Dénes László versei

Burok

Egyszer majd égbe zúdul vissza minden zápor,
Agyő, a horizontra költözik a tábor
Váradról, hol nem dallják már levét a hegynek,
Se ezreknek, se százaknak, se ama egynek.

Egyszer majd végtelenre állítom a filmet,
S addig pereg a legutolsó kocka, míglen
A legeslegfájdalmasabb, kínzó hiányok
El nem hervadnak, mint holmi bánatvirágok.

Egyszer majd megírom a legvégső szonettet,
Afféle búcsúzót, lágyan ölőt, modernet,
S megbántok mindenkit, akit egyszer szerettem,
Maradva magunkra, én meg én, csak mi ketten.


Bizonyosság


állomásmagány                                az untig
kártyázó várótermek                         hajtogatott
odaköpdösni a tökmaghéjat              susogó versek
ahova jólesik                                   idomítottsága
hisz megszokott-mocskosak            lebegjen
balkáni  vonataim                             haragod előtt
sötétlő fülkéim                                 valahányszor
még felszikráznak szemeid              aláveted
minden rohanó éjszakámban            magad
meddig tűrlek még                          gáttalan
állomásbizonytalanság                   kínzásaimnak
meddig még                                  miért                          

                         mi értelme van
                         kegyetlen vádjaidnak
                         úgyis a közelemben
                         fog meglepni majd
                         a menetrendszerű
                          tetszhalál


Böjt után

egy ideje jóformán semmit
jól megvoltak nélkülem
a zacc a csikk a magnószalag zöldje
a nyolckerekű a tarkómon
holnap hétfő ki fognak gyógyítani
bacchal brahmsszal berliozzal valami bébetűssel
a függönyt csak éjjel ha besütnek csámpás citromok
ígérj bármit nem foglak szavadon
tudod mi jut eszembe hosszú körmeidről?
         a semmi
         a soha