Papp Attila Zsolt versei

A bolygó nevet talál

Aki nevet ad a halott tengereknek
s néma városokban gyújtja meg a lámpát
– messze még az őszi, ismeretlen gyermek,
ott keres, ahol már senki sem talál rád.

Pokolba a régen elfelejtett névvel:
más kultúra készül, romjain a Délnek.
Közeledik csendben, gyanakodva kémlel,
figyeli a gyermek, miről is beszélnek.

Mintha az üres táj megelevenedne:
„Jön majd egy alien, változó alakban,
emlékeztet régi, elképzelt nevekre,
általa lesz minden kevésbé lakatlan.”

A szabadnap vége – lassan tér magához.
Látni már az arcot, csodálkozva nézi,
szavak nélkül, ahogy úrrá lesz a káosz.
Arról, amiről kell, nem lehet beszélni.

Vízimozi

„Hiába próbálkoztak, Imre Erzsit nem tudták megmenteni.”
Újság, 1913. szeptember 18.*

A rossz oldalon ugrani a vízbe –
ez nem szép, Mester, kisstílű a játszma:
belökni egy hamvas női testet
a mélyben érlelődő áradásba;
e regényesnek tűnő fordulathoz
állt tapsháttért a város, hogyha tetszett.

Ha mindent rögzített a felvevőgép,
s minden ott a képen: távol és közel,
a folyton megtörténő pillanatban
– a kép mögötti tágasabb mezőkben
mi változik, mi merre mozdul el?

Valaha nő volt, emlékszünk reája,
és őrzi őt egy titkos filmszalag;
de most merül, leválik róla minden.
Kattog a gép, körül a táj, a látszat:
a mozdulatlan, langyos őszi nap.

Ez lesz a saját némafilmem.
*
Az se számít, hányan úsznak érte,
ha egyszer ő a vízbe lépett
– e fejezetet nem olvasták ott, hol
megírták hajdan ezt a véget.

És hát – mehetnek érte húszan,
ha övé a mai főszerep
a víz alatti Hollywoodban.
*
Valahonnan ismered az arcot,
amely betölti most a vásznat,
azt az elveszett tekercset,
ami épp megy, már mintha láttad,
s a hely, ahová visszajárnál
éjjelente a vízi tájban:
az a mozi még láthatatlan,
amelyre egyszer rátaláltam.

Úszik egy lány a mélyvizekben,
ki odafönt mellékszereplő,
de ebben a filmben ő a hős.
Ez volt a legjobb műve, Mester,
bár egyre kevésbé ismerős.

*Az első kolozsvári némafilm, az 1913-as Sárga csikó forgatásán az egyik színésznő, Imre Erzsi belefulladt a Szamosba, mert a csónakjelenetben a rendezői utasításokkal ellentétes oldalon ugrott a vízbe, és elragadta egy örvény.   

 

Három nővér

Andrásnak és Antonnak is

Három nővér 
indul sorra,
évszakokból 
Évszakokba.

Őriz engem 
három angyal
szelídséggel 
és haraggal.

Három álom
el nem enged.
Nem várok már
új szerelmet.

Régi mestert 
gondolj újra:
három nővér 
kél most útra,

három szél fúj, 
három tenger
folyik egybe 
Életemmel.

Három tenger
hét határt mos,
várja őket 
kilenc város.

Kopár tájban 
sziget zöldell,
három tavasz 
indul ősszel.

Tél közeleg 
– áll a váram.
Három élet: 
ezzé váltam.

 

Kihullott idő

Tizenhat hónap: más világ ez,
az élet légüres térben telik
s megszakadt a régi folytonosság
– az idő szövetén egy rostalik.

Szürke sáv, az emlék senkiföldje,
mit nem hálóznak át a délkörök,
megrekedt a létezésnyi résben
egy meghalás és születés között.

Jelentése nincs: tizenhat hónap.
Az élőlánc itt nem ér össze már,
kihullott idő, s mi összekötné,
csak én vagyok – az óra körbejár.

Van valami ott, a senkiföldjén,
átjár valaki a héthatáron,
azon ügyködik, hogy találkozzék
egymással a nagyapám s a lányom.

Így hangozhatott a holdraszállás,
Atlantisz, titok egy népmesében…
Ha a halmazok nem metszik egymást,
ki tanúsítja, hogy én is éltem?