Örömhírt, jó hírt közölni – mindig felemelő érzés. Még az irodalomkritikában is az. Friss hangú, mesélni is tudó prózamester jelentkezett a keleti végeken, Csíkszeredában: Hertza Mikola. Történetei olyanok, mintha izgalmas, furcsa nevét (írja Herta alakban is!) nyújtotta volna papírvékony tésztalevéllé gyúródeszkán. Hol fájdalmas groteszkbe hajlanak az esemény-magvak, fragmentumok, hol az értelem kilobbanása utáni tébolyba, hol pedig csak úgy, váratlanul kilépnek alakjai a tárgyias, elviselhetetlenül monotonná vált, gyakorlatias világból a – semmibe.

Kántor Lajosra emlékezve*

– Kántor Lajos: Golyószórásban, repülőszőnyegen. Kettős portré(k) Lászlóffy Aladárral. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012 –

Erdély, az erdélyiség, a transzszilván művészet, műveltség anyaországi recepciójának állandó hullámzása közismert. Az eufóriás örömöt rendszerint a recesszió, az eltúlzott apológiát a szürke közömbösség, ellenszenv, vállveregető lebecsülés követte, követi. Ezért fontos, ha Erdély belső erőtereinek szellemi sugársásából születik összefoglaló, értékelő munka. Kántor Lajos, jeles irodalomtörténész, kritikus a kincses város élő, éppen soros lelkiismerete, monográfiát írt egyik kor- és sorstársáról, Lászlóffy Aladárról.

Beteg a színműírás és a játékszíni mesterség Magyarországon – évtizedek óta fennforog ez a szomorú közhely a szakirodalomban, a médiákban, vitafórumokon. Sőt Csokonai, Katona József sóhaja is áthallatszik régi századokból. Amiatt is kesereg minden felelős írástudó, mert sikerült az elmúlt két évtizedben a politikai béka-egérharc koncává süllyeszteni a színházat. Ha az ún. jobboldal szólal meg, New York uniformis, fehér-szürkére meszelt falain törik meg a bal liberálisok rikácsolásának hangzavara, azok munkái viszont, akik a nemzet fogalmát még a tudatunkból is ki akarják irtani mondializmusukkal, nos, azok színpadi munkái depressziót, mélakórt váltanak ki a nemzetnek elkötelezett hazafiakból.

Az igazság fájdalmai

Amikor megjelent a Zajlásban (1998) tanulmánykötet, felujjongtunk. Az a tábor (mondhatjuk bátran: gyülekezet!) ujjongott, amelyik szereti és tiszteli Lőrincz Györgyöt. Voltak, akik számára messziről jött a Hang, a Kárpát-medence délkeleti sarkából, az Anyaszék fővárosából, Székelyudvarhelyről, s voltunk többen, akik belső hallással hallottuk a szót, az igen szavát, és primer reflexek moccantak bennünk; a szív, az ész, az érzelmek, a nemzetimádat lavinái zúgtak át rajtunk. Íme, mondtuk, íme az ember és magyar, aki nem akasztja fűzfákra hegedűjét, nem hint hamut a fejére, hanem meghirdeti  a Klasszikus (Makkai Sándor) példáját követve  a „magunk revízióját”, igen, új revíziót sürget, mait, 21. századit; hirdeti, zengi, kiáltja, hogy nemcsak Trianon van, nemcsak korhadó fakeresztek, romos templomok, bedeszkázott ablakok, nemcsak fogyás pusztít, de van magyar nép Erdélyben, vannak eszelős papok, tanárok, újságírók, írástudók, akik konok fanatizmussal dolgoznak a túlélésért, s tagadják a történelmi árvaságot, amely címkét olyan szívesen akasztanak nyakunkba ellenségeink.

Sárközi Mátyás: Csé – Cs. Szabó László életműve

Kétjegyű mássalhangzó, a „cs” emelt ki egy nagy formátumú magyar írót a „szabólászlók” hatalmas tengeréből, mégpedig a kétjegyű mássalhangzó nem írott, hanem kiejtett változata, amelyik úgy csörren, csettint, vijjog, mint a vigyázó madár figyelmeztetése az erdőben: Csé! Figyelem! Felséges úr közeledik! Az volt Cs. Szabó László, Nagyúr, akárcsak Erdélyben Bánffy Miklós, a nyugati emigráció kivételes szellemi képességekkel és fizikai adottságokkal megáldott szellemalakja, emberpéldánya.

