Séta
a hajnali park minket rejt
értünk vannak füvek fák bokrok
szorosan belém karolsz mégis
félünk hogy meglátnak
a hős katona emlékműve mögött megállunk
visszafordulunk a játszótér felé
valamit motyogok
úgy tűnik mindent értesz
de
nem állunk meg nem fordulunk
szembe egy-
mással
ÉLTÉL HARMINCHAT ÉVET – ÉN
VAGYOK MOST KÉTSZER ANNYI
AZ ÚR MINDENSÉG-TENYERÉN
HONNAN HOVÁ ROHANNI
***
TEJÚTON TÉVELYEGSZ
AHOL NINCS MÁR KERESZT
SE LELKI FÁJDALOM
NEM ÉR UTOL DALOM
Erdő-zsoltár
erdők kik bennem gyökereztek
s én bennetek bontok lombot
erdő fái ti csontjaimban feszülő szilánkszálak
pengő hárfahúrok
tartsátok atlaszok módjára ezt a fölöttünk borongó
zsolozsmás kékszimfóniát
az eget
keltsétek dalra a húrtörzseitek közt kergetőző csintalan
szeleket
ágagancs-trombitáitokba kapva zúgassátok
mint győzelmi harsonát
s harsány hangjaitok
töltsék be az árnyakkal táncoló táguló
tereket
Elfelejtettem
Elfelejtettem,
hogy eszembe kell jusson
ma egy szó,
egy kozmetikum neve,
a szomszédasszonynak.
Amúgy rendben működik
a memóriám.
Emlékszem, keleten gyűltek
az esőfelhők
a tavaly nyári koncerten,
az énekes négy tincsét
ingerelte a szél
és a hangfal basszusa.
Elfelejtettem,
hogy el kéne már felejtsem
a múlt heti veszekedést veled,
hisz harminc Celsius-fokban
szorító farmer feelingje a harag.
Elfelejtettem,
hogy nem szabad felhívjalak,
belekiabálni a telefonba,
hogy mért
felejtettél el.
Aranypánt, Isten homlokán
Felfedezni és feledni
a legnehezebb,
ha érted mire gondolok,
hiszen eltévedni
a lélek útvesztőjén
nem épp szerencsés dolog.
Mint az asszony,
aki régen szerelmes volt,
dallamos hangját ma is hallom:
azt mondja, igen, van,
van ki mellett hallgatni jó.
Röpce-ecloga
„Quis furor est atram bellis accersere mortem?
Inminet et tacito clam venit illa pede…”
(Tibullus)
RÖPCÉDULA
Tótágast áll, íme, a Földünk – és nem először!
S mára remény se maradt, hogy jobb élet jöhet egyszer…
Úgy látom, hogy nincs mese: föl kell venni a kesztyűt –
mondd csak, lenne-e kedved jönni a forradalomba?
KÖLTŐ
Jó reggelt! örülök, hogy végre megisszuk a pertut,
mert a minap még úgy volt, hogy soha nem tegeződünk…
Vitám ős Kajánnal
Én előtted jöttem Keletről
mágusaimmal ős Kaján.
Szerszámmal jöttem és írással,
Szavamat ékesen róttam,
Noé és vízözön után.
Búzát termeltem, fokosom volt,
Lassan jött össze szűk kajám.
Nevet adtam én hegynek, víznek,
El ne tévedjek utamon,
Nem éltem senki ugarán.
E nevek ősi nyelv nyomai,
Ezért ma, nem mindig értjük.
Mert rárakódtak évezredek
Alatt itt átvonult hadak
Szokásai és beszédük.