Dénes László versei

TRIPTICHON

A játék lehetséges vége

Hiába vonsz be egyre fénylőbb mázzal,
Kiütköznek világosan a ráncok.
Hiába dúlnak éjjel vad románcok,
Ha imádod a kelő napot – mással...

El-elbitangol nyájától a bárány,
Nem szült sosem anya hibátlan pásztort.
Eszedbe jut hogy ültünk meg mi száz tort
És üdvözültünk mások üdve árán?

De eljön még egy múltat űző holnap,
Kiszikkadt tested veri buja zápor,
Elúszom csöndben, míg te csontig ázol;

Özönvíz ez, és nem bukkan fel csónak,
Se mentőöv, mit dobhassak a szónak,
Ha elveszejti történelmi mámor...


Az utolsónak vélt

Ölembe veszlek, mint fáradt leventét,
Ki meggyűlölte már a háborúsdit,
Mert rúgták, lökték, reggel-este, untig,
S a lázadását többször is leverték.

Míg ajnározlak, kecsegtetve váltig,
A jóvátételt, érzem, hogy lekéstem,
Hisz elutasítsz gőgösen, kevélyen,
Ígérhetek már kárpótlásul bármit.

Lemállik egyszer arcodról a festék,
Mert meggyötörtek átvigyorgott esték,
Mik körbevettek, mint a semmi foglyát,

Míg rád nem leltem. Tévedésbe esnék,
Ha még hinném, hogy békém visszahoznád.
Mit láttam benned? Boldog karácsonyfát?


Az utolsó

Mit láttam benned? Boldog karácsonyfát,
Mit csillagszórók lepnek, míves díszek,
Szalagok, gyertyák, cukrok, gömbök, színek,
Minek varázsát mások csak lerontják.

De rád találtam, s rejtve, lopva, óva
Behoztalak rideg, szűk otthonomba,
Hogy tartalommal telne meg a forma...
Most sajnálkozva doblak ki a hóra.

Elmúlt a nyár, az ősz, a tél is fogytán,
Csak pompázol és tündökölsz fölöttem;
Dalolj, kacagj, sikolts, hajolj le hozzám,

A társam légy bár kínban és örömben!
Hiába esdek. Nem bírhatlak szóra.
Lecsupaszítva doblak ki a hóra.