Király László versei

Készülődés Pazsgába

Tánya Szmirnovának

Ha kényes sorsod Pazsgába visz egyszer,
És már tudod: minden, végleg jól van,
Köszöntsd vígan az öreg mestert,
Ágszobrai között, a lila hóban.
Kéregpohárban a nyírfa nedve.
Derítsen, s hallgasd az öthangú dallamot.
Örök erdő jön feléd megelevenedve,
S egy költő, ki medvenyomokon ballagott.

Jó ott járni, hol sose járunk többé,
Magtárrá alázott templomok között.
De lelkünk egyszerre égé és földé,
S száműzött istenünk visszaköltözött
Kézfogásba, varrottas ing korcába.
Fagyott vállunk rokon-ság fogja át.
Ritka tudás, hogy nem éltél hiába,
S ki űzött – névtelen kergeti önmagát.

Ebben a pöffeteg, rút világban
Maszkok között őrzöd az arcod.
Szemedben északi ragyogás van –
Ez a szerelem elrejtett, megtartott.
Erre gondolj s pördülj az örök hóban!
Szégyentelen karold az öreg mestert.
Ha átlépsz a messzi küszöbön szótlan.

Ha kényes sorsod Pazsgába hoz egyszer.

 

Ebben a szobában született nagyapa

Kisvártatva a király
orosz fogságba vezényelte,
miután nem végzett vele
sem a golyó, sem a hastífusz.

Nem sokkal ezután
végignézte, ahogy
elviszik lovait az újhitűek,
s mégazután végignézte, ahogy
elviszik őt magát.

Utoljára itt feküdt,
ebben a szobában,
virágok között,
Szent Mihály lován.

Ne cifrázzuk
a történeteket,
értelmetlen kibúvót keresni.

Ebben a szobában
születtem magam is.


Erdőtüzek

Hic sunt leones. Vérszikkasztó nyárban
részeg állatok égett szavannákon.
Erdőtüzek, jajgató hiénák. A tó
emléke kísért. Szárazra szorult vízilovak.
Keselyűk, visító repülők. Hűsölő
hüllők a parlamentben. Ibolya nem kívánja,
e hervasztó hőségben nem kell neki már.
Esőt imádkozó lemondó isten
bámul tátongó ózonlyukon át.
Mocorognak fémesen, türelmetlenül
szamárháton lopott gépfegyvereink. János
történeteiben él a virgonc világháború.
Lemészároltuk a falvakat. Ölésre bujtó
szókkal szólít minden Fekete Könyv.
Hic sunt leones. Füstöljétek ki
a méhkaptárakat, mielőtt derűsen
kifüstölnének titeket is. – Föld! Föld!
– riaszt a vészjósló kiáltás, mint jóbarátok
kibiztosított bizalmaskodása. Itt
nem törnek át! Itt áttörnek! Csapzott
jókedvünk nem tart meg soha már.
Befejeződik egy végenincs történet.
Láthatatlan tábortüzek égnek.
Nem tudhatod: élsz-e még? Már nem?
Hic sunt leones.
Ámen.

 

Az íróház berendezése

 

Nincs panaszom: végig sorson, kerten,
bilincsbe magamat magam vertem.
Ma már pápaszemmel olvasom versem.

Számolom, milyen volt – ritka, gyakorta –
északi, nyugati asszony-portya.

Magasból táruló ablakom alatt
egy nemlett tanár=én néha elhalad.

Kiáltani kéne hozzá megbocsátón.
Ám olyan fakó – nem tudja, hogy látom.

De nem láttam én sem, nem hallottam.
Valami vizekben éltem holtan.
Fölkavarodott vörös habokban.
Vagy csupán hajadnak éke voltam.

Nem romboltam és nem alkottam.
Szélbe csapódó ablakokban
lelked s életed huzata voltam.

Ígyhát berendezem a házam.
Veletek – mert különben fázom.

Arc-képeteket hová tegyem?
Kik túlléptetek néhány halálon,
egy-két istenen?

Nem nagy baj ez, ha nagyobb nincsen.
Átlépett rajtunk valahány isten,
nem óva vént, aprót, se nagyot.
Ezerszer – glóriásan – otthagyott.

Szememmel szemközt éppen Zrínyi.
Odaszögeztem – Krisztust – s ottmarad.
Nem lehet hozni-vinni – csak víni.
Néz, s nem bonthatok szét szobát és falat.

És az olló a régi alagsorból.
Elemészthetném vele a történelmet.
S nagyapám balkezes bicskája, nincs hasonló.
Evőkés, fingókés, gyümölcsoltó:
nem villog halált, csak kegyelmet.

S mit keres Kálvin Zrínyi mellett?

Árvalányhaj a szekrényemen.
Árva volt s vidám, s a haja velem.

Minden volt, t. i. jó volt nézni.
Úgysem tudnám már felidézni.

Hiányzik falamról régi kos szarva.
Ám lehet, elhagytam készakarva.

Minek a házba róka, medve,
tehetetlenül, megöregedve?

Nohát, még egy-két folyondáros tányér,
kinek az emléke verset írni ráér.

Koszorú, szerelem, ilyen, olyan szőnyeg –
reggelente dúvadként kire ráköszönjek.

S hol rejteznek még a megíratlan könyvek?!

Elhagyom szóim – benéz a tél, látom.
Folytatom – egyszer – még – hátha – lesz karácsony.

Álnok gondolat az ünnepi lázban:
Csak mezőm van, hegyem. Nincsen íróházam.