Oláh István versei

TENGERPARTI FORGATÓKÖNYV

Csak a kenőcsök szelleme lebeg a vizek felett
egyetlen analógiaként a világ teremtéséhez
Csak a tevék változtak felhővé sívó homokon
Vízzel töltekeznek a holdnál ez már a dagály

A történetek nem valószínűek nem valószerűtlenek
Valahol a kettő határán végbemennek
Végigmennek e függő senkiföldjén Vagy mint pengeélen
a mutatványosok látszólag egyforma sorozata

Homok víz kagylók homok víz kagylók homok
szokásos déli op-art Közepében nő és férfi
Egyikük szeme mögött galamb aranyos tollú
A másikéban a földtörténet hüllő-monstrumokkal

És mint egy petárda dörögve robban az idő
minden korok celluloid emlékezete
A tömegben valaki most Gavril Princip
s egy osztrák hivatalnokpár épp konflist bérel

Egy asszonyság egy berlini intézetben lakik
amelynek névadója maga első Vilmos
Ám Wassermann az igazgató és ez fontosabb
Kapcsolatuk morganatikus olykor frenetikus

Mozgolódás az emlékezet Marne-rétegében
szeptember második hetére meleg várható
s az esők nagy ellentámadása Utána
befagy a front De most még és már június van

A férfi tán porosz az asszony csak szép
nyakukban nikkeltábla névvel Inkább számmal
Fogd be a szemem finom kezeddel
villámnál is gyorsabb az azonosítás

Másutt úgy ülnek hogy tartásuk testük
a búr háborúra muszáj-emlékeztető
amott hatalmas nagyítólencse alatt
egy boszorkány lángol s egy keresztes lovag

Az ég kék és az üstökös egyre késik
szászok Hastingsnél a normannokra várnak
Vas-maszkjaik fölött a legyőzetés tapétája
selyemmel varrt írás ISTI MIRANT STELLA

Szólalnak szépen harsonák Itt a szakállas csillag
A férfi-üstökös megrakva moszatokkal
Partnak settenkedik egy hullám Halhatatlan
s viszi viszi a prédát e bak-Európét

Az innenső parton már csak egy hintó marad
a fejedelem és négy fia mint egy faliképen
Aztán a látvány mézszínű levegővé foszlik
és minden áthömpölyög halni a szemközti partra

A vizek s az idő képi labirintusában
elsistereg a fonal Égő selyemzsinór
Törökül törökül hügy kürülük hüzü
Hogy kerülök haza Hogy kerülök haza

 

AKÖZBEN MIKÖZBEN

Ez az időtlenség saruja, mondom,
hogy belépek az előszobába. Elektra
vagy Antigoné lábán láttam utoljára?
Az Éneklő Angyal lábán, ki torkametszetten
lehullt a dómról? Segesvár zömök
városában, hol még a toronyban trónol?
Nem ez a fontos, inkább hogy az ajtót
kinyitva látom,
mint a huzat a melegben,
átkóválygott a házon.

Egy hajszálát elhullatta,
halkan szisszent a szőnyeg,
kettévált alatta.
Nem úgy, mint a tenger,
hogy száraz lábbal
kelt át a Bolyongó
bolyongó hadával -
hullt manna is, persze,
s akinek éhsége
akkora volt, mint mersze,
fölvette, ette,
ó ez a csont-bőr menet,
mint majd később
negyvennégyben – üzenet
otthonról – és térdig gázol a vérben,
s akkor más és mások hullnak, nem manna.

Aztán elhasal ő is, föl nem kel többé,
hamis sorvégi csengő: mindörökké
fényeskedjék neve egy községi emléktáblán,
amit bürök és papsajt rejt. És vándor, ki arra jársz,
vidd hírül. De mit? A kirakatot,
ahol tetszhalott legyek hevernek egy mosógépen,
ásók, kapák feketednek, vászon fehérül végül.
Égül?

