G. Szabó Ferenc versei

Kettesben

Amikor végre Veled is
lehetek
néma harangokat
és sovány ebeket 
rajzolok

egy végtelen mosolyt ajkadra

(még azért is!)

ahogy szívod
magadba 
Világ
a csöndnek illatát.

Megnyugtat ez a kép.

Az ég asztala tele van
fénycsontokkal.

Megkereslek majd...

Megszökött Apám is,
kedvenc nótáját nem volt ideje befejezni.
Mohás ingei s elkoptatott bakancsai,
a maradék, a törlesztés rám maradt.

Csönd van. Bénító csönd, döbbent pillanat.
Mészkő-fehér arcomon vibrál
megbékélt, meglékelt utolsó sóhajod, Apám,
de fűben, fában, virágban
majd megkereslek -
egy őzmosolyban,
tudom, hogy ott leszel
egy világot kóstoló csecsemő első
mosolyában.

Vallomás

Elmennék innen, el,
oda, ahol nem üldöznek szüntelen
a voltak és a mák hiányai- sirámai, igen,
a csöndnek partján végre élnék, csak... élnék,
mint kígyó a szabadságra tekerednék
végre érezném,szorítnám,de nagyon,

mit sem törődnék zokogó otthonommal,
átmennék,elmennék még ma
egy más,jobb póthazában, az ám,

de jó lenne, jó,
csak két nap múltán
a honvágyban belehalnék.

Rend

A templom ég fölé repít,
hogy vagy, kisimítja ráncaid,
cirógat májuskor a fűzfa
ölelő ága,

gyermeked bőrén vérpecséted,
négykézláb mászva a gödrös utcán,
nagyítóval keresed neki a jövő
aranykarperec gyémántszemeit.

A forgószél nem zavar,
udvarodat kisepred, kidíszíted,
a csemetéket fölneveled,
mielőtt a kapu tompán becsukódna.

Mint minden vasárnap
kiülsz a padra,
a harangszó egyszerre sír és nevet,
hogy még itt vagy s őt hallgatod.

Múlik az időnk

Újból egy fehér éjszaka,
visszatérő száraz köhögés,
rövidre látó szem keres egy nyugtató mosolyt,
a ködös holnap térfelén-
kirámolt évek, múltak,
foghelyek, tar koponyák,
berozsdázott izmok, vízeres combok,
ki-kihagyó szívverések,
tört testek, balzsam emlékek
s az egyre gyorsuló zuhanás...

villogó tekintetek lesnek be az ablakon,
mi lesz ma: tor vagy egy könnyű vacsora?


A napokban megjelent Létdac című kötet anyagából (Garabontzia Kiadó, Marosvásárhely)