Vári Csaba versei

(VÉGSŐ DOLGOK: A MENNY)

Borbély Szilárd emlékére
1.
Állj fel, időd lejárt! –,
szólt rád az Úr, s az égi porban
egy sz’árny hajolt érted,
fölcsillagzottan –,

így ébredtél. Csupa emlék,
csuromegyverstest volt az ágyad.
Félreértettél mindent egy pillanatra,

és csapdostad, verted,
majd véresre tör’ölted azt a
sz’árnyat.

És csontjaidban a föld pora
emlékezni kezdett a csillagokra,
veérsejtestté lett a minden’s’ég,
és lángnyelve megindult, feléd.

2.
Az Úr szívében nincsenek jók, rosszak!
Egyedül neked hittem el és visszavontad
a reményt, mely síkosabb az anyagnál.
Szétteszi szív’sz’árnyait a szó s ha odanyaltál,
márpedig, nyelvelve a megnyílt nyelvnek,
a semmindet végképp megölelted,
mintha magadhoz nyíltan nyúltál volna,
rövidnadrágos életed a térdéig letolva,
semmivel el nem takarhatod többet,
övé az agyad, a szíved, a törzsed,
mindegy, az ír’galmatlant megkóstoltad:
az Úrban nincsenek nemek, élők, holtak!

3.
Túléli csak, egy’magát, aki született,
s ha szűlsz, szűkül-tágul por’hüvelyed,
és végső állapotát keresve, a testveérsejtbe
íródik fénnyel-árnyakkal, mi megnevezve
nincs hibátlan. Ráírhatsz, nincs rá ír, fájnia
kell, amíg közbenjár titkodban Mária.
Mert felsüt’éj’tüll, ha egyedül van az ember –
szemközt a reménytelennel!

4.
Összerte így áll, és alak’hull’a világ!
Szívsúlypontatlanok itt az evidenciák,
és másképp törik meg a lét peremén
az ember. Olyan, akár a fény,
a végelső ért’elem.
Állj fel! –,
ez a kegyelem.

5.
Aki a legaljára látott, tudja,
és nem felejtheti, hogy az csuklya
volt, nem hamuszín kapucni.
Az nem tudhat többé hazudni,

hogy verstestként közösülő idegenjeinek
hajdani, ködös iszonya liheg,
s mint a patanyom vagy a pergamen,
a bűn másvilági, és fényérzékeny.

6.
Nem a tisztátalan természetellenes,
hanem az akarat, legyen az, legyen ez.
Az Úr mindenképp öröklétet ácsol,
s hogy mennyit ad hozzánk sejt’magából,
látja, ki itt testberoskadt. Annak nehéz.
Nem a szenvedés, a sors, az az édeskevés,
de mindaz, ami itt kilátszik tövig,
hogy annak a remény férfiatlanul rövid,
ki téli lélek, lilálló lehelet,
ki halálból élt végig, majd’nem’egész’
életén át.

7.
Ki az, ha meg nem bocsát,
ha fényköldöknél többet mutatott neked?
Csontpor, csillagpor
veled!

 

TÉLI ÉJ SZAGA

Adventi vers, Kemény Istvánnak

Feljött a fent fény, s ahogy álltam
az égi köszörűk csillagporában,
éreztem, kicsit még sarkos a szívem,
még fájni kell, mielőtt menni innen,
hát eltartottam tőle kést!
E héjéjben hirtelen elfehéredést,
a csont ragasztószagát éreztem s a rostok
közé szíjjasodó, a társuló mocskot,
a tapadás erejét, a húsban, marha nyelvén.
Mind láttam, ami kegyetlen, természetes: fény,
s a tagadást, a ragaszkodást a testhez,
és beletörődtem, hogy ebből is már vers lesz,
mert ahonnan jön: túl, világ’ van.
Valahogy így volt, a szem mögül kiláttam,
s ahogy álltam, eme égi, képi turpisságban,
a karom önkéntelen kitártam,
megadva magam a téli éj szagának,
szimatolva, mint a vad, ha nem támad, 
de készül, miféle les és miféle éj ez,
hogy hasonlatos az Illés szekeréhez.
És boldog volt a vérben maradt meleg,
és dobolt, dobogott a döbbenet, 
ahogy most a szívem veri, feni, fel,
hogy egészen, sohase, senkivel, 
és mégis bent, ott legbelül,
sohase voltam egyedül.