Alatta mezítláb, bakancsosan, akárhogy,
de járjunk! Mint a gondolat
a koponya boltozata alatt,
nem futva és nem settenkedve,
föl se nézve talán az egekre,
egymásra, igen. Milyen rég akartam,
mondom most, de elkéstem, a csoport,
az üteg – a fiúk! – piros csizmáinak
nyomát hóval fújja be a tél,
ha szaharát játszunk: homokkal a szél,
s eltűntek a vers pegazusán,
elkocogtak az epika tevéin.

Egy korty bort,
egy flaska vizet a szomjazónak.

De most nyár van. És még valami
az előszobában. Ki kószál
bakacsin sarujában?
Ha azt mondod, strandpapucs, a hippiend előállt,
tessék beszállni. S mint a vidámparkban,
vidáman siklunk, hófehér sál lobog utánunk,
be a fantasztikus kastélyba, tükörterembe,
denevérbarlangba, labirintusba, hogy kiáltozva
keressük egymást, aztán egy jobbra
vagy balra mutató ujj: a kijárat,
s az emberpár kivonul e délutáni paradicsomból.

Akarsz egy almát, kérdezem a piac betonasztalánál,
tán többet élsz majd, tán többet tudsz.
Hagyjuk az okoskodást. Hamuszín csuklya
fejeden, hull, hull az eső, negyven vagy
négyszáznegyven napja. Feloldódtak a dombok.
Te, a hasztalan virrasztásban!
Itt a vége, fuss el véle. De nem mozdulsz,
hát kiáltom még egyszer, rossz színész
a replikát: fuss el velem, fussunk, fussunk
az Idő termeiben. Itt vagy ott fölsejlik
egy szövőgép, a klasszikus ipari forradalom
tétova emléke. Az első gőzmozdony, az első
luxusgőzös, az első hidrogénbomba,
az első holdraszállás árnyképe. A kőzetek
megelevenednek, mint még egyszer,
amikor a radar rakétának nézte a polgári madárrajt,
és majdnem. Amott az egyik bolthajtás alatt
nézd, mi vagyunk. Az aranjuezi szép napok,
s a színhelyek tán 1:500-as lépték szerint,
a mozdulatok – a visszajelzések a kócos párnán,
a pulzus egyre ritkább, aztán lávájába fagy
a lüktető táj, az izgalom borzongásba csap át,
csend lesz végül.

Homokláda-táj
a bokrok zöld belövéseivel.

Hogy leszámoltam veled! Most már északra kell menni
egy jéghegedű csalogat, jégtülök tutul, ki hinné?
Jéggé váltál, mert visszanéztél. Valahol
az Egyenlítő mentén a legkorábbi város látszik,
amilyen soha nem volt. A városszél bokraiban
kuncogó leányzókkal kergetőzünk,
ezer kicsi Piroskával, a kosárkában
minden földi jó. S közben nagymama vár.
Vár nagymama, akit eltemettünk, akit
a farkasba temettünk,
játszunk tovább, s ki tudja, ág reccsent
vagy pedig az eltiport szemüveg,
amellyel Piroska és a farkas meséjét
olvassa újból, önnön felfalatását, miközben
az erdő, a város, miközben a lányok, miközben
minden. S aközben miközben.


FEHÉR FÖLD

A csitári hegyekben van az Ózon hotel.
Ablakai mind nyugatra nyílnak, este
van még egy utolsó fellobbanás.

Legkevésbé a természettel ölelkezni,
minden az ablakon túl történik ezentúl.

Mi ez, az osztályharc,
a népi majd polgári demokrácia
Balatonszárszója?

Dehogyis feleim, s ti az egészek, sőt másfelek,
élő halhatatlanok Otthon felejtettük az esernyőt,
de a hol jobb, hol bal hónaljba csiptetett irodalmat
soha.

Így vonulnak ki az új világba,
mert ne feledjük, újjászületett a táj.

Vettem két üveg sört, hagytam a banzájt. Csillogó
posztmodern pillantások. Feljött az irodalom
napja-holdja, nap s hold alatt a székely sas
nem lomha, csak épp az utópia
beérhetetlen szárnyalásával. Ha vannak még
a nyolcvankettes gyalogezredből, akkor mi
azok vagyunk. Mi mindig tudtuk helyünk.
Azt mondod?
Ez a helyzettudat egy átlagosnál nem különb
táj és történelem befagyott monomániája.

*

Szóval megvettem két üveg sört, belekortyoltam.
Elheveredtem a kaolinföldön.
Teljes csend. Tárna. Az egyik fal porcelán,
a másik hófehér sötétség.
Nem mondom, jó így. Ide nem hallik
az arc- és világképplasztika lézereinek sercegése,
a páciens fojtott utasítása: aztán nehogy annyira,
hogy ne ismerjek magamra.
Elég, ha mások nem ismernek rám.

*

E pillanatban még az se zavar,
ha az ebédlőben egyre nő a zaj,
mintha aszerint adnák a csirkemellet,
ki minek mondja Wass Albertet,
mert hogy mondták másnak, nem vitás. Hiszed –
nem hiszed, itt, Csitárban is van haladás.
Ö... ö... ö... hát persze, az irodalom,
s mint mindig, most is az író a bakon.
– Tán az írónő? – néz a rokonszenvesen nyegle
székely zseni (hm) pontosan veled szembe.
Hát az épp Leszboszig lovagolt
múlt éjjel, s ma reggel még sehol se volt.

*

Uram, mi ez a kaolin,
ha egyszer nem mandolin,
amin az érzelmes írófajzat
elhárfázgat, ha épp nem hallgat,
ahogy csacska hegedűn is elhegedül
ez a zsírpapír-orkeszter kegyetlenül,
nyúzza-húzza a kor dallamát,
oda-vissza, ide, át.


PÁRHUZAMOS ÜTKÖZETEK

Tudjátok mit? Kapjátok be, mondta,
ez a versem* vége. Azzal
tisztelettudóan meghajolt,
a széplelkek persze elszörnyedtek:
nahát, münköt aztán soha így
meg nem sértettek se magyarba',
se Bukurezsbe, ahol egykettőre
lebozgorozzák az embert.
Hát ezt is megértük, hogy saját
otthonunkban!
Holott ez így nem igaz, mert
Gyergyószárhegyen reszkettünk a lovag-
terem hidegében, s ebben a márvány-
hodályban még aki leginkább otthon volt,
az akkor pompásan ifjú Bethlen Gábriel, Erdély-
ország későbbi fejedelme. A Szármány
felől érkezhetett, ahol a festők meg a
szobrászok minden nyáron fellázadnak,
és összetörik a föld meg a vizek konvencióját,
a kő s a kővé vált védekezés rejtekhelyeit.
Így legalább védtelenek azontúl a következő
lázadásig.
Gábriel nagy télből érkezett, alig látszik ki
a nemes prémekből. A cserépkályhának támaszkodik,
mint látni fogjuk majd a huszadik században,
rosszul fűtött színházainkban, hű, de okosan
beszél majd
a küsded nemzetről, mely előtt nagy jövő áll.
Hát persze hogy okosan beszél, mert akik majd
megírják, rendszerint költők, mono-
mániás drámák komponistái, ő pedig csak egy
fejedelem.
Bethlen a csempének támaszkodik,
negyvennégy, az is lehet, hatvanhat lovagalakos
csempéből áll a kályha.
Egyik olyan, mint a másik, végül pedig
mindegyik. A lovag lándzsát szorít
hónaljába, előrefeszíti, a turnír
mindenkori támadó mozdulata szerint.
A ló szintúgy, merev mén-dárdájával
robog az ütközet, pontosabban az ütközés
pontja felé. A végét
nem tudni, mert negyvennégy, az is lehet, hatvan-
hat lovag s ugyanannyi mén egymás mellett, tehát
nem egymással szemben.
Úgy tűnik, céljától és értelmétől megfosztott
ütközetekbe keveredtünk,
vagy az ellenséget láthatatlanná tette
egy varázsló, egy terrorista,
egy boszorkány. Ebben sincs szerencsés,
sőt szerencsésebb változat, legfönnebb
a párhuzamos ütközetek vértelensége.
E pillanatban szólalhatott meg Bethlen
Gábriel, a későbbi okos idők fejedelme.
Tudiatoc mit? Kapiatuc be, és ki se engedjétek
szájatokból azontúl, mintha egy darab
örökkévalóságot tartanátok a nyelvetek alatt.
A szerelmet! Kölykét a nőstény,
mögötte az erdő lángol, nem a nap.
Kapiatuc be és egyétek,
erről szól az egész élet.
Mint egy falás kenyeret,
amit kiköpni se lehet.
Tán ezt mondta dallamosan maga elé, s ha nem,
akkor mást. Mert akkor is nagy tél volt,
ezt a kályha mellett is érezhette
tüdejében az ember.