A Nyirő-novellák műfaji jellemzésére Örkény István meghatározása illik leginkább: "Ha egy híres novellát olvasok, mindig az a szép mozdulat ötlik eszembe, mellyel az íjász felajzza fegyvere idegét, és ellövi nyilát." Valóban, Nyirő József balladákba oltott vagy balladákból kibontott történeteinek ezek a fázisai: az erőteljes mozdulat, a feszültség és a felajzott állapotból keletkező robbanás, repülés, száguldás. Írásművészete egyidős Trianonnal, első díjnyertes munkáit 1920-ban vetette papírra, így a nagy háttérélmény a szörnyű világháború, és az a katartikus felismerés, hogy az elveszített hazát föl lehet építeni szavakból, nyelvből, kultúrából. Az építkezés Kós Károly-i parancsa hajtotta, akárcsak írótársait, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Bánffy (Kisbán) Miklóst, s mivel az idő nem kedvezett a nagyepika kibontásának, kezdetben a rövidprózát művelte, amely lelki alkatának olymértékben megfelelt, hogy későbbi regényeiben könnyűszerrel kitapinthatóak az egymásra halmozott elbeszélések határvonalai.

Kálváriás idők jó szellemei

Mint őszi köd a mezőkre, úgy telepedett közgondolkodásunkra Németh László jóslata: A magyar irodalmat lassan magyar nyelvű irodalom váltja fel. 
Az őszi köd ikertestvére az ökörnyál. Az sem a derű forrása. Többen fogalmazták, aztán Esterházy Péter véglegesítette a magyar betűvetők obsitos levelét: Az írónak nem népben-nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkodnia. Még szerencse, hogy ezek a sztereotípiák lassan elhalványulnak, kiüresednek, vagy nem födik a teljes magyar irodalmat.

A kritika sőt már az irodalomtörténet-írás is létrehozta azokat az elméleti, stilisztikai kategóriákat, megfogalmazta azokat a nyelvi sztereotípiákat, amelyekkel kiváló prózamesterünk, Bodor Ádám eddigi munkáit jellemezni lehet: fenséges, félelmetes, talányos világ az ő világa, logikátlannak tűnő, irracionális eseményeket részletező realizmussal, precíz pontossággal mesél el, a színtér sivár, sebzett, szinte mindig hegyvidék, amely fölött torz, rejtélyes hatalom uralkodik, lakói szorongásos emberek, identitásuk diffúz és zavaros, kiszolgáltatottságuk olyan méretű, hogy – akár az életfogytiglanra ítélt rabok – csak rabtartóik függvényeként tudnak élni, közösséggé formálódni nem tudnak, magányos, dehumanizált alakok a civilizáció igen alacsony fokán. Ugyanakkor annyi csodás elemmel, metafizikai történéssel tarkított ez a világ, hogy a híres kolumbiai prózaírót, Gabriel García Márquez-t, annak mágikus realizmusát juttatja eszünkbe.

Amikor Szabó Gyula a hetvenes évek végén megírta nagy regényfolyamát, A sátán labdáit, azt mondták a kritikusok, meg kell tanulnunk „szabógyulául”. Most, az új regényfolyam megjelenésekor ismételni lehet a különös, túlzó verdiktet: meg kell tanulnunk „lángzsoltul”.
A Bestiárium Transylvaniae – A föld állatai (2011) egy 1997-ben megkezdett sorozatot zár le, de egyik interjúban (kolozsvári Helikon, 2011. okt. 25.) ígér Láng Zsolt egy „tulajdonképpeni Bestiáriumot”, amelyben „csak az állatok lesznek, immár történetek nélkül”.

Erdővidék

Rejtélyesnek tűnő, de biztos törvények alapján működő metafizikai erők gondoskodnak arról, hogy minden korban feltűnjön, és az éppen üresen álló pályára lépjen egy olyan személyiség, akiben egy vidék, egy korszak, néha az egész nemzet energiái, karizmái sűrűsödnek össze, aki, engedelmeskedve a parancsnak, elfoglalja helyét bolygórendszerünkben. Ilyen személy volt a 19. század végén és a 20. század elején Benedek Elek (1859–1929), Erdővidék emblematikus alakja. A híres axiómát Kovács László írta le róla nekrológban, 1929-ben: „Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a  művei.”