Cseke Gábor versciklusa

Halászinas

A halászinas reggeli panasza

hálót szőttem az éjszaka
mindenféle fogáshoz
gazdám hajnalban jött haza
ittasan gajdol és átkoz
semmirekellő így nevez
jó hogy nem hasít szíjat
a hátamból míg felnyerít
s úton útfélen szívat
elmond mindennek leszedi
a keresztvizet is rólam
s míg munkám fölé görnyedek
kirúgja a széket alólam

mellét veri azon dobol
lépten-nyomon elátkoz
miért is volt oly ostoba,
hogy odavett magához
mit ér így árva életem
mind csak ez jár fejemben
s egy villogó kést forgatok
fagyos sebes kezemben...

 

(mellékdal:)

annyira béna nem vagyok
hogy mindezt mellre szívjam -
köszönöm hogy meghallgatott
míg magamat kisírtam...


Belezőkésem a balban...

Jobbkezem turkál a halban,
belezőkésem a balban.

Kötényben, vasasztal hosszán
halat belezek: ez a formám.

Elrontom mit isten teremtett:
a halat könnyebben ehesd meg.

Szaggatok epét, hólyagot, májat,
mit bánom a tengeri tájat!

A kés vagyok: fürdök a vérben,
nem bűn ez; nem is érdem.

Inkább csak helyzet, állapot:
vizes gatyám, mi rámfagyott.

 

Akit a hal bekapott

a halászkikötőtől egy kissé
balra
jókora hal úszott ki a
partra

néma volt, de annál beszédesebb a
szeme,
kidülledt s úgy szólított hogy mennék
vele,

s már tátotta is fűrészélű száját
felém
micsoda rettegés költözött akkor
belém,

aminél csak a kíváncsiságom volt
nagyobb,
így hát gyomrába sétáltam, vagyis a hal be-
kapott,

s már siklottunk is vidám kettesben
tova,
én meg ültem, mint akit elragadott a
lova,

és száguld hét határon át, míg lábai
bírják -
ugyan ki merné elállni tüneményes
útját?

Az élet csupa móka, bár ez csak
álom,
sosem jártam még tengeren, ezért most kita-
lálom,

hogy egyszer én is hétpróbás halász
leszek,
s gazdaként kétpofára csak sült halat
eszek...

 

Hajnali döngetés

donga-döng-a-dinga-donga
döngve-döngő-bárka-borda
dong a reggel döng donogva
mézet rejtő tölgyfa odva
medve mancsa szétpofozza
álom hussan szárnycsapása
ösztökél feltámadásra
vízre szállunk, talpra lusta,
halálát is átalussza
- gazda perel az inassal -
döng a donga dong a hajnal
felkél a nap nagyot ásít
úgy kísér el jajjal-bajjal


Nyílt vizen

hullám dobálja
repül a bárka
a permet szikrázva töri a fényt

szivárvány íve
vár kifeszítve
bő kézzel hinti ránk a reményt

a gazda némán
nem is néz énrám
veszettül hajtja a két evezőt

víz hol a hal van
forr mint a katlan
sirály szeli át a fagyos levegőt

nyílt vízre érve
gazdám kezébe
csusszan a háló zsinórja, gyerünk

tied a kormány
a bárka hosszán
mesés e zsákmány, játszik velünk?

álomban élek?
reszketek, félek:
oda lesz minden, mi most még való

húzzad csak húzzad,
bőröd lenyúzzad,
aranyat ér majd egy teli hajó

köd száll a vízre
bárkánkra terítve
álomfátylát: felejtsük el

hogy merre jártunk,
s hazatalálunk,
de be kell érnünk ennyivel

gazdám perelne
magából kikelve
küldi az égbe haragja hevét

s minden szavára
ritkul a pára
s tűnik a zsákmány is szanaszét


Beavatás

Ázott ebekként szálltunk partra.
Én jobbra mentem, a gazda balra.
A kutya csúnyán megugatta:
Neki is fájt a foga a halra

Az öregasszony sürgött-forgott.
Tüzet élesztett, gyomrunk korgott-
Izzott a platten, rajta jó sok
hal sistergett: nyers is, meg sózott.

