Egy átlagos nap
Helyettem ugrálnak
egymás mellé tett monitorok tetején
fák virgonc gallyai.
Nintendóznak.
Irodai székemből figyelem őket
az ablakon át.
Szedentáris szieszta, nem vidámít.
Két madár is a képernyők tetején ugrál,
gally akadálypályán.
Minden szél-himbálta ágon ott egy-egy gondom,
rájuk aggattam munka közben,
hogy gondolkodjam gondtalan.
Sorra visszadobálja őket a szél.
Potyautas
Feltérképezi a város mozgó célpontjait
megszólítható bárki főleg ha csak köszönni akar
kapcsolatot szeretne teremteni
hol is kezdje? a kezekkel vagy a szájakkal
a fejekkel a színlelt közönnyel
mégse szólít meg senkit
csak kitalálja a foglalkozásokat
az úti célokat a friss csalódásokat
Minden úgy működik
mintha potyautas lenne
mintha be lenne zárva
hova is? egy csónakba repülőgépbe
netán egy űrhajóba? vagy éppen ebbe a városba?
A FENYŐ
Egyszer utánad
is eljön a szél, ne félj
és földre ledönt.
*
Suhogó ágad
hűvösségére, senki
nem emlékszik majd.
*
Fészeklakóid,
csörtető zuhanásod
szétcsiripelik.
HOLNAP ELINDULOK ÉRTED
A mélymedrű távolságban
eltemette valaki a holdfényt,
hirtelen kiürült a kert is,
nem tudok nekidőlni a fának,
elnémultak az égi madarak,
csak a felhők lélegeznek felettem,
a virágajkak becsukódtak,
s a rámtekeredő félelemben
egyedül mormolom imámat.
(a fölöttünk álló tolvajokhoz)
az erdőkről is beszélni kéne uram!
lám, haldoklik már a fű, fa és minden rózsa, állat
lassan egy se
lesz, ha így megy tovább. talpunk alatt hamu és
por marad. aszott testünket felfalják csigák,
temető bogarak. nincsen már levegő se
víz. fertőzés pusztít. éhes pénzistenek
fekszenek a ravatalon, ember-állat, rút pusztítója
világoknak, emberiségnek, többé fel se keljen, egy se
amit utódainknak hagytunk, felismerhetetlen.
már az ember se
Naplójegyzetek
1. Haiku
Tizenhét szótag.
Csak látszatra parányi.
Benne egy világ.
2. Periféria
Ahol és ahogyan élek.
3. Christian Morgenstern
Csütörtök, tizenötödike.
Elmúlt életünk törmeléke,
ami az árral levonul.
Tizenkét ember és egy eb,
állunk a marton mozdulatlanul.
Bealkonyul.
Apollinaire-parafrázisok
kitépnélek magamból hangaszál
mert ősz vagyok és félhalott
s nem virraszt már közöttünk a lelked
és ránk nem hajol már tudhatod
remegve térdepel a szélben
mint mérget hajtott őszi réten
a kikericsek – kékek és lilák
gyümölcs kell nékem nem virág
midőn kioltja nyár hevét a láz
s elhagyjuk bőszen gőzölögve
e halni kész földet mindörökre
ha nem vagyunk a rúd amelyhez
a csillagok vannak kikötve
lám átölelt a csönd –