Lászlóffy Csaba versciklusa

(Korrekt. Ha eltűnik a közös múlt, mitől lenne közös a jelen?)*

„Egészben… nem férek át önmagamon.” (Tandori)

Nyomozás – mi után? Az ismétlésekből elegem volt. Vége. 
Az ostoba helyzetekből kikerülve: mint elázott teasütemény.
S rém unalmas  - a sok ajnározott, élve
(félszájjal) ünnepelt történelmi Rém.

Gyűrött, viseltes: megbocsátó társasági képpel
jobb lesz, ha elfordítom a fejem (s te is);
a bosszú dühe: elfüstölgött szellem, vagy éppen
a pókhálós padlásra kiebrudált nemezis.

Ergo padlás! Romlatlan álmokkal világító, kivájt döblecfejek,
elhajított (fa)kardok, törött marsallbotok s te, képzeleted foglya:
az ujjbegyedre égetett gyertyacsonk helyett
diplomamásolatokra, szoptatós mamáról őrzött fotókra
a fejed fölött cseréprésen át pislákoló égszelet.

Ki mondja meg, mi ez? Csak a jóságot nélkülöző, csúfságos Isten
krétaportól kiszáradt bőre s világ porától elnyűtt mosolya.
Mint papírzsákba gyömöszölt kőművestörmelék:
vedlett, kifeslett minden.
Kényes gyomroddal minő magasságba kapaszkodhatnál még. Hova?

(Nagyapja jár az eszében, a spiritiszta szeánszoknak hátat-
fordító autodidakta, akit bátorrá tett a tapasztalat,
elhamvadt életével hiszékenyen ment, sodródott az Európa-zárat
feltörő kontárok elől... Mennybe? Pokolba? Az ajkán lakat.)

* Matuz János: Carnivori (Húsevők)

Értékkrízis

Tolong a kő, a szó; az atomok
árnyéka láthatatlan. 
Fantom a föl nem ismert lehetőség. –
A megváltás kánonja: üres katlan.

A nemes egyszerűség indulója elavult. 
Csontvelőben a halál akaratlan.


Néhai éned

Méhrajzás, napos kábulat - mégis
kívül, belül, mindenütt csak a fétis,
az érdemekkel dúsított ünneplésmánia
árnyoldalán kénytelen vagy kivárni a
dilettánskultusz aránytalanságát;
a vég krónikus üzemzavara vár rád,
te, kiagyalt lét 
alattvalója: mondd, mi marasztal még! - 

hihet-e még valamiben a bepánikolt világrend?
(néhai éned csak önmagának mond áment).


A múlt sakálja egy távoli temetőben

Sórét és római 
sóbánya;
nagyapám néhai 
rémálma. 
Apai tiltások, 
leégett 
fenyvesek. Villámlott: 
feléled
gyermeki ösztönöm, 
vaklármán 
túlfénylő vágy s öröm 
(sóbálvány- 
jövendőm süllyedő 
koholmány);
tordai temető 
hegyormán, 
vakító háborús 
ég fölött, 
hősihalott-gyanús
csont zörög.

Felleg, bár beborult, 
tovaszáll; 
ő sincs, ki erre dúlt 
(a halál)  - 
már csak e szőrehullt 
ős sakál, 
s egyetlen fűszál-múlt, 
szalmaszál.


Dögcédulás változat

Őrült zuhé (!), nem ettől sérült
az emberi test s a tudat -
a bomlás benned gyűjti erejét,
te elfuserált változat.

Áttetsző rügyfakadás; félted
minden szókratészi szavad
hitelét; Jézus-képzelgésed.
Hajlatokban s a zsigerek alatt

kétely vagy káprázatos penge-
élű szörnytudás sunyítva vacog.
Megbomlott jövendőben emberi
(jönnek még dögcédulás tavaszok)

lénynek látszani is kockázatos.
Kísértet-énünk okádékfoszlányt dadog.
Szószirom-cirógatás helyett
csak megkergült nyelvficamok.

 

Az ideképzelt másnap reggelek

Az elérhetetlen, a meg-nem-történt
izgalmának, iszonyatának üres 
hálójában. A nádszál-rögeszme, hogy 
egyenes maradj, holott jobban izgathatna
a más modor, az új fényhatások
lélegzetelállító lehetősége
(Tintoretto virrasztó tekintete
a fojtott levegőjű középkori
históriák árnyékában). Ma is
csak csonka arcok s védelemhiány.
Nem az aggaszt, hogy egyszer csak
eltűnsz innen, hanem maga a belső táj
porlik, süllyed, apad, szakadozik
szét, foszlik semmivé végérvényesen,
harmatos lelkiismerete hiába remeg. 

A tudatalattiban

Midőn már csak a kifényesedett semmi.
Meddig lehet szimulálni az életet?
(Meddig érdemes? A sarkvidéki tundra- 
farkast álmában forróság önti el s fölriadva
elolvadni látja a édenkerti jégtömeget.)

Az áldozatok rég elkeveredve már az ürülékkel.
Dögevő utókor! - az új helyzettudat nem hülye 
beleélni magát az örökös iszonyatba. Elvakult tűrés-
határ: a vétlen hagyomány tömörségét kikezdő 
türelmetlen tapsorkán és felhígult indulatok.

Ez lenne az ellentétek csodálatos harmóniája? *

* Szentkuthy


  (Kiáltás)

Gyanútlan hírnök a vers – lenyakazva
kegyetlen népség ünnepén csak
riogatott pernye: régi ruhák redőiből 
s mint álmomban hallott kiáltás:
„a hatalom hátrahagyott
nyomasztó hamujából úgysem
rekonstruálható világod!”

 

A karácsonyfa alatt és más családi fényképek

Belehülyülsz a nyilatkozatokba, bele-
hülyülsz abba, hogy halandó vagy;
felütsz egy könyvet (mi sem könnyebb)  ­-
hogy elhitesd magaddal, nem képzeleted
koholmányai azok az árnyak, a nagyanyád
zománcos vedrével ott lohol kemény izmú
apád eloltani a gyújtóbomba lángjait az
Aurel Vlaicu utca végében. S nemcsak a
a Pórucék mészárszékében üvöltő kutyát,
de a szekrényajtó nyikorgását is hallani lehet
a világháború előtti hálószobahomályban.
Félkegyelmű minden kegyelem, ki hiszi még, 
hogy időtlenül sütkérezhetünk fényében 
a mennyezetig érő karácsonyfa alatt vagy az 
ajándékgidát szorongatva egy négylevelű 
lóherében. Túl késő van, kedveseim. 
(Ma melyik angyal az ügyeletes vajon?)