A gazda felkent pofát öltött.
pár bögre vodkát belénk töltött,
s röhögött, hogy az inaskölyköt
kedvenc itala veri földhöz...


Teuton vagy római...

ahogy ma a homokban ástam,
miután a gazdával halásztam
és volt egy szabad órám rája:
rábukkantam egy koponyára

nem málló csontból volt, de kőből
aki meglátja, visszahőköl
oly titokzatos mint a mélyek
viharos napok, szörnyű éjek

résnyi szeméből idő bámul,
talán a rómaiak korából
s aki egyszer e partra tévedt -
egy birodalom ért itt véget

azon túl minden idegenség
ha jönni látszott, már ellenség
a koponyán se jel, se írás
nehéz lesz így a vissza-sírás

s a kő szavát meghallani:
teuton-e vagy római
görög, tatár, kazár, magyar,
mongol, kabar, kún? és ha dák?

mert nagy volt itt a zűrzavar
s nincs válasz, ami visszavág:

homok alól, a múlt alól
egy ember mutatja magát
kőfejével mely rámtalált

 

Anyám szólít: Piripócs!

Apám szegődtetett inasnak. Aztán elhagyott.
Szegről-végről árva vagyok.
Anyám halott.
De mostanában, egyik éjjel egyszer csak fölém hajolt
s csak annyit mondott:
- Piripócs!

Bevallom, félek. Egy szót sem értek.
Csak fekszem ott, néma vadóc.
Ismét azt hallom:
- Piripócs!

Mióta nem láttam, távoli világban
éli napjait, köntöse csupa gyolcs.
Szólítom, de a válasza:
- Piripócs!

Nem látom arcát, az ikon alatt is
régen kiégett a kanóc.
Nyúlnék feléje, s kinevet:
- Piripócs!

Hiánya fájdalom, szívemet fájlalom
elszakadt minden kapocs,
mi hozzá fűzött, és csak azért is:
- Piripócs!

Hentergek, jajgatok, imát is mondhatok,
lehetnék pingált bohóc,
reméltem, megszólít nevemen, de:
- Piripócs! Piripócs!

Ahogy jött ok-talan, jöttének oka van,
éreztem mikor visszaszólt
halkuló szavával:
- Piripócs!


Köd a vízen

Egy hajnalban a gazda
szokása szerint kievezett

köd ereszkedett a vízre
s már két napja hiába várjuk

anyóka tán imádkozik
szavak nélkül nyammog
a kunyhó mélyén

félek

kutya ül majd hirtelen felpattan
beleszimmant a levegőbe
visszatelepszik

kavicsot ugratok a víz színén
hiszen csak inas vagyok
és semmi dolgom
amíg a gazda odavan

eljön a harmadik nap
a negyedik az ötödik

kutya már csak néz maga elé
kihunyt szemmel
meg sem ismer

körülöttem elfogyott
minden kavics
és térdig állok a locsogó vízben
és várom hogy történjék valami
és a köd felszáll a láthatár üres

és kutya hirtelen rám tekint
rimánkodó szemén látom
gazdát keres –

én honnan szerzek majd
hálót és bárkát?


Halásztemető

Két hónap telt el,
hogy a gazdát hiába vártuk -
egy reggel a dagály kivetette.

A víznek se kellett.

Néztük a parton
az agyonázott rongycsomót:
csupa hínár és alga
felpuffadt testének bőre felrepedezett

fekély fekély hátán -
csak a zöld legyek udvarolták körül:
isten hozott, hitvány hordalék!

az arra vetődők ránéztek
lábukkal megmozdították
fintorogtak

kutyával vonszoltuk haza
a hersegő homokon

habár sokat ázott vízben
azért csak lemostam
közben illendőn megsirattam
sorsomat

majd eljött a pópa
s a halásztemetőben
kavicsos földbe
kavicsos sírba
közösen elkapartuk

szálló igékre hullott az eső

fejfának két lécdarabot
csupasz karókat
tettünk keresztbe
evező gyanánt
s most már lapátolhat
a feltámadás végtelen tengerén

útját vihar
többé nem keresztezi
mintha magamat látnám az ő helyén:

csoda, ha azt kívánom:
az örök világosság fényeskedjék neki?