Naplójegyzetek
1. Haiku
Tizenhét szótag.
Csak látszatra parányi.
Benne egy világ.
2. Periféria
Ahol és ahogyan élek.
3. Christian Morgenstern
Csütörtök, tizenötödike.
Elmúlt életünk törmeléke,
ami az árral levonul.
Tizenkét ember és egy eb,
állunk a marton mozdulatlanul.
Bealkonyul.
Apollinaire-parafrázisok
kitépnélek magamból hangaszál
mert ősz vagyok és félhalott
s nem virraszt már közöttünk a lelked
és ránk nem hajol már tudhatod
remegve térdepel a szélben
mint mérget hajtott őszi réten
a kikericsek – kékek és lilák
gyümölcs kell nékem nem virág
midőn kioltja nyár hevét a láz
s elhagyjuk bőszen gőzölögve
e halni kész földet mindörökre
ha nem vagyunk a rúd amelyhez
a csillagok vannak kikötve
lám átölelt a csönd –
SZÜLŐHÁZ MENTASZAGBAN
Keddjét csikorgó ajtajából
fölfedeztem meg is szerettem
talpam alá árnyékot rakott
délben: szónokolni ne kelljen
pótkocsikra dobált fenyőfaágról
félcédulásan amúgy rekedten
keltve kelletlen pánikot
Heti vásár- borzolt patakzaj
elváslattak a küszöbök
tarkóm a tarka kábulatban
zsebemben ujjpercek ropognak
kérgesedő artériákkal
mit kezdjek zacchegyek mögöttem
kódorgok itt: vásott kölyök
Van valami a mentaszagban
hogy tűröm a harmonika zöld
billentyűjén ha torzul dallam:
Egy gyorsvonat száll hegymenet’,
Vágtat, sárkányt öl, falni megy.
Halkan felhangzik egy imagitár,
A hegy lejt: síp, dob, ének tovaszáll.
*
Hideg hó törmeléke rejt futó szánt.
Lent az úton blockflötéz a lejtő,
Anyuska vásznat sző, a tájfutó áll,
S egy őszbe tévedt múzsa épp befőz.
Idill
Égi forrásból bugyog a fény.
Szeretem a szülőfalum:
Amely már rég nem az enyém.
Elfoglalta az áradat,
A terpeszkedő hatalom.
Pöffeszkedő szubkultúra
Ujjong a Szőlőoldalon.
Csákfalvában, a Gergő úton
Valaki házról házra jár:
A pusztulás érdekében szervezkedik a halál.
KÖLTŐK ŐSZE
A kertemben magányos szarvas
holdfényes éjben almáért nyúl,
s szájában a tiltott gyümölccsel
kinyújtott nyakkal égre bámul.
Költők kelnek rímes sorokban,
vállukon babérból koporsó.
Ajkukon zeng jogos fohászuk,
győzelmesen az utolsó szó.
Képzettársítás
Eszembe jut egy ló
száll mint fehér pillangó
szinte észrevétlenül suhan
halkan sebesen boldogan
a végtelen tájon át
nem hallani patkódobogást
csak érezni a lobogást
szélben a sörényillanást
a sóhajkönnyű vágtatást
a csöndlakó szív ritmusát
és eszembe jut anyám
virágai között házunk udvarán
vagy a szőlőlugasban
a rebarbarák közt talán