Print this page

Papp Attila Zsolt versei

A szép idegenek

A szuszogásuk árulja el őket
s a szoknyák surrogása kint a hallban,
ha megjönnek egy másik égitestről
vagy leereszkednek a hegyvidékről,
ahová sosem mennék utánuk.

Titokzatos, alakváltó népség:
repülő szőnyegen szállnak a földre
és átbújnak minden kulcslyukon,
hátsó ajtón, bezárt ablakon át
osonnak be az életembe,
mint szeszélyes nyári léghuzat.

Ezek a távoli, szép idegenek,
akik egy másik égitestről jöttek
vagy francia platánsorok alól,
az Adriai-tenger mélyéről,
a Mont Blancról vagy a Hargitáról,
szóval, e veszélyes szépasszonyok
övükben töltött pisztolyt hordanak
és nem kétlem, használni sem haboznak.

Épp csak benéznek, mi a pálya, hogy majd
eltűnjenek egy hegyi kolostorban
vagy felcsapjanak hétpróbás kalóznak.


A belső óriás

Fejemben óriás ül,
hatalmas, lomha ember.
Őt kéne fölpofoznom,
ha megtalálom egyszer.

Azt mondja, súlya nincsen
annak, mi nyomja vállad:
ha férfi vagy, légy férfi,
egy hitvány gyönge állat.

A telet átaludni
úgy kéne, mint a medve,
vidám halálban élni
barlang mélyén heverve.

A belső óriások
mindegyre így beszélnek,
időt, esélyt se adva
a másik vitafélnek.

Erősnek kéne lenni,
tisztán indulni holnap,
piros lapot mutatni
az undok fejlakóknak.

De nem hagy még magamra:
barátom, figyel engem.
Tudja, hogy mit hazudtam
egy méla férfiversben.

Albérlő álmaimban
egy ismeretlen vendég,
s bár sosem vártam, hívtam,
feladja vigyorogva
a mindennapi leckét.


Mielőtt a farkasok

Király Lászlónak

Ma már talán a farkasok sem jönnek,
csak néhány álmos kísértet jár
rá a kongó borospoharakra.
A hajnal nyúlik, így tűnik öröknek;
nem döntött még: menne vagy maradna.

Szobámba sötét folyosók vezetnek
s madarak szállnak be az ablakon.
Belső, titokzatos sivatagban
előadni egy régi dramolettet,
sosem lesz ilyen pompás alkalom.

A lassúsággal van a legtöbb gondom,
hogy minden olyan szörnyen mozdulatlan;
és mintha az alkalmi porondon
valami litván dallam úszna el
az alvó házat átjáró huzatban.

A nehezén már túlvagyunk, azt mondják,
kik részt vállaltak rázósabb csatákban.
S míg az idő nyúlik, mint a tészta,
azt próbálom megérteni végre,
mi az, amire most rátaláltam.

Pislákol a lámpa, halkan serceg,
az asztalon pár ottfeledt pohár –
valaki les egy távoli sarokból;
úgy tűnik, hogy mégsem úszható meg:
a közeledő farkasokra vár.

Még nincsen arca, beolvad a tájba.
Ó, hajnali, nagy kijózanodások!
– és nem nézek rá, mielőtt kiválna.


Vízimozi

„Hiába próbálkoztak, Imre Erzsit nem tudták megmenteni.”
Újság, 1913. szeptember 18.*

A rossz oldalon ugrani a vízbe –
ez nem szép, Mester, kisstílű a játszma:
belökni egy hamvas női testet
a mélyben érlelődő áradásba;
e regényesnek tűnő fordulathoz
állt tapsháttért a város, hogyha tetszett.

Ha mindent rögzített a felvevőgép
s minden ott a képen: távol és közel,
a folyton megtörténő pillanatban
– a kép mögötti tágasabb mezőkben
mi változik, mi merre mozdul el?

Valaha nő volt, emlékszünk reája,
és őrzi őt egy titkos filmszalag;
de most merül, leválik róla minden.
Kattog a gép, körül a táj, a látszat:
a mozdulatlan, langyos őszi nap.

Ez lesz a saját némafilmem.

*

Az se számít, hányan úsznak érte,
ha egyszer ő a vízbe lépett
– e fejezetet nem olvasták ott, hol
megírták hajdan ezt a véget.

És hát – mehetnek érte húszan,
ha övé a mai főszerep
a víz alatti Hollywoodban.

*

Valahonnan ismered az arcot,
amely betölti most a vásznat,
azt az elveszett tekercset,
ami épp megy, már mintha láttad,
s a hely, ahová visszajárnál
éjjelente a vízi tájban:
az a mozi még láthatatlan,
amelyre egyszer rátaláltam.

Aki már járt itt: vízi ember.

Úszik egy lány a mélyvizekben,
ki odafönt mellékszereplő,
de ebben a filmben ő a hős.
Ez volt a legjobb műve, Mester,
bár egyre kevésbé ismerős.


*Az első kolozsvári némafilm, az 1913-as Sárga csikó forgatásán az egyik színésznő, Imre Erzsi belefulladt a Szamosba, mert a csónakjelenetben a rendezői utasításokkal ellentétes oldalon ugrott a vízbe, és elragadta egy örvény.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány