Markó Béla szonettkoszorúja

Passiójáték

Részegh Botond: Fejek 1-15,
kávé, tus, akril, rizspapír,
68 x 68 cm, Csíkszereda, 2013

                    
1.
               
Csorog a fény a megnyílt koponyából,
feloldódik a megfagyott tömeg,
s betűk vannak megint, nincsen szöveg,
míg aztán összeáll, és már fonákról

látom, amit csak színről néztem eddig,
ahogy a kő alól a bogarak
mind szétszaladnak, s porba omlanak
hatalmas építmények, elrepesztik

körös-körül irdatlan sugarak
az égboltot, és földre hullanak
a felhők, mint a levelek a fáról,

mert kiürül a kert, ha terveit
felejti, s most éppen nem tud magáról,
de lassan-lassan úgyis feltelik.


2.
                    
De lassan-lassan úgyis feltelik
majd vággyal és reménnyel tikkadt tested,
s fut felfelé, ahonnan visszaestek
sokan már, s ahol mások szervezik

nyilvánosan halálod, és neked
annyi a dolgod ebben, hogy a formát
kitöltöd bentről, egy napot vagy órát,
amennyi még, nem több, az életed,

s ha úgysem tőled függ, nem érdemes
hát félni sem, csak az nem végleges,
ami belül van, mert a rózsaszín

vagy zöld kiüt az arc nyers csontjain,
és nem hal meg, csak betemetkezik
a saját árnyékával reggelig.

3.

A saját árnyékával reggelig
még együtt van, mert semmi sem világít,
de később glóriája majd kiválik
az éjszakából, s felemelkedik

ezüsttálcán a fej, ha csillapul
a fájdalom, hiszen kettészakadhat,
aki továbbmegy, s aki még maradhat,
éppúgy, ahogy az égen kifakul

napkeltekor a hold, de mégis ott
tesz-vesz sápadtan, és ismét titok,
ami tudott volt csecsemőkorától,

hogy halálába belenő, akár
a bukdácsolva repülő madár,
s kilép a lélek régi otthonából.

4.

Kilép a lélek régi otthonából,
amit te építettél, és neked
hagyom megint, mint egy emlékhelyet,
vagy inkább, mint egy régi orgonából

egyetlenegy sípot, ha itt marad,
s romlik csak félredobva, tehetetlen,
mert fent van minden hangjegy az egekben,
és várom, hogy majd visszahívjanak,

de az csak szó lesz, csak lombsuhogás,
verébzsivaj vagy bagolyhuhogás,
s hűlt korpuszát keresve, körbe-körbe

szálldos egy tollpihe, aztán kihull
az Úr kezéből, és el is csitul,
hiszen sötét lesz bent talán örökre.     

                    
5.

Hiszen sötét lesz bent talán örökre,
és ami fénylik, az csupán a héj,
s ahogy szétfújja ráncaid a szél,
úgy gondolsz rá te is, mint börtönödre,

ami elválasztott mindenki mástól,
a csont, a hús, a bőr, az illatok,
hogy ők ott vannak, és én itt vagyok,
s az sem jó már, hogy látszol és kilátszol

a többiek közül, mert így hiába
néznek megváltóként Isten fiára,
ha azt hiszik, hogy téged elkerül

végül a pusztulás, s nem halsz meg értük,
de szívedben jövendő szenvedésük,
mint egy fekete lyukban, egybegyűl.
                    
6.

Mint egy fekete lyukban, egybegyűl
minden kép, minden rajz, minden vonal,
de majd felbukkan lentről egy korall-
sziget nyers lángja, és el-elmerül

kezdetben, aztán végül kiszakad
a hullámok közül, még sistereg
egy ideig, a rózsaszín sebek
szétnyílnak, és mindjobban izzanak,

s akár egy kendő, már csak másolat
az ég, mert egy-egy arcvonásodat
idézi, végre nem vagy egyedül,

vagy ki tudhatná, újra áldozat
leszel, míg érik, fortyog, feketül
ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül.

7.

Ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül,
és ismét legkívül a végtelenség,
vagyis hitetlenség s reménytelenség,
papír vagyok, lehet, hogy felrepül

a testem, csak magára, súlytalan,
ha terhemet, mint papírnehezéket,
elejtem, és ha ismét nem remélek
semmit, hát jobb, ha mégis súlya van,

mert mindenképpen vinnem kell tovább,
aki vagyok, s nem azért, hogy csodát
tegyek, nincsen csoda, de föl-le, föl-le
            
járunk már rég a Koponyák Hegyén,
rigó fütyül bent, képzelt fák hegyén,
s kint száraz minden, sodródik zörögve.


8.