 


ÖLTÖZTETŐK

Takács Zsuzsának

Álmomban meghaltam, azt hiszem.
Sietnem kellett a testtel, jöttek már a hordágyakkal,
agyleves van, hallottam egyiket csörömpölni, nekilátni.
Piros ruhában voltak mind, és nem voltak piros ruhában,
de csak ilyennek tudom mondani legegyszerűbben,
különben nem tűrné meg a vers.
Nem volt, semmi sem volt ijesztő, csak valami haragot,
vagy inkább valamiféle ellenállást éreztem, leginkább
anyám felé, hogy miért nem mondta el hamarabb, még
életében, mert olyan volt, mint aki már akkor tudta,
s akkor kikerülhettem volna annyi fölösleges kínlódást,
amit hellyel-közzel szenvedésnek is nevezhetnék, vagy
ami ugyanaz, ajándéknak, ami az élettel rokon, és nehéz,
nagyon nehéz akként elfogadni, de el is kerülhettem volna
ezt a korai találkozást, vagy valahogy felkészülök rá
rendesen, felöltözök és megígérem magamnak, hogy egy
szavamat se veszik, egy rosszalló tekintetemet se.
Ilyeneket gondoltam, nem értettem meg a mosolyát,
azt hittem csupán a viszontlátás öröme az, hagytam magam.
Ott serénykedett körülöttem, mint akire fontos feladatot
bíztak, a mosdatókét, az öltöztetőkét, vagy csak önként
vállalta ezt az egészet most, lehet, titokban, biztos
mozdulatokkal sürgölődött, mint a javasasszonyok,
vagy a vetkőztetők, a csonttördelők, vagy ahogy
disznóöléskor nagyanyám osztogatta a parancsokat
a fogóknak, a mészárosnak, mindenkinek.
Egyszóval ott ügyködött, hogy nehogy elcseréljenek,
mint akinek ugyanaz a Fiú kell, akinek az anyajegye
ott van a szíve fölött, így volt biztos bennem, tudtam
ezt, szó nélkül is. Hozta a gyolcsot gyorsan, a hófehér
tiszta lepedőt, és nem volt patyolat lepedő sem, csak
ilyennek maradt meg ebben az emlékezetben az a fehérség,
különben sehogyse tudnám mondani sem, különben
nem tűrné meg a vers.
Térült-fordult, forgatta, mint nagy fényes ablaktáblát,
szemfényvesztőket megalázó bizonyossággal, hogy nehogy,
hogy ki ne cseréljenek, mint ’77-ben is három napon át
kérdezgette a felcsernőt, hogy nem-e, hogy biztos-e, mert
ez olyan furcsa,  vagy olyan nemistudom, milyen, Pirinéni?
Siettem hát a testtel, ott a lepedő alatt, ő tudja, hogy
mi van itt, s ebben a nagy sietségben értettem meg valamit
nagyon pontosan, és még hallottam, ahogy odaszólt valaki,
mintegy mellékesen, hogy „ma nem jön az Isten”.
Aznap még három temetés volt, mindenikre mennünk kellett,
egyszerre jelen kellett lennünk, és ott is voltunk, egyszerre,
vidám volt mind a három, felültek, üdvözöltek, mint üdvözültet,
ahogy nálunk az ünnepeltet szokás, így gondoltam. Olyan volt,
mintha kalákában lennénk, vagy nagy őszi betakarodások bőséges,
zsírosan fénylő estéin, vagy inkább lakodalom, keresztelő előtti,
ünnepi készülődésen, de csak az erős kisugárzás tehette, vagy
valami erős jelen:lét, nem volt semmi emelkedettség, se ahhoz
hasonló színpadi egzaltáltság, se ajándék, se virág, se koszorú,
de különös illat lengett, mintha egy ölelő, fényes, de inkább
tejszerű gőzfürdőben lennénk, vagy mint ahogyan ködburkából
csusszan át, elevenné rúgja ki magát a magzat.
Többen érkeztek egyszerre, sokukat felismertem, nevekre
