Botár Attila versciklusa

Holtpont és mozdulat

Fölfele lejt

Üveggolyóit fölzabálja
még alig játszott a gyerek
a vasrács a csatorna szája
körül páráll a kőnyereg

amin egész nap lovagoltak,
századokig – oly csatakos
sürögtek görbe lábu holtak
hírektől övük szakadoz

s nem is mellékes tülkölések
hogy talpuk oda cövekelt
röpítik szerte az enyészet

diadalát: fölfele lejt
szivárvány a gyerekkoron
s lefelé magas az orom.


Holtpont és mozdulat

Az esőcsillag sugaránál
kerékvágás mindig marad
egyiken előre jutunk
másikon vissza szülőnkig
ahol vérünk zománca szétpattogzott
a nagy piros fedőkről
s a szél esőt se várva
ölelkezik nyári vizekkel
holtpont és mozdulat
forgunk sötét kerékagyakban
hallgatag útból valók
szökött innen a kert a ház
az udvar mint a vacsorafelhő
nem nézve vissza se előre
a vakondtúrás kupolái
őrzik az elásott kutyák
ébredésünk hamuszín zökkenőit
s felhőtlen csöndig hatolva
foszlány álmok- uszadék horizontnál
esti szívünknek otthonosabb
a hullámok noszagával
telt gyönyörű tengeri sikoly.


Fabula

Az ember, aki néz: odatapad
a képek enyvéhez, felejti szárnyát,
körülveszi a rikító homály
egét s útját: csak lehetne szabad,
a vélt és a világ közt vakon áll,
s a tarka hályogok magukba zárják.


Sorok a Kőris-hegyről

Áttetsző kígyó: vedlik itt a szél
hetvenhét bőre száll ropog zizeg
zenét vedlik hegyhez vert vasfödél
zsákokba gyűjtött kongását viszed

és megmelegszik testében a vér
és puhán fénylőn vág rétjeinek
a szívcsupasz hang akkor célba ér
a zsák a vas a kígyó és a hegy


Fényfoltok a gyerekkorból

Tornyokon a csillogó cserép hirdet derült napot,
egy kulcs mögött békében ül a távoli vihar
nem várható se jégverés, se napfogyatkozás,
csak lassú víz, csak lassú nap, szúpercegés a számlapon,
mikor a kert boldog gyümölcseit ringatja dajka szél,
s a perjefű suhog: egy lányt meg egy fiút még visszavár
vesszőkasukban málnaszem: erdőhomályon keltek át
forrás kövén édes tehert cipelve, mit lomb eltakart,
de ott az arc, a roskatag kosár fülén egymás kezét
nem engedők: a málnaszín fehér arcukra visszahullt
hozván az ifjúság gyümölcseit a fák, a domb felől,
míg tornyokon hirdet a csillogó cserép derült napot,
négy kulcs mögött sorsában megpihen a távoli vihar:
ketrecbe zárt, miként a jégverés, a napfogyatkozás.

 

Füst

Két kályhából egy
másik élet odabenn
ágazik, ha fönt
teljes arcot csókra nyújt
s érzed: elpirul a Hold.

Kósza Füst-Fiú
újakért el ne feledd
jó barátaid,
csábítóbb vidékekért
szálldosol, de visszatérsz.

Gyűjtöd oszlopok
árnyait födél alá,
s törmelék lepi
hangya-áram, cickafark
tűzhelyed vasrácsait.
Gally-foganta láng
messzi hordtad illatuk
s őszi rózsaként
földhöz-árvulsz, átfakulsz –
testeden tél tündököl.

Láthatatlanul
van jelen anyád s apád,
szerteszórt szenes
csontok, ágak és üszök
éjjelét tücsök szegi

Két kályhából Egy,
halld tehát a cirregést:
hívnak is nem is
ősök élő lelkei,
mígnem újra füst leszel.


Gyalogút

Milyen végső és milyen egyszerű
a kaptató: egy pirkadati szántás
s egy facsoport közt átnyíló derű:
csak összekapcsol és semmit nem álcáz –

még azt se mondja: türelmi idő,
hogy ami elborít s fojt ülepedjék,
amíg szemünk, a tébláb keritő,
becserkészi kévék és test keresztjét,

de a kegyelem élő szeneként
feloldozón megérinti a szánkat
a nyelv-előttit lobbantva elénk

az örvények iszonyából kirángat
tiszta csöndjéig, így valamit átad
belolünk is, kik hozzá-töreténk.


Születésnap

Fölfut a nedv a levelek szívéig,
vagy tudok valami ehhez hasonlót:
ajka rózsa sétál a márciusban
sziromlobogás kigyújtja a partot
az árusak a bódék szegte sétány
nyüzsgése megfagy elhaló kiáltás
a mérték és a vitorlák határán
fölfut a nedv suhog a szív suhog
bizonytalan szelében a tájnak
a bőr alatt a villámlás elotti
borzongás a mennydörgés után
esőcseppek pikkelye a testen
hasonlít és visszaszivárog az
összevetések finom talajába
ekkor eget nyit ekkor kibuggyan
a horizont kérgét átszakítva
ami idáig szent s vállalkozás volt:
fölhatolás a teremtés szívéig –
most arany pelyhek szálldosnak szemünkből
ez a fa éppen egyidős velem.
Óvj meg Urunk a kiszáradástól!


BOTÁR ATTILA 1944. március 17-én született Székely udvarhelyen. Háborús
menekültként jutott át a maradék és roncs országba a ronccsá vált
család. Iskoláit Felsőnánán, Szekszárdon, Komlón és Szombathelyen végezte.
Első verseit a Jelenkor, az Életünk, majd a Kortárs közölte, szerepelt
a Tengerlátó (Móra-Kozmosz, 1977) és a Madárúton (Móra, 1979) című
antológiákban is, valamint a PoLíSz folyóiratban. 1975 óta Veszprémben
él, a Magyar Írószövetség tagja és Nagy Lajos-díjas. Bibliográfi a: Széki
(Patka) Lászlóval közös kötet: Időkerülő – Madárjóslat (Veszprém, 1981),
Elsüllyesztett harang (Veszprém, 1985), Sötétfehér (Széphalom Könyvműhely,
1994), Atthisz naptekercsei (1998), Félcédulák Unkhu ka-Gathból (2003).