Czegő Zoltán versei

ÖREG AZ ISTEN

Megvénült az Isten, alig lát.
Már nem olvassa a Bibliát.
Az Új testamentumot tudja fejből.
Júdással alszik, az lábtól, fia fejtől.
Gyengült sokat a képzelet, a két kar.
Az ördög itt sok jót bántatlanul szétmar.
Fárad az Úrnál a megtartó figyelem.
Nem gondja, mi lesz velünk és velem.

A Gonosz  tengerbe hajt egész népeket.
Nem tudná ezt? Csupán a cseprő vétkeket?
Itt már nem csalódásról van szó.
Misét nem pótol a félre vert harangszó.
Nem lát. Nem hall. S éhen hal a gyermek.
Az őrült gazdag  új ábrándokat kerget.
Víz se jut, és már csak gyökér az eledel.
Vak már a Jó Isten, s magával felesel.


EGY KOPJAFÁRA

senki nem marad, ha menni kell

A Vártemplom erődtornya egymaga
őrzi az ostromok mohás nyomait.
Csonka felkiáltójel, idéző:
nélküle se élet, se halál soha itt.

Kívül és belül évszázadok nyugosznak.
Tatár, török és a védők. Uram, temetni kell,
erre születtünk, vagy nem. És a hit,
hogy a lét nem pótolható semmivel.

Védősánc helyett sötét kopjafasor.
Teljes a létszám már az egyiken.
Rejtező hold alatt az egyetlen bizonyság,
hogy senki nem marad, ha menni kell.

– Tanár úrnak tisztelettel jelentem,
a létszám teljes, senki nincs már életben. –
Az éji láthatár örök beteljesedés.
A Törvény fennmarad. Az élet véletlen.