nem emlékeztem, most arra sem, hogy elhangzottak volna
nevek, engem sem szólítottak nevemen. Üdvözöltek, kitörő
örömmel fogadtak, mindenkit, egyformán, aki állt is, feküdt
is, jött is, ment is, ünnepelt is volt, résztvevő is, nem tudtam
eldönteni, hogy ki kinek a temetésére, lakodalmára, vagy
keresztelőjére jött, vagy éppen menni készült.
Apámhoz alig szóltam, ha egyáltalán, ő itt méginkább
olyan, tkp. ámulatra méltóan semmilyen volt, valami
köszönésféle lehetett az, ahogy rám nézett, vagy talán
jótanács, viselkedés ügyében, se több, se kevesebb.
Szemrehányóan kérdeztem anyámat, amikor valamennyit
magunkra maradtunk, hova hozott, hol vagyunk, hogy itt
élők is, holtak is együtt vannak?
Így van ez, mondta, ahogy csak anyák tudnak mondani
bármit is, a legtermészetesebben, hogy tudnod kell,
hogy nincs halál, mint a pelenkát, az ágyneműt, vagy a
ruhát, úgy cserélnek újra, egyebekre ugyanaz a törvény
érvényes, ilyen egyszerű, de hát tudod, te makacs, bátor
fiam, és milyen szépen fejlődtél azóta.
Őt aztán nem láttam többé, jöttem-mentem, otthonosan
totyogtam, mert lépéseknek nem tudnám nevezni, de nem
szédültem, nem volt tériszonyom, nem voltam éhes, se
szomjas, nem hiányzott senki, semmi, vagy nem kerestem
szavakat, mint ahogyan szoktam, mindig, mindenre, a lehető
legpontosabbakat, olyan semmilyen voltam.
Valamiképpen mégis zavart az a mellékesen elejtett mondat,
hogy „ma nem jön az Isten”, ott lógott, mint egy szögre
akasztott nehéz télikabát, amelyet sosem vesz fel többet
senki, és valahogy olyan érzésem volt ettől, mint amikor folyton
magadon érzed valakinek a tekintetét, örökkön készülődő,
de örökre elmaradt mozdulatát, a toroktájt elrekedt szavakkal,
együtt, különben nem tűrné meg a vers.
Éreztem, hogy sietnem kell, talpon vagyok reggeltől, éjfél
rég elmúlhatott, s ma is korán kelek, mondtam ott, valakinek,
mintegy bocsánatkérően, de hangom nem hallottam, s valamiért
megtapogattam a torkom, mint amikor kilincset markolunk
kopogtatás után, és az a kezünkben marad, görcsbe-, majd
összerándultam, zihálva, sírva kiáltottam fel, mint aki magára
maradt, vagy rájött, hogy mindig is egyedül volt, s hallottam
egy másik, kitörő, örömteli kiáltást, egyidőben, vagy lehet,
hogy ugyanazt, hogy “aki fel tud sírni, az él!”
Tág kontűrökkel szakadt reám a szoba, mintha hánynák
rám a földet, s még tágabb szemekkel kerestem a kezemet,
kezeimmel a lábaimat, alig érzékeltem a bőrömet, vibrált
minden sejtem, porcikám, mintha áramszékből vettek volna ki.
Néztem az anyajegyemet, megvan-e, meg is kellett érintenem,
hogy biztos legyek, én vagyok-e, nem-e cseréltek el, s hallottam
a szívem, úgy dobogott, minthogyha készülne kiszökni a mellkasból,
mintha a menny dübörögne, vagy földrengés rázna mindent, vagy
mintha jönne, mintha hatalmas léptekkel jönne az Isten.
Hol vagyok, Uramteremtőm, hol jártam, hol voltam, hová hordoztak
el?! Hát nem elég hogy itt semmit se lehet tudni, ha beleőrülünk se,
vagy ha megtudunk bármit, akkor végül abba, hát már itt meg kell
tudni, mindent, hogy végképp semmit se tudjunk, hogy most már
