Egy század arcai

EGY SZÁZAD ARCAI

(Részletek egy hosszabb költeményből)

 

Prológus 

Egy századnyi erdélyi,
honvédelemre alkalmatlan
közlegény állt hajdan
beszürkült Bukarestben
őrségben, lesben
kényszer szolgálatban.
’87 és ’88-ban
a Nép Házának árnyékában;
közel az üres boltokhoz,
hol a fény nem jut szóhoz,
túlélési gyakorlatok kényszerében
tizenhat hónapnyi légszomj-létben.
Ahol a képzelet nehéz próbája lett
elgondolni, hogy mégis megered
a megállt, szennyezett pocsolya-idő,
a megszabott,
az elcsatolt,
és a kaszárnya betonkerítése kidől.
Lesz ’89 januárja,
amikor minden mutató
újra a maga útját járja.
Lesz, ki megússza
ép bőrrel, sérült lélekkel.
Lesz, ki elfeledi
vagy magába temeti.
Lesz olyan idő
amelyben a valós történetek 
halvánnyá halkulnak,
csak arcai maradnak élesek
a kísértő múltnak.

Kornél, a raktáros
 
A legszemfülesebb újonc.
Szénafű káplár kedveltje.
(Barátságuk ára
pálinkával előfizetve).
 
Az első naptól a volt raktáros utódja,
a minőségi uniformisok tudója.
(Akit kedvel, aki véle jóban van,
tiszteleghet testhez álló zubbonyban.)
A természet felruházta 
gyakorlati értelemmel:
első ránézésre tudja,
ki milyen ruhát érdemel.
Tihamér és Döme mentéje ócska, kopott;
a Diák fél számmal kisebb bakancsba topog,
csak szakadozó szíjat adhat Millsteinnak;
némelyek fél pár zoknival állnak, várnak.
Gábriel ruhája új, bakancsa ékes.
Nem kérdéses, ki a szövetséges 
 
Oszt, pizsamát, 222 fehérneműt,
felszerelést, jelvényt
szúrós, gúnyos szavakat
eszet és leleményt,
és parancsolón hallgat.
(Mintha már öreg katona,
nem újonc zöldfülű volna.)
 
Leszerelés után rendőr
lehet belőle méltán,
hű törzsőrmesternek
szabályos mintapéldány. 
 
A Diák 
 
„A Diák”.
Harmadik naptól így hívják,
(mert így nevezte őt, Kornél, 
az örök magabiztosság.)
 
Mert különcsége mindig szembeötlik. 
Villanyoltáskor nem találja az övet.
Éjjel levelet, jegyzetet, fecnit zörget.
És az őrségben is olvas hajnali ötig.
 
Zubbonya zsebében angol szótár dagad,
szünetekben abból ízleli a szavakat.
 
A díszlépéseket olykor elvéti könnyen,
és tisztelegni sem tud katonához illően.
Az új teletexten
a hadi üzenet helyett
zűrzavar-verset ütöget,
ha nem érik tetten.
 
Mintha személyre szabott ködből
mérné a képzelt  távolságot,
mintha várná, újra élednek
a rég kialudt képek, lángok.
Pihenéskor méri az eget,
mintha nem volna jelen, tévelyeg máshol.
Szétoszló felhőket nézeget.
Nem kerüli a tócsát masírozáskor.
 
 
Puskacsövén a célkereszt 
a fegyvertisztításnál  elhajlik,
és nem jelenti a tiszteknek
Szénafű káplártól az őrnagyig.
De kiderül, ha jön a Nagy Fegyverbizottság,
és az elnöke lehordja az századot
a hadnagy és a kapitány dühöng, kapkod
 („ennyi ostobát egy helyen ki látott?”),
és valamennyien elárasztják mérgükkel
a bukásra álló, gondatlan Diákot.
 
A parancsnok szabotázs akciót, 
hadbíróságot és árulást emleget.
Mint a szegek, koppannak a szavak.
Távolba néz a Diák. Méri a felleget.
 
 
Gábriel
 
A megtermett, szabályos szőkeség maga,
kinek másoknál hosszabb lehet a haja:
ő a párttitkár-százados őrangyala.
Az erdélyi szilvalével
mindig hatásosan érvel:
enyhül a parancsok szigora,
nő a kivételesek sora.
 
 
Hajnalban Gábriel ajtót nyit lassan,
és sértőn zengedező himnusz harsan.
Egyetlen gombnyomásra
oszlik az álom-pára.
 
Harsogás és üvöltés.
A recsegő hangfal sivákol:
Szúr a sértő diadalmenet,
és messzebb szökik a távol.
A visszakényszerített sok élő kísértet
hontalanított létbe sorakozni lépked. 
 
Parancsszóra kezdődik hamar
hajnali nemzeti hangzavar.
Összesen kétszázharmincegyszer.
Nincs ellene orvosság, vegyszer.
 
Gábriel nem tornászik
novemberi fagyban
vagy sáros latyakban.
A százados-irodánál.
neki sok dolga van:
szolgál, csetlik-botlik, ágál
 
Hajtja a mély hála.
Nagyokat köpve,
csizmát fényesít
a himnusz szavára. 
 
 
Millstein
 
A hallgatag,
önérzetes visszafogottság.
A bajtársaknak egy balgatag.
Annak, aki lát,
sejti, benne mi lappang.
Rejtőzködő borongás,
visszafogott ragyogás.
 