Kint száraz minden, sodródik zörögve,
s olyan már, mintha visszajátszanák
a gyilkosságot, és csak önmagát
figyelné mind, az égő szemgödörbe

kívülről hull a könny, s nem oltja ki
a fájdalmat, mert gőzölög a láva,
s múlik a zápor is, felszálló pára,
de így, ilyen tisztán elmondani

a zűrzavart úgysem lehet, s ha szólnál,
szavakkal szólj, ne mondattal, Uram,
hiszen külön vagyunk, nők, férfiak,

még a testrészek is, akár a szótár,
s az is véletlen, hogy hova zuhan
kihúzott fogként egyszülött fiad.

9.

Kihúzott fogként egyszülött fiad,
s kezed nyoma a vérfoltos zománcon,
én voltam-e az, vagy csak annak látszom
majd messziről, olyannak s annyinak,

mint haj, köröm és alvadt vér, amit
már lekaparnak, mint a barna kérget,
s kidobják, de jársz-kelsz tovább, nem érzed,
hogy megváltoztál, vagy hogy alakít

legalább valamennyit a hiány,
s gyötrődik, persze, szakadt holmiján
mindenki, és tán más is megriad,

akárcsak te, hogy nem sokkal elébb
még élt, s ha most csak mennyei szemét,
s ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy?


10.

Ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy,
s melyik vagy, mert ahogy lerántja rólad
egyikük a ruhát, és áthatolnak
a nézők rajtad, még heverni hagy

mindegyik, mint szólíthatatlan tárgyat,
s nem úgy, mint foglyul ejtett állatot,
hiszen csupán egy halmazállapot
az élet is, és mind-mind arra vágynak,

hogy végre látható legyen, melyik
a végső változat, mi rejtezik
a váz mögött, ha a rikító lombot

elejti, mivel szét is szedhető
alkatrészenként, de egyik sem ő,
se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok.

11.

Se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok
nincsen sehol, csak formátlan gubanc,
és az is mindegy, hogy hova zuhansz,
miután kalapáccsal összerontott

vagy megjavított egy rutinos mester,
ki megnyálazza itt is a szeget,
hogy könnyebben bemenjen, ha lehet,
pedig a fával, vagyis a kereszttel

a vas már nedvesen találkozik,
ha átcsúszott a húson, s ettől kezdve
mindegy, nincs visszaút, megváltozik

a múltam is, és nézem elszörnyedve,
ahogy leválik rólam szóra szó,
mert egytől egyig szétválasztható.
                    
12.

Mert egytől egyig szétválasztható
a történet értelmetlen betűkre,
ha semmi sem marad, mi egybefűzze,
s ahogy a pléhkrisztust is majd a hó

kétezer év múltán, fehér lepel
foghatná össze csak diribdarabra
hullt mondatom, de most még kitakarva
zihál minden ízében, ünnepel

velem, s azt is sikernek tartja közben
sok néző, érzem, hogy kiment belőlem
minden mocsok, de úgysem tartható

tovább, közösnek, más szóval üresnek
kell lennem, hogy bennük újjászülessek,
s mind fáj ugyan, mégsem vállalható.                


13.

Mind fáj ugyan, mégsem vállalható,
hogy ők majd én leszek, első személyben
és egyes számban élhetünk csak ébren,
fájdalmunk, úgymond, magában való,

és mégis van megváltás s visszaváltás,
ha már-már szemérmetlenül hever
öledben egy szakállas férfifej,
s gondolhatnád, hogy átok lett az áldás,

de fontosabb, hogy mint egy asszony-ágyék,
úgy tárul ki a véres Isten-arc,
mert Istennek látják szegény bolondot,

vagy tényleg az, régebb egy karcolásért
is jajgatott, s most nézem, merre tart
a test, amely olyan könnyen lebomlott.


14.

A test, amely olyan könnyen lebomlott,
mint orsóról a feltekert fonál,
emlék csupán, de minden sejtje boldog,
hiszen szabad, s végre szabadon áll

és várja már az újabb Máriát
fent a kereszt is, szörnyűséges cséve,
hogy szülje meg s feszítse rá fiát,
mert készen áll megint a szenvedésre

ott lent az emberformájú anyag,
s átrendezik a férgek, hallgatag
táplálkoznak a hajnali homályból,

mindig mindenkit feltámasztanak,
új nap kezdődik, s mint ledőlt pohárból,
csorog a fény a megnyílt koponyából.
                   
15.
(mesterszonett)

Csorog a fény a megnyílt koponyából,
de lassan-lassan úgyis feltelik
a saját árnyékával reggelig,
s kilép a lélek régi otthonából,

hiszen  sötét lesz bent talán örökre,
mint egy fekete lyukban, egybegyűl
ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül,
s kint száraz minden, sodródik zörögve

kihúzott fogként egyszülött fiad,
s ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy,
se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok,

mert egytől egyig szétválasztható,
s mind fáj ugyan, mégsem vállalható
a test, amely olyan könnyen lebomlott.


Holmi, 2014/3