Megjegyzések a két világháború közti erdélyi magyar kisebbségi emlékezéskultúráról[1]

„Végezetre valakik én creaturáim vagytok,
édes híveim! arról cum gratiarum actione
megemlékezzetek, énfelőlem jól emlékezni
meg ne szűnjetek.”[2]

(Bethlen Gábor végrendelete)

„Egyszerű ember vagyok, aki kapott valamicske tehetséget,

hogy a földi múlt kusza írásaiból kis dolgokat, apró
kis eredményeket kihámozzon, de nem vagyok méltó arra,
hogy az egész nemzet haragjának nemes terhét hordozzam
életemen át.”[3] (Szekfű Gyula)

Bevezetés (helyett)

A két világháború közti erdélyi magyar kisebbségi azonosságtudat talán éppen azáltal, hogy kezdetben annyira homogénként tüntette fel önmagát, néha tudatosan, néha önkéntelenül is helyet adott azoknak a beszédmódoknak, amelyek folyamatosan rést ütöttek az amúgy is terhelt identitásválsággal küzdő kisebbségi magatartás formáin.