Lászlóffy Csaba versei
Klímaváltozások szonettje
Visszaaludni. Van idő még? (volna!) –
Ahány helyen megfordultam – oda?
Abba, vagy egy másik dimenzióba?
Mi dönti el, mely korban kicsoda
voltam/vagyok; vagy csak lehettem volna!
Ha nincs véletlen, én magam szülök
fagyban, hőségben, hamis tavasz-holdra
néző esélyt. Folyton rákészülök
mióta csak az eszemet tudom
valamire, mit könyvespolcokon,
divatbörzén hiába keresek;
legfeljebb génjeimben zuhan, ível –
száz évig eljátszom még, nyugodt szívvel,
az enyhülést; a hazárd végzetet.
A romlás patetikája
A köd ha kígyófejeket rejt,
arra gondolunk, hogy kivétel nélkül
mind meghalunk (és nemsokára).
Ez nem vád, csak hát egy sötétlila
borostyán-halomra hullni valahogy túl
fenséges, patetikus – mondjuk, kétszáz
esztendővel a romantika vadhajtásainak
áporodott szagú elnyílása után.
Nagyapa mesél
Ifjúkoromban egy állott esővízzel félig-
telt, törött vázát tettem nagyanyám sírjára,
közben a csorba üveg elvágta az ujjbegyemet,
mely meggennyesedett, és fészket rakott benne
a halál. Ám az is lehet, hogy másként történt.
Postscriptum
Amikor 1939. szeptemberének elején René Char francia
költő azzal fejezte volt be a sárgarigóról írt háromsoros
versét, hogy: „Minden örökre végetért” – én kétségbeesett
ordítással adtam tudtára a világnak, hogy szörnyen éhes vagyok;
anyám a kimerültségtől félig már aléltan ölelt magához (valahogy
elfojtott egy ásítást), és talán arra gondolt, hogy túl sok, amit a
Teremtő egy három és fél hónapos poronty anyjától megkíván:
mennyi türelem kell a parányi fejecskéből kiszellőztetni a ködös
álmokat; mennyi bőségigény, amíg a mohón tapadó száj és szív
jóllakik, s még annál is több kockázattal jár majd a gyönge lelkét
ostromló minden ránk örökített meg új betegséget, bűnt elkerülni,
ki tudja, milyen szakadékszélen, ormokon. (Szerencsére, később
mindezek miatt nem lehetett szegénykémnek lelkiismeret-furdalása.)
A hasonmás-árnyék
Érzelmes dilettánsok árnyékában mennyi habogó-
l(h)ebegő »kakukkfióka«! – keresztet vethettek rájuk.
Sokak élete csak olcsó fattyúhermelin: közönséges
fekete bélésébe gabalyodva elnyel az örök árnyék.
Ha a szörnyűségek ábrái kivetülnek a légüres térbe
(hol már nem vehet célba az üldöző erőszak):
ki-ki ott keresheti igazi HASONMÁSÁT.
A 7-es számú szkennelt fotográfiát nézve
Az utólagos test(sz)építés gondolatban is
többnyire kérdéses (különösképp, ha
ölbe tette kézzel ülve a szoba levegőjét
elfelejtettük kiszellőztetni megint);
közben eszement ügynökök, rögeszmék
loholnak keresztül-kasul életünkön,
mind több a pusztulás, mint a színes ígéret.
Még eszünkbe jut olykor, hogy kiknek
maradtunk adósai – szomszédnak, megunt
szeretőnek vagy egyenesen az Öregistennek –,
többnyire persze későn, midőn már
nem szunnyad bennünk a csíkos fenevad.