Zöld szemében
egyszervolt házak állnak
kiolthatatlan, 
élénk otthoni tájak.
 
Átnéz a megnőtt,
hosszú-hosszú napokon
mint szürkélő fátyolon,
melyeknek le kell hullnia,
mint újabb rémálmon,
melynek el kell múlnia.
 
Éjjel, álmában többeket zavar
összevissza beszél,
ismeretlen, holt nyelveken szaval.
 
Teleholdkor az ágyából felkel,
és elindul csukott szemmel
megküzdeni a valós rémekkel.
 
Nappal szinte senkihez se szól.
Csak a Diákkal beszél olykor.
 
Készül elmondani neki,
hogy az Ádám név földet jelent.
Földet, mely elporlad, 
elsüllyed, és újra megjelen. 
 
Szénafű káplár
 
A vidéki legény.
Úgy terelgeti az újoncokat, 
ahogy a tehénnek parancsolgat.
 
Lám mégis lett belőle valaki mára,
több tucatnyi ember ugrik a szavára.
 
Ismételt vigyázzállást, büntető hasalást 
kéjjel osztja – lássa derékségét hadnagya.
De némelyekhez kíméletes, igaz barát:
a hízelgőket csávában soha nem hagyja.
 
Jelmondata szól monoton:
„A hálószobátok folyton
tündököljön és ragyogjon!”
 
5.30-kor a hangszórót túlharsogja,
és zavartan kapkod a parancs sok fogja.
A megalázás módjaiban válogat:
visszaél rangjával, fölényeskedik,
szabályra szoktatja a sorállatokat.
 
De egy reggel régi, sértő hangja
gyászos és halk lesz, mert az újonc bakák
szapora, dühös ütlegekkel
takarója alatt elhallgattatják.
 
 
Simaképű, az őrmester
 
Hangja pattogóan koppan.
Hisz a tökéletességben
rögeszmésen, megszállottan. 
Nem lehet ránc az egyenruhán.
A bakancsnak ragyognia kell
menetelés előtt és után.
A zsebkendő simuljon a zsebben 
folttalan, ránctalan, érintetlen.
 
Erőlteti a tökéletességet:
de hibával teltek a közlegények.
Nem ismeri a csillagos tisztek valós mását,
az utak makacs porát, sem a dolgok romlását.
A Diák nadrágja élén fönnakad egy kifogás,
Dömének, mint mindig, gyűrött a csákója.
Millstein még borotválkozás után is borostás.
és bakancsát nem vikszolta ragyogóra.
Vigyázzállásban élesebbek a szavai.
„Egy szörnyű század kényelmes kamaszai.”
„DE LESZ MAJD ITTEN REND ÉS FEGYELEM!”
 
„Ez az örök utópia” súgja Millstein 
–és a rend ura mellette terem.
 
 
Tihamér, a Lunguj
 
A nyakigláb, égimeszelő,
a tempós járású, 
ki a sorból késve lép elő.
Gőgös Gábriel
Lungujnak*  nevezi el,
és a szava megpecsételő.
 
Első a sorban, lesve tekintget hátra.
De utolsó a parancsteljesítésben.
Jobbra fordulna a Balra át!-ra. 
Szidalom  hull ismételten  fejére;
Őrmesteri korholás az ebédje.
 
De vigasztalja
 a naponkénti levél, éltető emlékezet
az elveszett ízek távolából,
amelyet tíz fekvőtámaszért átvehet
gúnyos hangú Szénafű káplártól.
 
Levelek jönnek, levelek mennek,
és nem enyhül súlya a jelennek.
 
Lunguj Tihamér egy reggel
nem ugrik  bakancsba, egyenruhába
sem a káplár, sem a himnusz szavára.
Fekszik mozdulatlan. Némán, süketen,
Ordítástól, ráncigálástól nem retten.
Áttetsző, magas fal nő köréje.
Tömény közönyén nem hatol át
a kaszárnya parancsa, törvénye.
Dühöng, tehetetlen a hatalom.
Rést nem tudni vésni a falon.
 
Hírzárlatos, levéltelen 
fehér termekbe szállítják át,
katonai kórházba rejtik
kezelhetetlen magányát.
 
*Román eredetű szó (lungul ’magas, hórihorgas’)
 
 
Sztáncsuj, a főtörzsőrmester
 
A bajuszos, büszke tiszt-helyettes.
Ha ő vezényel, a század lépte veretes
lehetne
de valakik a díszlépest
folyton elbotolják, elvétik 
és így egy órán át tart
a díszmenet az étkezdékig,
és egy legény sem veszi már zokon
az indulót hősi zászlóaljakról,
melyek átkelnek a Kárpátokon.
 
Ha cigarettaszünetben
a Hájas és Tilamér otthoni nyelven beszélget,
Sztáncsuj a szokottnál is dühösebb lesz,
és hamar kiönti magából a mérget:
„Azt hiszem, anyámat szidjátok,
 Ha nem értem, mit beszéltek!”,
 
 Ki tudja, a bölcs érv honnan fakad,
de miatta se félhangosan, se suttogva,
beszélgetni más nyelven nem szabad.
 
Szava ítél, elhatárol, kizár,
sokféle lelket uniformizál.
 
Most a Diák szól Millsteinhoz:
Marad-e még valami másság, 
méltóság ott,
hol terv szerint színtelenítik 
a világot?