* A gyergyószentmiklósi Gergely Edit verséről van szó.


AZ ARANYSZARVAS ÖBÖL

1. Nézzétek, az ott

Egy fokhagymaszagú buszban menekülünk.
Két török, három görög, egy albán.
– Mind tökös legény a talpán – mondja
az örmény, szemüvegét törülgeti, aztán
vége az értelmes beszédnek, hadovázunk:
– Ott a haza, ahol a haszon – böffent az
egyik török. De hol a haszon? Ott
az új haszon (mert az a rongyos régi),
ahol az új haza. – Drága nercben lófráló
muffok, Mercedes, Opel – kiabál a görög.
A reggel én adtam neki egy darab kenyeret,
egy fő fokhagymát.
Golfpálya. Golflabda. Golfnadrág. Golf-áramlat.
A mennyország a huszadik század komfortjával.
Fehér s fekete angyalok golfütőkkel, angyal-
csinálók, a teljes Boney M, amint
megdicsőül egy koncerten. Felszáll a hetedik
égbe, ül jobbunkon és énekel.
– Éppen csak megérintettem a kicsikét, aztán
hajtottam tovább. A menekülés állandó.
Változatok az állandó menekülésre.
A szorongás elől? Egy csíki vagy
udvarhelyi tarkója vörös szivacs. Ül és tudja,
a tarkóját nézem, nem a tájat.
Nem fordul hátra. Ő a kisbusz vezetője.
Ha megfordul, megszűnik félelme. De akkor
a szakadékban kötünk ki nyugodtan, és
félelem nélkül. Féljünk, hogy éljünk, dörmögi,
és nyaka lilára vált. – Nézzétek, az ott
az Ararát! – mondja az örmény,
az a kopár csúcs, tetején tévérelé, menedék-
ház, Noé bárkája. – Ailinosz, ailinosz,
hajtogatja szakadatlanul a görög.
Vedd úgy, egy fenyő- vagy olajfaliget,
a születésem vagy halálom neve.
Ailinosz. Szeméből patakzik a könny.

2. Parampapam

Valaki karomra horgonyt tetovál,
nem törli le senki, majd
csak a halál.
Ez a horgony tart, nem enged,
nehezék.
Itt tart, hogy születtem egyáltalán,
s tart minden emlék.
Minden, mi félmúlt vagy egészen az,
ami megtörténhetett másokkal, velem,
ami megtörténhetett volna.
Aminek csak ő, csak te,
csak én vagyok tudója.

Pampapam, parampapam,
taramtatam, tamtramtam:
ez egy sláger a tegnapból,
s a holnapi sláger,
ha majd felfedezik a tegnapot,
a Marinát, a Csaó bambínót,
a Duna-csatornát, a szalámisorokat,
a mindig korszerű gumibotokat -
fölfedezik végre Bolyait,
ki Vásárhelyen mathézist tanít,
Apáczait és Gecse Dánielt,
jelt a falon és a mesteri jelt
a Váradi Biblia félig égett lapján.
Vízjel a tűzön: NYOMTATOTT SZENCI ÁBRAHÁM
ÁLTAL A VESZEDELEM ELŐTT VÁRADON,
EL-VÉGEZTETETT COLOSVÁRON.

