Benő Attila versei

(hívatlan vendég)

A hívatlan vendég
hirtelen lép be majd,
kopogtatás nélkül.
Természetesen,
alkalmatlan időben.
(Terítetlen asztallal kellene találjon.
Vagy legalább
üres tányérokkal és kiivott poharakkal.)

Addig is
tengek-lengek,
téblábolok.
Ímmel-ámmal,
teszek-veszek,
Félelmeimet rejtem
a sültes tál alá.
És ha eljön
a hívatlan vendég,
amikor a meghívottak elszéledtek,
az ételmaradékos tányérok,
ki nem ivott poharak között
rám talál,
fölényesen végigmér,
és elegáns szótlansággal
elkísér a házam kapujáig,
és tovább,
ha volna még tovább…

 

(visszaszámlálás)

Negyventől visszafele kellene számolni az éveket.
Ha már az út fele elfogyott,
és ami előtted, már egyre kevesebb.
Harmincnyolc, harminchét –
nem nézve már a kiürült pincét.
Harminchat, harmincöt –
újra jó, amit a tested kinőtt.
Harmincnégy, harminchárom –
reménykedve, várón.
Majd újra harmincévesen
állni távlatra éhesen.
Aztán huszonévesek lendületével
nézni farkasszemet minden múló évvel;
belső iránytűvel az útvesztőkhöz érve,
rátalálni a kezdetek könnyűségére.
És a színek ízét érezni még,
bár odabent a fény lassan kiég.
És tizenéves hetykeséggel fogadni,
hogy már nincs tovább, és nem lehet maradni,
hogy csak ennyi lehet, csak ennyi volt,
ablaküvegen oszló párafolt.

 

(mikor nem kelt fel a nap)

Azon a reggel, mikor nem kelt fel a nap,
az első óra csak várakozás volt, tömény csend.
Talán csak késik… Talán még éjszaka van,
vagy rosszul járnak az órák odakint, idebent.
Majd találgatni kezdted a sorsod:
teljes napfogyatkozás lehet
(bár nem jelezték a csillagjósok),
vagy rejti a napot előled
valami sűrű fekete ködfátyol.
Meglehet csak álom az egész:
reggel a kerted újra fényben lángol.
Válasz, áltatás és bizonyság nélkül
vártad, hajnallá tisztuljon a konok rengeteg,
de a délelőtt komorlott, sötétült,
és nem akart oszlani az éj, fakó szöveted,
és minden reggeli szokásod elévült.
*
Azon a délelőtt fölment az ára
a kenyérnek és a bizalomnak,
az elmenőkről, a maradókról beszéltek,
és arról, hogy lesz-e még holnap,
a tünékeny előjelekről
(melyek oly világosak utólag).
Naptalan volt a dél és a délután.
Merre süllyedt dél meg észak?
Lehajtott fejjel álltak a tarlón
a napraforgók egész nap.
24
Mesterséges fényben vártak
a tücskök és a fűszálak.
Nőtt az ágak napfény-szomja,
de csak sötét aszály áradt.
Miféle veremből néztél a magasba,
hogy csak sötét folt-foszlány volt az ég,
könnyedén eltékozolható,
és minden emlék kihűlt tartozék?
*
Nappali sötétben égtek a lámpák.
A méhek a fényt mindhiába várták.
Látnokok, mágusok dadogtak, hebegtek.
Hova süllyedtek a derengő kezdetek?
Kavicsok közt kerested a rejtelmet;
a fákon csak fekete alma termett.
Száraz nádszálakat zörrentett a szél.
Meddig kanyarog, ki sötétben útra kél?
Föllélegeztek a késő esti temetők,
a felhők fölötted: fekete gyolcslepedők.
Gondoltad: lehetne még másnap.
Hogyha már nem neked, másnak.
Túllapoztál volna a testeden,
de a fény a lapszélen se rebben.
*
Aztán színekre pirkadtak a tárgyak.
Mégis eljött éles fényekkel a reggel.
A fáid új világosságban álltak.
Más-világot érintettél a szemeddel.

 

(az ajtó mögött)

Becsapja a kertre nyíló ajtót
az esti szél.
Szemed a belső fényre szoktatod.
Elzárt, belső képek. Gyöngyhalászat.
Merülj alá!
Elkísér a való és a látszat.
Ami tőled folyton eláramlott
– most már látod –,
egy belső zsebben mindig nálad volt.
Halkuló láng parázzsá szédülhet,
ha nem nézed,
lengő látvány kialszik nélküled.
Házad falán megzörren az árnyad.
Mi maradna
benned, ha képeid elhagynának?