Paizs Tibor versei

A palatkai cinterem portikusában

D. 1991: „Deus est refugium nostrum…”

Hol egyszerűség s társtalan jelen
Egyre üresebb térbe lép át, 
Nincs ismerős, nincs idegen,
Csak váltott arcok mint staféták.

Hol habzón turkálnak ködök, 
s néptelen lesz eleven ének, 
hol fényt és lángot köpött
az égbe szikkadt örökélet,

ívben terül el ott a hangja,
hogy csendünk két partját áthidalja.

Az asszony eljövetele

Szépek derengő rémeként,
feszület sikoly-árnyaként,
ahogy a fűben felzokog
a sarló érv, a sarló ok,
gyapotpuha fondorlatok
érveként a szűnő napnak
haragvó eget kavarnak,
idéznek gyökér életet,
sárkányölő beléndeket,
lángsejtelmükkel éjszakát,
léptet egy béna téren át.
A részrehajló szánalom
egeket hívó fájdalom,
mint a hideg önző heve,
bikacsök vérző érdeme.

Jön hangos, nevető sirámmal,
nappalból fércelt éjszakával,
mint hatalomtól sújtott kába,
lécben a fűrész zokogása,
simulón, mint szűz barka selyme,
kancák felhabzó gerjedelme.

Ellép fölötted s alád terül,
kimerít, miközben elmerül,
mint árapály apad, dagad,
hol egybe áll, hol széthasad.

Úgy lép az asszony életedbe,
lábát nem látja küszöböd,
kettős arcát ha rád emelte
átkozod érte s köszönöd.


Paizs Tibor (1946–2014)