Jól írtad, Ábrahám, valóban elvégeztetett?
Tetovált bőrömön homok, és most emléktelen
az emlékezet.
Veled is megtörténhet egyszer?
Én mondom, kétszer, sőt többször is.
Asszonyom, szorítsa kezem e megható
magvaelszakadásban.

Kinn, a szabad vizeken nyár van,
s a homokban: gazdátlan horgonyok.

3. Európé elrablása

Mi ez a közhelyes időtlenség,
és miért rajzolsz aureolát,
amely (állítólag) földrészeket,
korokat, falvakat fog át,

pontosabban burkában tart,
szétszakítani nem lehet,
s amelyben a halhatatlan:
ahogy a bő harmat pereg,

a kaszásra, a kaszára, a fűre,
és bár eltűnik hajnalig,
nyugodt lehetsz, halandó,
halhatatlanságára megtanít.

Ezért vagy azért a mítosz,
hajdani agrártársadalom,
Európét bika rabolja el,
Zeusz, az aranyszőrű barom.

Azóta nincs nyugtunk az állatoktól,
mocorog, meglódul a Bárka,
s az eleven rakománnyal,
velünk indul a nagyvilágba.

Arcod a szélbe mártod, szárítsa,
most hátranézel – egy percet várj még,
árnyékukat vesztik a fák, nem,
gazdáját veszti árnyékba az árnyék.

4. Füllencs, Rézorr, Egyszem

Ha majd megkérdezik, hogy is volt valójában
ez meg az, s egyik vagy másik hajó
igazából melyik tenger mélyén pihen,
és mi történt Füllencs kapitánnyal, Rézorr
másodtiszttel, Egyszem kormányossal,
az utasokkal – mert egyszer biztosan megkérdezik,
akkor mi lesz?
Először pánikba esel, a teljes igazság
szavai lángoszlopként törnek ki szádból.
Lehet hogy kitérsz, mert esendőbb vagy,
mint az a perc (utolsó lehetőséged),
hogy megváltsd magad. Akkor éppen
borotválkoztam, mondod, nem hallottam
a reccsenést. Vagy a kávémat melegítettem,
vagy leszoptam magam.

Nyaraltam északon,
deleltem délen.
Ha pedig még nem vagy eléggé öreg:
eltérítettek a szirének
mágneses viharai.
Csak utána hallottam, hogy történt valami
Füllenccsel, Rézorral, Egyszemmel.

Ne próbáld föl a mentőövet,
Üsd szét baltával a mentőcsónakot.

5. Címerek, parafrázisok

Aranyszarvas, Fekete Sas,
Gyémánt Oroszlán, Fehér Holló,
Ezüst Kecske, Vitéz Szabolcska,
rúgja meg, ha tudja, az Almásderes, a Pejkó.

Göncöl tapossa, mi alatta van:
Édeslyuk, Somostető, Hója,
az Unikornis, az Elefánt
sörön úszó bója.

Tell, ha kell, a címerember
címeralmára lő.
Szétmegy az alma, a nagyvilág,
vízbefúl minden kikötő.
A legénység, szegények,
a rátóti legények,
rosszul fogták a nyakát.

Ami volt: megkeseredett.
A világ nem csendesedett.
Süllyed a komp. Kikötöttétek?
Benne hallgatnak sötétségek.
A Három Tetű bezzeg, hangos,
munkálkodik a műdalos,
a műmunkás, a műparaszt, műmárvány
hőse. Czimbalmos,
Ács, Abodi, Ilyés, Mónus,
Antal, Fejér, Bódi,
nem győzi a csárdást ropni,
Műmárival a hejszát,
magukban a hajszát.
Török, Tatár, Tóth, Román kavarog,
így mutat az ábra. Mai magyarok.