Print this page

Nagyálmos Ildikó versei

A kisház

A kisházban ülök. Kő kövön.
Melegítelek bőrömön.
Hideg a fal, alszik a tűz.
Míg magamévá szelídülsz.
A kisház bástya, fellegvár.
Odakint sűrű köd szitál.
A lélek nem alszik. Nyugtalan.
Idő és tér ma parttalan.
A kisház apró ékszerdoboz.
Örömet szerez. Bajt okoz.
Bent a lét nem látható.
Odakint csendben hull a hó.
A kisházban lakunk. Éve már.
Kezünkben összetört pohár.
A tűz lángja, ha felsziszeg.
Nem beszélek. És elhiszed.

Nyomok

Bátran viseld magányodat,
ne félj, mert úgysem láthat,
kinek szeme két kerek gomb,
úgy élj, mint az állat.
Egyél, igyál, ha épp találsz
magadnak annyi étket,
ne keresd soha másokban,
csak magadban a vétked.
Légy primitív, ösztönös,
ha nő kell, rajta, hátha
szeretnek majd, mint én teszem.
Nekem ez úgyse fájna.
Mert ott vagyok, hol megpihensz,
a forrás bő vizénél.
Lábnyomodból nem ihatok.
De átölellek, ha félnél.


Ősz (harmadik felvonás)

Tegnap reggel nálunk járt az ősz,
előttünk lépdelt sárgán lenn a porban.
Mi tegnap sem Párizsban voltunk.
Csak Aradon. Egy köztéri szoborban.
És a téren újra láttam minden
őszből jövő csalfa szeretőmet,
előbújtak illatából sorban,
elsárgulva, mint egy őszi ének.

Akkor ismét megtaláltam bennük
magamat, bár nem szerettem meg
egyiket sem. Ők hűséggel vertek
s szeretettel. Embertelenek.

Ha így, ősszel, melegségre vágyom,
kigondolom őket szépen, sorban...
Elnyújtózom rozsdás avarágyon,
feloldódom egy tenyérnyi borban.


Művész-szerelem

Ahogy épült fölfelé a falam,
Úgy nőtt bennem a szerelem.
Most itt ülök kész munkám előtt,
S csak magamat szeretem.


Skizofrénia

Belém költöztél. Fogva tartalak.
Bőrödbe ásom puha ujjamat.
Azt hitted, eljátszol velem.
Szorít a fal, mélyül a verem.

Zokogsz a feszülő bőr alatt.
Szabadítanád ki magadat.
Mennél, keresve új utat.
Szemed vakító fényt kutat.

Sietnél belőlem, nincs kiút.
Ordításod is elcsitult.
Ha kifordítanám magamat,
földre hullnál, te, vérdarab.


Kábulat

Amikor a déli fényben,
átmentél a széles utcán,
két nap sütött le az égről,
piros rózsa lett az orcám.
Nem mertem szemedbe nézni,
vakított a nap, s a fényed,
úgy ragyogtál, mint a gyémánt,
ha a kövek közé téved.
Hogy később miről is beszéltünk,
nem emlékszem, csak a kékre,
ami szemedből kicsordult,
s ráfolyt felettünk az égre.


Utolsóelőtti levél

Őszvégi langyos esték után,
a másnapi feltámadásig…
pörögnek a száraz falevelek,
semmi sem az, aminek látszik.
Az utcák fénye kissé megkopott,
elálmosít az égnek tompa kékje,
fehér borom is megfogyatkozott,
beköltözött lelkembe a béke.
Fakó vállamon fogak fehérje,
villanás az idegek között,
játékaimnak már nincsen tétje,
nem harcolok a színfalak mögött.
Nem ígérek hosszú napsütést,
és nem vágyom a perzselő nyarat,
szenvedélyt, kéjt, őrült szerelmet,
csak pislákoló bágyadt sugarat.
És mégis szép ebben a lomha őszben,
ha kitárom az ablakszárnyakat,
nem engedem, markolom két kézzel,
a forróságból mi megmaradt.

 

Most…

Most, hogy elért az est setétje,
s nem látom tisztán a dombokat,
tapogatom álmos szemekkel,
várom, hogy jöjjön a gondolat,

a látóhatár, amikor beszűkül,
magamban nőnek újra a fák,
befelé sírok, hogy jól meglocsoljam,
s kinyíljon bennem a sok virág.

Tegnap a nyár még itt lépkedett,
felhevült testtel almákat lopott,
aztán leült a forró kövekre,
rágta a körmét és unatkozott.

A tornácról néztem, ó, hogy sülne meg,
sárga csonkok a szép zöld füvek,
a kút is teljesen kiapadt,
a földben egyre mélyül az üreg.

Míg kinyílt bennem lassan a sóvirág,
zokogásom a csendet kettétörte,
a nyár eliszkolt, szemében rémület.

Lehullt a fáról egy fonnyadt körte.


Ahol lakom

Ahol most lakom, egésznapos a csend,
esténként elérem karéját a holdnak,
ahol lakom, ott még sokan élnek,
és mindenki kóstolta ízét a hónak.
Reggelre nem áll be görcs a gyomorba,
akkor is köszönnek, ha senkit nem látok,
hajmosáskor itt behunyom szemem,
és most már tudom: áldás az átok.
Ahol most lakom, ezúttal élek,
kellemes hely a gyomorfekélynek,
s idegbajnak kitűnő környezet,
itt senki nem sírt, nem könnyezett,
ha az élet olykor hátba vágta.
Itt nem kell szavakkal beszélni,
csak bólogatni és néha nézni,
hallgatni, mit mond a síri csend.
A fülekben mégis visszacseng,
szimfóniája a hónak.

 

Élet Hotel
(Válaszvers keresztanyámnak)

Maga nem tudja, mi van az élettel,
és nem tudja, milyen itt fent a földön.
Maga folyton a másvilágra gondol,
s a halálra, ami lentről följön.
Gyűlölettel néz, ha életről beszélek,
és halkan szól, hogyha nem félek,
(gondolja, felzaklat a csend.)
Maga nem tudja, mi van az élettel,
és azt hiszi, a halál Disneyland.

Maga tehát mit sem tud az életről,
félénkké lenni bíztat, mintha volna
választott szándékunk a félelem,
mit nem vedlenénk le ma vagy holnap.
Maga sötét felhőket fűz fonálra,
és reszket, ha az öröm megtalálja,
feszt keresi, mi lesz lent a dolga.
Maga tehát mit sem tud az életről,
s azt hiszi, a halál majd megoldja.

Maga nem tudja, milyen az élet,
minek előszobája az ifjúság.
Folyton komor, a múltban kajtat,
és fő erénye a szomorúság.
Magának a költők hiába beszélnek,
mert úgy véli, bolondok mindahányan,
hát eressze magát csak szélnek.
Maga nem tudja mi van az élettel,
rég testén kívüli a lélek.

Fohászkodom azért, hogy megértsem,
hisz nem sejti, mit lel itt a létben,
és mit sem pedz örömről, vigasságról,
ha megérem, egyszer elmesélem.
Némán suttogja, hogy a halál döntés,
s még nem tudja, az élet az, egészen.

 

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány