Szondy György versei

Júlia udvara

Most dalra fakad az aranymadár,
és kacsalábon forgó kártyavár
fokán, fehér Júlia szép leány,
táncol nevetve, meg nem áll, nem áll.


Fülét befogva bőszen ellenáll,
óriás, sárkány, a burkus király,
ám hamar táncra perdül mindahány,
mígnem az est fejükre száll, leszáll. 

A kacsa talpa a helyén maradt,
fodor fejér bárányra vár a rét,
Júlia szép leány hazaszaladt,
 
az óriás sétál csillagos ég
felé, a sárkány hét feje alatt
párnák, kártyázik a király, s a nép. 

XII. 24.

 
Most egyedül kacagok, sápadt nevetéssel, Bach muzsikája
ringat a széken, látod a tél is, a hó, meg a szán elaludtak
egy kis időre, a holnap majd belerángat a téli cipőkbe,
és kisimulnak a pelyhek az arcon, a kézen, félek előre,
tán egyedül kacagok másnap, ha te nem jössz,és alabástrom
égen a felhők angyali gúnnyal szállnak a széllel elébed,
és beborítva a kedv maradékát, fáznak majd velem, érted?

 

Köd

 
Távoli, érchideg csillagidők,
rohanva, gyanúsan néma haraggal,
majd bőszen suhannak kitárt karokkal,
mindent elérve és minden előtt.
 
Angyali szárnyaik fürtje mögött
az álmos Űr kong, csalóka falakkal,
és millió rész szolga akarattal,
egésszé lesz most a karjai közt.
 
Vajon hová siet a mozdulatlan,
mivé fajulnak méla perceink?
Hány vég, hány kezdet él a pillanatban,
 
míg büszke éveinkre csak legyint
az örök mosolygó és változatlan,
majd köd borítja rejtekét megint.
 

Az ész egy tartománya

 
Az álmos Űr kong, csalóka falakkal,
csodás vezérünk arca ködbe vész.
Én erre tartok, és te merre mész?
A kutya se marasztal, bár az asztal
 
terítve még a bűbájos falattal,
de sajnos átkozott, ki visszanéz –
az ész egy tartománya majd nehéz
időkben átölel, és megvigasztal.
 
Ha nem fél senki, s nincs ami ijesszen,
nem mindegy merre lépsz? Talán igen,
vagy tán csak azt lesik, hogy elveszejtsen,
 
fullasszon bamba közöny féktelen,
míg táncra kel a törvény bájos arccal,
és millió rész, szolga akarattal.
 

Az ajándék

 
Így szólt Zeusz, nejéhez, Hérához:
„Csöndes a Föld így, ha nem kacag senki,
és nem sír soha. Bár igaz,
bánat még nincs, de öröm se szemernyi.”
És döntött bölcs Kronidész,
lett bánat és öröm,
sírás és nevetés, itt lent
a völgyben, a Földön.
És kedvére volt ez sok égi lakónak.
Mit szított az egyik,
a másik csitított,
és ha ez tagadott,
a másik állított.
A Hórák rendjét Árész dúlta,
és meghalt a csönd, elenyészett,
csak hevenyészett mása maradt
az emberi arc közönyének –
szürkült az ég és
sápadt az élet alatta.
Itt harc dúlt, amott vigalom
tanyázott, ám vigyáztak arra isteneink,
hogy emberséggel osszanak
ennek is, annak is,
erre is, arra is,
ha csönd volt, vagy béke talán,
hát egyszerre pihentek
ott fönn valahányan,
de ritka volt ez, mint 
öröm a gyászban.
Kronidész bölcsessége hatalmas –
mellette könnycsepp az óceán.
Ha rájön valaki, hogy ő miért tett 
valamit, hát ő akarta így és nem
az ember tenyérnyi esze, (mely arra
sem elég, hogy  önmagát megértse),
ó, nem az bogozta ki a kusza valót,
és ha akad ilyen ember, 
fönt gondoskodnak róla, hogy tükörbe
nézve piruljon, és ha tóparton
sétál, szemét lehunyja.
Így Zeusz, a végtelen elme, 
nem úgy tervezte, hogy
hangyavilágban minden apró földi
egyformán ölti magára az öröm
és a bánat kínos tudományát,
sőt, néhány férfit és nőt csak úgy
hagyott, mint annak előtte.
És csodálta egymást a sokféle halandó,
ez bambán nézte a vigadót, gyászolót,
az fájlalta állát a sok nevetéstől,
vagy sírt örömében, ha bánat érte,
és bizony többet vigadtak odafönt is,
átok röpült áldás nyomában,
és derűs volt így ez mindkét világban.
Máig se tudni:
vajon min kacag olykor a bánatos bamba,
s ha örömhír érkezik, miért hagyja abba?
 

Válasz magamnak

 
Fölfoghatatlan, hogy ne legyen Úr,
hát mikor adhatok választ magamnak,
kegyelmezz jó sors, és válassz magadnak,
ígéri a szerző, holtig tanul.
 
Fölfoghatatlan, hogy létezzen Úr,
zavarba ejt, ha a csodák alusznak,
farkuk behúzva, kushadón lapulnak
a műteremben, mozdulatlanul.
 
A száj tiéd, de ki használja azt,
havonta bért fizet az ész agyadnak?   
Rátarti szív dobban, mellet dagaszt,
 
egy Földet és sok űrt tégy el magadnak.
Kis csipogók, egy koncon osztozunk –
már egymagamban túl sokan vagyunk.
 

Ki lesz mi

 
Mondd, lennél kolbász, vagy krumpli, kövér manióka,
bendőket zsugorító manna? Vagy angyali rózsa
inkább? Tán daliás liliomszál, lágyan igéző
déli virág, szemek ősi varázsa, parány nefelejcs kint, 
hol fű és fa szeszélye tiporhat? Mennyire kedves
tested a szemnek, mennyire áhít árva magánya
bamba kezeknek? Kérdelek, és noha én felelek, te
rázd a fejed: nem! Nem leszel ismét senki szavára
senkinek ünnepi sült kolbásza, virága se többé.
Tested szép teneked, feneked már almakosárnyi,
nincs helyük ott idegen, jövevény idomoknak elég. És 
ennyi. Sötét gond gyógyszere torkodon átsuhan, újra, 
és csávából, bár négykézláb is, de kimászik,
kúszik mind. Aztán csend. Foltos Nap kacarászik.