–1984) szépíróként  indult (a budapesti Napkelet is szívesen közölte) és harcos közíróként vált ismertté, főként a Brassói Lapok belső munkatársaként, illetve főszerkesztőjeként. A Tizenegyek (1923) óta szoros baráti kapcsolatban állt Tamási Áronnal és Jancsó Bélával. Önéletírásának három vaskos kötetében idézi fel életpályáját (Virág alatt, iszap fölött, 1981; Fogy a virág, gyűl az iszap, 1974; Nehéz szagú iszap felett, 1993.)

Mihály László (1902–1977) sokoldalú alkotó volt: költő, színműíró, regényíró, újságíró. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Római Katolikus Főgimnáziumában. Első versét Tompa László adta közre a Székely Közéletben  (1920. szept. 12.). Első kötetét – az Áldozat a jövőért című színművet – tizennyolc éves korában publikálta Székelyudvarhelyen. Versei miatt a román hatóságok kitoloncolják az országból. 1924-től Budapesten telepedett le, ahol újságíróként működött – elsősorban az erdélyi irodalomra is figyelő Napkeletnél. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1930-ban szerez magyar–történelem szakos tanári oklevelet. Az olasz irodalom és kultúra kiváló ismerőjeként több alkalommal járt ösztöndíjjal olaszországi tanulmányúton. A második világháború idején olaszországi tudósító volt. 1945 és 1949 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa, elbocsátása után segédmunkás, majd – 1962-től haláláig – az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségének munkatársa.  Első verseskötetét Reményik Sándor mutatta be, későbbi pályájára felfigyelt Radnóti Miklós és Rónay György is. Hamvai a székelyudvarhelyi római katolikus temetőben pihennek, közvetlenül a plébániatemplom mögött. Ugyanott van eltemetve felesége, Jánossy Margit (1997–1984) írónő is.
Szent-Iványi Sándor (1902–1983) a Tizenegyek szellemi kiforrását előkészítő viták aktív részvevője az Unitárius Teológiai Akadémián. Két évig ösztöndíjas a Harvard Egyetemen, hazatérése után előbb Marosvásárhelyen, majd (1927-től) Kolozsváron lelkész, a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöke. Teológiai tanári szakvizsgája (1932) után az Unitárius Teológiai Akadémia előadója. Tagja az Unitárius Irodalmi Társaságnak, az Egyházi Főtanácsnak, a Romániai Magyar Dalosszövetségnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek – alelnöke a Székelyek Kolozsvári Társaságának. A harmincas évek végén Budapesten vállal vallásoktatói, majd lelkészi állást. A háború idején oroszlánrészt vállal az angol, amerikai, lengyel hadifoglyok, valamint a zsidók megmentésében. 1945–46-ban a Polgári Demokrata Párt elnöke, tagja a Nemzetgyűlésnek. 1947-ben az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol tovább folytatta unitárius lelkészi tevékenységét. Az Amerika Hangja Rádió munkatársa, 1955-től az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat vezetője, tagja az Amerikai Erdélyi Szövetség vezetőségének.  Több tucatnyi angol nyelvű tanulmánya és cikke amerikai kiadványokban jelent meg. (Munkásságáról lásd: Kovács Sándor: Szent-Iványi Sándorra emlékezünk. In: Unitárius Kalendárium a 2003. esztendőre. Kiadja az Unitárius Egyház Kolozsvárt, 2002. 186–189.; Christine Morgan: Mészkő. Bp., 2002. 14–27.)    

Tamási Áron (1897–1966) így mutatkozott be az antológiában: „Addig szaggatom a szívemet, amíg az Úristen megparancsolja minden embernek, hogy csodálja és szeresse a székelyt.” Írói pályájának a kibontakozásában nagy szerepet játszott Jancsó Béla és Németh László kritikája, lélekközelsége. Amerikából küldött levelei Eljön a mi időnk is Erdélyben címen jelentek meg a Székelyföldben, majd a 2005-ös Pallas_Akadémia-kötetben. Négy évtized levelezéséből (1923–1963) Nagy Pál nyújtott át bő válogatást (Ölelő szeretettel. Paltinus, 2008). A legátfogóbb élet- és pályarajzot (Tamási Áron. Elektra Kiadóház, 2006.) Sipos Lajos irodalomtörténésznek köszönhetjük.

Mihály László nem tudott hazajönni a Tizenegyek tizenegyedik évfordulójára. Jancsó Béla levelezését rendszerezve bukkantam verses üzenetére: „Megvolt a hősi próba –  / s szétment a tizenegy / világba szerteszét /elengedték egymás kezét, / de visszahívta őket már a hegy, / folyó, völgy: ősi Erdély, / a múlt: a földre mint a „feldobott kő” / mindegyik visszahullt. // Csak én maradtam, én / hűtlenül messze távol: / szememben megcsillan a régi fény / s ezüstös és szomorú fátyol. / Nem, visszatérek én is – / ez törvény – mentség nincs alóla – / visszatérek, ha itt az óra: / ha kifáradtam s minden már betöltve: / nem földre – földbe! (Bpest, 1933. június 21.)