Barabás Zoltán versei

Maradásom kell-e még?

Mint halálra mérgezett kis életek,
évtizedeken át finom és elegáns
mondatok kergetőztek idegpályáimon
a Márai-arcú rettenettel;

már túléltem Krisztust,
Adyt és József Attilát,
Nietzschét, Szilágyi Domokost,
akik jóval előttem jártak,

és a csenddel háltak
Jeruzsálem falai között,
a lápvilágban, Váradon
s talán még Pesten is;

fél évszázada kapaszkodom
ronggyá foszlott évszakokba,
mint dezertőrök fattya
az alkonyi szélhantokra;

egyre nehezebben mondom ki,
mint aki az n-edik
sarki expedícióra készül,
a pitiáner hazugok közé:

,,vigyétek”. De végső soron
jussotok is. A kapzsiké.
Itt a satnya pártütőké
minden, a füllentőlaciké,

amit Pál és én 
a damaszkuszi útról
visszatérve letettünk
megmoshatatlan lábatok elé. 

Bevallom: nevetséges voltam
a Nap alatt, mint aki álompárt,
csicskásnak csinomjankót talált,
és nyomban felkiáltott: elég! Elég!

Engedd, hogy torzóban maradt
versemmel végül tisztára
töröljem kerti asztalodat, Uram. 
Maradásom kell-e még valakinek?


Istenem, hova deportálod?

Az öreg házak közt
rozsdálló hintaként
billeg a délután.

E szomorú hely,
e szomorú ország
ideiglenes munka-

táborából, Istenem,
hova deportálod
az ótvaros tűzfalakkal

körbekerített őszt?
Hát a nehézlégzésben
szenvedő káprázatot?

Egész délután
egy halott asszony
árnyéka gyógyult

mellettem a padon.
Rákdúlta öléből
két oldalt is

lelógott a pléd,
mert haja tövéig,
haja tövéig fázott.

Még néhány perc
és elballag az utcán
a beesett arcú,

sánta alkonyat,
nyomában a bánatos,
vaksi ékszerésszel,

aki felelőtlenül
ismét teledobálja
az ócska eget

alig pislákoló,
fogaranynak is silány
nyolckarátos csillagokkal.