igazán, mi is az igaz, a való, a tény, a remény, az evidencia, vagy
mi a méhkasos, fényfészkes, darazsas, mézarany fene az egész,
ha ez élet, ha ez nem élet, ha ez halálos, ha ez nem halálos,
ha ezt sem tűri meg a vers?
De hát hogy jön ide az Isten, hova is jönne, honnan is jöhetne, ha
egyszer itt van, bennünk, körülöttünk, mindenben, hát egyikünkből
átmegy a másikba, egy tárgyból egy emberbe, növénybe, vagy akár
fordítva? Így cseréli újra magát, egy pillanatot másba színez át?
Ilyen ostobaságokat kérdeztem magamtól, tudom, mintegy
megnyugtatásképpen. Az Isten színeváltozásairól nem volt tudomásom,
semmi tapasztalásom, végülis persze, hogy semmim, már a hittel is
úgy vagyok, hogy az a kételkedőknek való, vagy csak így fordíthatom
át a szavak létállapotára, hogy megtűrje a vers.
De hogy nincsenek színek, nincsenek tárgyak, láttam, hallottam,
csak itt kötve kell tartani mindent, hogy szét, hogy szerte ne folyjon
a fülben, a szemben, a kézben, az agyban, egyben csak így maradhat,
egyben csak így maradhatunk itt, és egyre csak mondom, hogy ne
féljetek, de ettől, ilyenkor fél legjobban az ember, amikor ezt
mondják, mert félszívűek vagyunk, feleim, feledékenyek, furcsa
fényűek, féloldalúak, félvágottak és félválogatottak, mert jó itt,
mert nem jó itt, mert könnyű itt és nehéz itt, és roppant bátorság
kell ide, és roppant alázat, és hogy miért is jöttem ide vissza, vagy
hogy miért nem tudtam meg, hogy miért, azt magam sem tudom.
De hogy nincs élet és nincs halál, vagy ez így és itt nem az, ez az
árnyékolt álom, vagy alom, aminek messze van már a melege,
a biztonsága és bizonyossága is, nem az, azt láttam, hallottam,
de soha még nem mondták ezt elevenebben, és ami a legszörnyűbb,
és ettől talán még elviselhetetlenebb, megtűri a vers, vagy sem,
hogy valószerűtlenül konkrét szavakkal.
Illetve, nem tudom, lehet nem is szavak voltak, de hallom, itt már
félem is, nem tudom elállni a szavak útját, de lám, a nemszavakat,
is csak szavakkal tudom legegyszerűbben kimondani, leírni, megérteni.
A szavak itt már nem segítenek tovább. Tudhattam volna, hogy nem,
dehát sose tették, dehát nem az a dolguk, dehát akkor mondjátok
meg, mit kezdjünk szavak nélkül, ha elhagyjuk őket, tudjátok milyen,
amikor magunkra hagynak. Mondjátok meg, mit kezdjünk a szavakkal,
tudjátok, hogy velük, de lehet, hogy náluk maradnak kimondhatatlan
hagyott dolgaink, mert velünk, vagy nélkülünk, hol alattunk, hol pedig
fölöttünk, élnek és uralkodnak, és örökítenek. A szavak útja kettős,
sötét, kilátástalan, mint a vész, és ragyog, mint egy hullócsillag,
amíg a vers, kész.
Ám a törvényt, ha még hagyott helyet a fájdalom, a félelem,a hiúság,
ha még maradt hely a különféle konkrét, kreált, kitalált vagy kisemtalált,
Urambocsá’, kontár, kéretlen képekkel összeragasztgatott szíven,
hogy összeraknunk is gyalázat és képtelenség, ha sikerül, akkor azért,
ha nem, amazért, a törvényt, a törvényt azt fénnyel írják, sejti
immár, mintha minden sejtem, barátom, szeretőm,
ismerősöm, rokonom, szerelmem, testvérem,
most és mindörökké.
Ámen.