A Múzsák különös kegyeltjeként és Magyar Orpheuszként számon tartott Weöres Sándornak műfaji-hangnembeli változatosságban, alaki-formai gazdagságban, nyelvi leleményben és csillámló játékosságban is méltó utódja Kovács András Ferenc, aki elsősorban költő, de esszéírói, műfordítói és szerkesztői munkássága is igen jelentős.
A herderi paradigma konfesszionális alakzatai Kányádi Sándor költészetében (Öreg iskola ünnepére; Koszorú)
Az évfordulós megemlékezések, így az iskolaalapításhoz kapcsolódó ünnepi alkalmak mindig a tradícióval való szembesülés, az idővel és értékekkel való számvetés lehetőségei is egyben. A poétikai természete szerint idő- és értékszembesítő Öreg iskola ünnepére című vers Kányádi egyik legemlékezetesebb hitvallásaként szólaltatja meg az alma materhez, az anyanyelvi közösséghez és a közös kulturális emlékezethez való erős kötődést. A címével Adyt (Üzenet egykori iskolámba), a motívumaival Mikest (Törökországi Levelek), szellemi-ségével pedig peregrinus ősöket megidéző vallomás a kényszerűségek és lehetőségek, múlt-beli determinációk és jelenbeli adottságok felől veszi számba a helytállás és megmaradás esélyét.
A testnek van háza; úgy hívják, hogy lakás. A léleknek is van háza; úgy hívják, hogy vers. Ezért aztán a mindennapi kenyér mellett a mindennapi vers is feltétlenül szükséges. A Holt költők társasága című zseniális filmből is tudhatjuk, hogy „verseket azért írunk és olvasunk, mert az emberi fajhoz tartozunk”.
Magyar Orpheus, avagy a kozmikus derű költője
Hamvas Béla szerint a földi lét legnagyszerűbb adománya az éberség, amely mindenekelőtt a metafizikai érzékenységet jelenti. Azt a különleges adottságot, amikor az ember a fizikai észlelésen túl a belső látás és belső hallás képességével is rendelkezik. Ennek köszönhetően az empirikus tapasztalat metafizikai élménnyel társul, és olyan tudást ered-ményez, amely újfajta dimenziók felé nyitja meg az utat.
Ferenczes István tényfeltáró krónikáiról (Székely apokalipszis; Ordasok tépte tájon; Székely tántorgó)
A siculicidium (székelyölés) - lett légyen idegenkezűség vagy önpusztítás következménye - évszázadok óta történelmi, szociológiai tény. Hozzátéve, hogy a tatár-török betörésektől kezdve a mádéfalvi veszedelmen keresztül, a Trianon nyomán bekövetkezett bestialitásokkal bezárólag a külső erőszak miatti sorozatos vérveszteségeket nagyjából száz-félszáz évenként kellett elszenvednie az erdélyi, azon belül pedig a székelyföldi magyarságnak.
Nyelvi identitásunkat és esztétikai érzékenységünket nagy mértékben olvasmány-élményeink és kedves szerzőink határozzák meg. Nem újszerű ez a fölismerés, olykor mégis döbbenetes és megvilágosító erejű lehet, ha valamiféle aktualitás számvetésre készteti az embert. Ilyen szomorú aktualitás volt a magyar nyelvközösség számára 2006. október 7-e, Sütő András temetésének napja.
A Partiumi Írótábor 2013. évi Irodalmi Díjával kitüntetett Mezey Katalin köszöntése
„Boldog,/ akinek nem rongyos a lelke,/ de fényes, mint a nehéz selyem,/aki hiszi is, amit mondott,/ akit nem zsarol a félelem,// boldog, akit nem az önérdek/ kormányoz, hanem önként szolgál,/ adósait nem tartja számon,/görbe utakon titkon sem jár.//Boldog, akinek láthatatlan/ púpként a múlt nem ül a hátán,/ nem üzletel gazemberekkel,/ árnyékán nem táncol a sátán.//akinek a szemén kifénylik,/hogy süt benne az Isten napja,/ akinek lelke nehéz selymét/ magasságos szél lobogtatja.” (Boldog, - Jókai Anna születésnapjára -)
Görömbei Andrásnak odaátra
„Rang az ember, ezt példázza tekintet és tartás,/ angyal között, barom között szabad a választás” - írja Cs. Szabó László Firenze című szonettjében. Amikor Görömbei Andrást elsőéves egyetemi hallgatóként megpillantottam, leginkább a tartása és a tekintete fogott meg.
Ennek már harminchat éve, de a kép mindmáig eleven él bennem. Szelíden szigorú és szigorúan szelíd volt. Olyan keresetlen egyszerűséggel, megejtő természetességgel és igaz emberséggel közeledett hozzánk, hallgatókhoz, hogy nem csak tanárunknak, hanem a barátunknak is éreztük őt. És ami a legnagyobb tanáregyéniségek jellemzője: finom és elegáns gesztusokkal, szeretetteljes empátiával, konok következetesség-gel és személyes példamutatással terelgetett bennünket az épülésünket szolgáló, méltó és testhez álló feladatok elfogadása felé.
Kányádi Sándor tágas horizontú, dialogikus természetű költészetén belül számszerűsége és minősége miatt is megkülönböztetett figyelmet érdemel a portré- és utalásos versek, illetve a lírai nekrológok csoportja. A magyar irodalmi hagyományban is számos antológiára való portré- és utalásos verset találunk. Ezek közül csak néhány kanonizált darabot említek legkiválóbb költőinktől: Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése, Találkozás Gina költőjével, Illyés Gyula: Bartók, Zrínyi a költő, Babits Mihály: Petőfi koszorúi, Weöres Sándor: Homálynoky Szaniszlóhoz, Szergej Jeszenyin emlékére, Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde, József Attila!, Juhász Ferenc: Illyés Gyula képes-könyve, Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában, Mozart, Farkas Árpád: Dózsa-arc, Kőrösi Csoma Sándor, Markó Béla: Költők koszorúja.
Mondják, az emberi élet sorsszerű, s a lapok előre le vannak osztva. Előfordul, hogy valaki hátszéltől támogatva, úgymond surranó pályán vagy mások oldalvízén lavírozva ér el látványos eredményt, a kevésbé szerencsés pedig ellenszélben haladva, kőkemény küzdelem árán, nemegyszer vért izzadva éri el a hőn áhított célt. A viszontagságokból és menet közbeni gyötrelmekből persze sokadik hatványra emelt erő és önbecsülés születik akkor, amikor a révbe érkező hajós - afféle mozarti nyugalmat árasztó zeneként - átéli a jól és tisztességgel végzett munka oltalmazó derűjét.