Csíki András versei

gyanúsan gyanútlanul

Anyám leteszi a kávét,
nem tud a délután
szarusodott bőréből kitalálni:
csak várni, csak készülni
bármire, végképp mindenre;
idült fájásokkal cseveg,
rosszkedvével zsonglőrködik és
traktálja magát, szívszakító hidegrázással,
tegnapi, tegnapelőtti elmaradással,
találkozásokkal holnap, holnapután,
felejtéssel, mi már a feledést sötétíti,
nem tud, nem akar megbékülni,
nem akar, nem tud elkészülni,

a kolonc nélküli mostra:
kín előtti, kínnal teli mustra;
forró fekete tejcsíkjai köröznek
remetemagányú időben,
anyám leteszi a kávét
mert megjöttem;
leteszi s hozzábillen az asztal,
feláll és átölel,
a merengés, a készenlét,
a várakozás jön közel,
a szeretet képletei futnak végig,
megoldva mind hibátlanul,
gyanúsan gyanútlanul
féltjük egymást,
míg a kávé hidegen bőrözik,
migrén és aggodalom őrködik,
kering a lélek sokadalma:
rikkancsok és kufárok hada,
libasorban, tornasorban, bárhogy,
ülünk a nap délutáni romjain,
s azt az utolsó kortyot is felhörpintve,
várja hozzábillenni a szavaimat.

 

koromfekete kávékkal
"eltintatengeredem" - Farkas Árpád: Nyitott égbolt

elfeketekávésodom

koromfekete kávékkal
mérgezed magad
gyomrodban szurkos
éjszínű tavak
és keserű hajnalíz:
az alig-fények
s a félig bútorok
sziluett-íze
a meg nem ébredt
falak s az elnyújtózott
kanapék mozaik-íze
élsz-e?
darabjaidban
egy-egy hosszú indulás
s a tanácstalanság
fékezetlen izgalma
egy tenyered felén
forró csészealj s a
kötelesség tűzgömbje
élsz-e?
élsz-e?
élsz-e?
nógatni csipkedni
kell téged míg
véred nyomása
lefelé száll
      mondod megszoktad
      hozzád ez így talál:
már-már mérhetetlen
mintha meg akarna
szűnni mintha
vörössével együtt
akarna eltűnni:
kell a koromfekete
kávék mérge
gyomrodban a szurkos
éjszínű tavak
a keserű hajnalíz
az alig-dolgok
s a félig-valamik
kitalálása nem éppen
cseppet sem
dehogy is
éppenséggel
hogy gondolod
egyáltalán nem egyszerű!


tanulságképpen

hovatovább
osztoznunk kellene
osztoznunk
az ájulások közelségén
a sóvár ábrándok
fekete vákuumán
a sebesült emlékeken
a nagyszülők s a
szüleink kényszerképzetén
legalább az elfogadásban legalább
az elfogadással
 sors-összeszíjazó hámok
gének kocsirúdja
csecsemősírás
a szülőföld nehéz története
ólomléptek és -könnyek
ismeretlenség a megszokásban
itt matatnak kabátujjunkat
gombjainkat babrálják
öreg körmű kezek
néha megsimogatnak
arcunkon smirgliznek egyet
s ahogy szőlőfürt-időnkből
szemezgetünk
mindegyre mormolják
gyalulatlan rögeszméiket
az okos filozófiát
bogaras ideáikat
miből azt vonom le
tanulságképpen
hogy osztoznunk kellene
osztoznunk feltétlenül
minekutána minket is
lassan kikanyarít'nak
a világból és két
bevizelés közt mi is
szöszmötölni fogunk
hiába fészkelődve
kényelmetlenül

 

addig-addig

addig-addig
szavunk se lesz a rosszra
tagadhatatlan és tarthatatlan
kövesednek a tévedések
a hazugság hírnökei
hevítik alattunk a
hétköznapok dózsatrónját

beszélhetünk mi
s számba vehetjük
mindegyre tanácstalanságunk
és szélbe kiálthatjuk
Istent nem tartó imáinkat

szokások és kényszerek
körútjain csatangolunk
hol az eszeveszett ideák
karhatalma továbbot int
míg belereszketünk a vádba
versbe vallomásba

s talpunk alól a szülőföldet
a mezőt a várost talicskázzák
s fölülünk az eget húzzák
vagy meszelik színtelenre

addig-addig
szavunk se lesz a rosszra
bárki sarat taposhat ránk
hitvány szem- és gyomorforgatók
színváltók és színtévesztők
uzsoráját nyögjük

cafrangos eszmék és
megbokrosodott ítészek
hajtanak be nálunk
poshadt erényről szónokolnak
s a fertőzött kegyencek
szintúgy és még inkább

s a halál biza kívül s belül
leselkedik  

 

tanuld meg ezt a versemet

„Ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.”

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

„Ne érdekeljen rím, se múlt.
A metafora rettenet.
Minek kellene vers? Kinek?
Felejtsd el ezt a versemet”

Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
nem is kellene elfeledd
még szolgálhat e néhány sor
ha magadhoz térsz magadtól
és körben mint az éjszakát
látod az eszmélet falát
és gőzöd nincs hogy hová lett
mind aki ember számba vett
üvöltenek rád nemtelen
mind ismeretlen nyelveken
s kezedet szívedet töröd
vak múltad kékre megveret
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
tépj is a könyvbe életet
zsebedben mindig ott legyen
míg ríme magától terem
s ha nem kell már hogy bele less
lesz mit a gyenge tűzbe vess
nézd el ahogy a rossz betűk
kormoznak elbántál velük
így nézlek látod téged is
szememben tört fény és tövis
s benne vagy utolsó köröd
nem más nem valakik helyett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
mert hetven éved lepereg
a sírásó munkára vár
a pénz felél és megzabál
úgy lesz hogy nem voltál soha
pojáca szájhős ostoba
mid van csak bóvli rossz kacat
az nemlétedben megtagad
teremtés rajtad nem veszít
idea erkölcs nem feszít
s már érdes tenyerébe köp
ki földet húz fejed felett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
egy hollywoodi film helyett
haszonkulcs ranglétra helyett
a multitőke-bumm helyett
fogyasztó lettél féktelen
liberál-lóden szingli-nem
kin nem fog érv és közteher
egot s nem nemzetet nevel
tulajdon képe tőzsdekrach
a szabadságtól nem szabad
hitel-kötéllel megkötött
reklámmal rútul rászedett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
nem írok többet s mást neked
azt mondod lyukas vészharang
unott a stílus és a hang
irigy és savanyú a szám
modernből nem hullt semmi rám
inflálták egész nyelvemet
ábrándom füstbe versbe ment
tücsökzenék táncos Bóbiták
fekete-piros száraz szóvirág
homlokod mögött sárga köd
elárverez a gyermeked
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld csak ezt a versemet