Eszteró István versei

Levél Ovidiushoz

Írod, mint dobogott szíved a hajdani
Versek napsugaras, tiszta zenéire
Még barbár Tominak vad ricsajában is,
   Ábrándok ligetébe vitt

Olykor, merre babér s csók aromája leng: 
Ó, bár számkivetés vége jöhetne már
Ízes borral eléd, és megölelni, kit
   Több mint kétezer éve vársz!

Ámbár balga időnk még türelemre int,
Hol vak pragmatikus fegyvere lő bakot, 
Antik pompa kecses lelke elillan a
   Zordon szürkületébe tán,

Íz, szín, tűz lugasát gép takarítja el 
Tőstül, és a dicsők álma dugába dől,
Hordó, dézsa hasán zúdul a bor ki, mint
   Káposztánk savanyú leve,
Lélegzés elakad, oly sanyarú a dal,
Hajlong rongyaiban botladozó erény,  
Csakhogy táncra se jó összeakadva láb,
   S görbülten a derék iszony.

Immár Róma terén rúgja a port bice 
Versláb, több is, ahány lenne az olvasó,
S nem olvasna, ki ír, stílusa romlana,
   Inkább egy sms-t ha küld, 

 

Megtárgyalni ma így illik a randevút:

 „Tűzz műsorra vacsit, príma piát, keVly 
Rkélyedre, naHt, Lnavigál6ok,
   Hidd L tuttira, szép Corinn”.

Szállhat, Mester, a dal, fészbukon áll a bál,
Hol nyelvet kihalás sem fenyeget, habár
Néhol háza mobil, szíve merülne le,
   Bocs, most épp sms-t jelez.


Lomtalanítás

Sok év kacatja összegyűl, 
kívül, belül se fér el, 
tavaszba, nyárba ősz vegyül
a közelítő téllel,

egymás hegyén-hátán tolong
a tárgy, a csatlós emlék,
volt csatatér porába font
sugár tart seregszemlét,

füzetbe írt betűgomoly,
hitvallás, tinta pacni,
törött tükörbe fél mosolyt 
próbálgatsz összerakni,

páratlan szárú fémkeret
lencséjén szürke hályog, 
szellő lapozta tételek
menesztett hazugságok,

foghíjas klaviatúra,
kábelhalál, világháló
aranyhala sárba fúrva,
kívánságokon pókháló,

dobozka, színe nincs szalag,
tán félretesz, még megbecsül
a fiók, kincseket tagad
le, eldugdosná legbelül,

a vállfákon lengő magány
személytelenné lett ige,
a hiányokra nincs arány,
felöltözik a semmibe,

por, pára, füst időidom,   
kering a dolgok lelke itt,
egy villanás a fénycsíkon
sötétbe fordult percekig.


Kristálygömb 

Elbocsájtott kezek nyomán 
befagy a lég, kristálygömbben
évek hava hull szaporán
cikázó halvány körökben,

anyám száll kislánykorába,
ruhácskája hókristályból,
menyasszonyi máris tánca, 
megágyaz hófehér tájból,

deres haja leng az égre,
jegenyefa tótágasban,
csillag tapad a gyökérre,
szénvasalót lóbál lassan,

télvirágos függönyökön
rebbenő kékeres kézzel
simogat már mindörökkön
kavargó pehelymesével.  

Grönland vagy talán nagyobb is
lélegzettől lélegzetig
a körénk fagyott golyóbis,
forog néhány évezredig,

elbocsájtott kezek íve,
hajtincs, ujjcsont ezüst tálba
jégpáncélból a felszínre
kerül ásatásnak hála,

lefújják a törmeléket
homlokról, elgörbült szájról
kímélve igaz igéket
szorongató jéghazából,

lúdbőröző tócsafényben
egymásra talált szótagok
elvillannak kéz a kézben,
egy kristálygömböt forgatok


A megváltás hullámhosszán

Hallgatom a danát
félig szenderegve,
álomszilánkok közt
betör életembe,

mintha fakó hangon
tér- és időn túlról
kínban forgolódó 
száz galaxist súrol,

mi közöm hozzá, ha
lázas űrben fázik
cserepes ajakkal
valahol egy másik

világnak virága
vasszeggel veretve,
mikor fűnek-fának
megvan a keresztje,

hurcolja napestig  
lankadó énekkel,
lehet-e még hinni
megalvadt lélekkel

eszméleten kívül
lengő ősködöknek,
ahol a csillagok
markukba röhögnek,

hallgatózom mégis
fényéveken túlra,
talán a megváltás
kezdődik el újra.


Karácsony előtt

Kedvesem, ily bőven régen havazott, a fehérség
    Bűvös erénye ragyog ágon, az ablak előtt,
Tudnivaló bár, angyali pelyhek tánca kifullad,
    S kérdezed, ó, tavalyi hó hova lejt a sötét
Termeken át, herceg, hova hajlik a fátyla szakadtan,
    Hol csak a kerge madár károg időtelenül,
Súlyos fenyves alatt lépkedve, karácsony előtt tán,
    Fényözönébe fogott drágakövekkel a perc
Erdő fái között, ahogy álom férceli színes
    Ködbe vesző sugarát szédületek gomolyán,
Bárminek is nevezed, dadogás, a nyomába se érne,
    Fergeteges hatalom pillanatot koronáz,
Most keretén tompult reflexszel villan a tűz el,
    Zálogházba’ becsüs bajsza haránt bazsalyog,
Mintha szivünknek csillaga fogytán, s büszke karátja
    Fémes egekbe fakult mérlege vak tenyerén,
Mert behavazva hajunk, hogy rímel a tájra ezüstje,
    Olykor még ütemet vált monoton dobogás,
Mint sereg éve szeszélyes vér pezsgő tavaszában
    Megremegő jegenyén összezavart falevél,
S bár delelőjén túl megsápadt napja derűnek,
    Száz tanu, lencse, fotó sem igazán hiteles,
Meg retinám örökített tiszta idők kupoláján,
    Pelyheken is mosolyod ütközik át, szerelem.