Az „Identitásgyarmatosítás Erdélyben”: identitásdrámák és interkulturális stratégiák a Trianon utáni székelymagyar irodalomban című könyv margójára

A 21. század Európai Uniójában egyre inkább előtérbe kerül a többségi-kisebbségi kérdés, egyes országok kisebbségi politikája, a nemzeti identitás, az interkulturális kommunikáció különböző formái. Az identitáskérdés körül tekintélyes szakirodalom bontakozott ki különféle tudományterületeken az utóbbi évtizedekben, a fogalom, számtalan kontextusban, számtalan meghatározást nyert. Az Európai Unió történetében is kiemelt szerephez jut az identitás, különösen a nemzeti identitás kérdése.

Szabédi Lászlóról, a romániai magyar költőről és irodalomtörténészről kevesen tudják, hogy tragikusan rövid életéből két évet (1945–1947) Sepsiszentgyörgyön töltött a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként, valamint a helyi napilap, a Népi Egység szerkesztőjeként. A városban való tartózkodása és munkálkodása rövid, de tartalmas volt, hiszen egy olyan eseményekben gazdag korszakban állt e székelyföldi jelentőségű múzeum élén, amikor a közösségéért felelős romániai magyar elit úgy hitte – elhitte –, hogy képes tenni és alkotni a magyarság, benne a székelység fennmaradása és gyarapodása érdekében.

Ütközéses identitásmenedzselés ideológiai beágyazásban

Kacsó Sándor a Tizenegyek körének nyárádmenti (Mikháza) születésű fiatal prózaírója. A székely gazdasági élet kiváló ismerőjeként a székely társadalommal és gondolattal foglalkozott – a kisebbségi népi szerveződésben látta a kisebbségi jövő zálogát. Irodalmi tevékenységének vezérmotívuma a székelység-gondolat: „valóban lehet belőle kisebbségpolitikai vezérgondolatot is kifejleszteni annak a székely kulturális autonómiának az alapján, amit az erdélyi magyarságnak a békeszerződések és a párizsi egyezmény biztosítanak.” (Kacsó 1933: 108).