Karácsonyi Zsolt versei

Francia levél

Kisasszony, kéthavonta látom,
a fogyó holdat hó fedi,
kéne, hogy velem korcsolyázzon,
ha udvarházát átteszi.
Nincs jégvirág az ablakon,
nincsen veszély, se partizán,
„már ezer éve itten áll”
túlzásba megy e türelem,
a hó a holdra visszaszáll,
elfogy, ön nélkül, énvelem.

Egyetlen betűbe húzódni vissza:
Ká. Erre rá lehet ülni. Akt fotó
ká betűvel, vagy ká betű barna
ruhás nővel, amit épp a képzelet
művel.

Kisasszony, kőszáli kecske
két emlője se vetekedne
az önével, ruhátlanul
jöhetne már a völgybe le,
mert elfáradtam szolgamód
latrok között elvetni súlyt
és más bibét porozni be.

Mozdítja karját,
befejezetlen jelzéssel felel.
Szerelmi szigor?

Kisasszony, szinte bármi ír
lehetne nékem – egyetlen szó –
a hogylétéről semmi hír.
A vágy, a hold, lelohad, elfogy,
és nem érkezik felelet.
Úgy sejtem én, hogy nem talál
egy jó francia bélyeget –
és nem is küldi vissza már.


(sárgapart)

A sárgapart
egy éve áll a ködben,
szegélye már szegényebb
mint a szél,
elmosva rég, a tűnő
nyári csipkék,
szemét a holló tél,
a fagy kicsípték,
és szélein
az értelmetlen ül.

A sárgapart nevét
megszokja tán
a szem, ha lát,
a szív, ha látni kél,
és megszokja cipelni
majd a hát,
a száj majd tőle
tanul nevetést.

A sárgapart!
A vén mosolyok öble!
Sötét, kagylós
kalózok rejtik itt
az elfelejtett, tűnő nyár hevének
hullámszínét és
sziklaszirtjeit.

Itt süllyedünk
az olvadó homokba,
villám gyanánt.
Mint téli rettegés:
saját nyomunk
vezet a farkasokra -

lovak vagyunk
hullámzó szélein.


Alba Longa télen

Szép a tél, a legszebb évszak,
eléd tárul éppen, nézd csak:
rajta minden hófehér.
Sétálgathat benne bátran
hóleány és hólegény.

Mert itt lakodalom készül:
kő a köddel párosul,
és az öröm pelyhei majd
betakarják városunk,

ami sima és fehér lesz.
Dimenziómentesen
ölelkezünk az időtlen
városokban, kedvesem.


A nyári kép

Most már pontosan nem is értem,
mit kerestem azon a képen,
ahol egész biztosan nyár volt,
éppen kinyílt a víg mocsárbolt,
és odabenn, a pultnak szélén,
a megszokott száz szellemlénynél
ezúttal többen gyűltek össze.

Nem is gondoltam semmi rosszra,
csupán egy régi, égi őszre,
amelyben él a jösszte, jösszte,
amelyben vár a nemvagy, nemvagy,
amelyben majd a nyár is elhagy.
De az az ősz akkor nem jött el,
csak játszottam, mint nyár a köddel,
azzal a régi gondolattal,
hogy elindulok a vonattal,
aztán elfogy a szív, a sínpár,
a vers is alig hallatszik már.

De persze akkor, újra, ismét,
lenyomtam az idők kilincsét,
és ugyanazt a tájat láttam,
amiben még sohase jártam.
Csak szellemlények élnek ott benn,
számlálhatóak, éppen százan,
akár az eperíz a szájban, úgy rejlenek
valami nyárban, és nézik, hogy az
idegenség, mint újra felvihető festék,
majd eltakarja mind a százat,
és nem marad meg csak a látszat,
amire mindazok vigyáznak,
akik az ajtón innen állnak.

Én sem indultam beljebb, mélyebb
helyet hagytam az idegenségnek,
miközben ott, a nyári pultnál
valaki szólt, hogy odakozmál,
ami most még halovány sejtés,
de átégeti a felejtés, és meglepetve
nézünk széjjel, mit kezdhetünk még
az egésszel.