Vári Csaba versei

(NÉMAVERS)

I. M. A.-nak

elalszik bennem lassan a vers
és vele arcrajzod fénybe oldva
messziről dobban ide a szíved
a lámpafény lángom leoltja

reám esteledett a test is
és látom: lelketlen reáírva
minden amitől nem tudok élni
s nem emlékszem az álmaimra

ősz van és erőt életet követel
mindenem korábban fárad
csak a véráram csodák csodája
viszi és hozza: nem vagy ne várjak

hogy nélkülem megvagy rendben
az életed csak nekem ilyen néma
amit a sajátoménak szerettem
s csak a csillagos ég enyém ha

és faltól félig fehéredésig fordulva
mormolom kezdőbetűit nevednek
tudom hogy nem tudlak kimondani
csak csodálkozni hogy szeretlek

és a szívtáj alól feltolul ekkor
lényed és valód és megtelik
remény-betűkkel ez a verssor
és hallgat a papírhoz reggelig

és neked álmodnak engem is
a reánk emlékező életerők
hogy régóta kész van már minden
hogy megvár még mielőtt

mert akkor nem lesz erőm szólni se
csak ölelni sírva vagy boldogan
addig összeölellek szerelemmel
a szív dolga honnan s hogyan dobban

(különdal)

a reggelt köd és dér érte mára
ezzel a nappal lement a nyár
véletlen életem vézna vászna
beleborzong a barnulásba
és szív és ősz és talál

(ÉJFÉLI KÁVÉ)

Félhold múlt, s egy szerelem széle
még ég, még égve éget, pernyévé
tördelve az éjkaréjt.
Beültem egy fél versre magamba,
s meglátva magányom, mellé telepedtem,
a furcsa fényű füstfüggöny mögé,
kortyolva a gőzölgő éjt, hagyva
a természetes fényt, hagyva a sok kétes
beszédet, és képtelenséget, hogy téged
lejegyezzelek, ahogyan ismét láttalak.
És üres lett az este teste,
mint az ívpapír és a szavak.
Nem tudtam, melyik találkozás az,
ami megáld, s melyik, ami megátkoz.
Határok hajnali, hajlékony hajléka
volt minden, és mégsem volt sehol egy létra
e mélységes magossághoz.

Néztem a benti, leszakadó lángot,
vöröslöttek a falak, nem kértem
bocsánatot, se engedélyt, meg se hívtalak.
Te is kéretlen jöttél, és kérlelhetetlen
is te mentél végül, „semmi szín alatt” –
de szó nélkül.

Nem segített, s tudtam, nem fog ez se,
így felemlegettem neki az egészet,
hogy miért hagyott itt, nemnekem téged
mért nem vitt emlékül, ahova poklani ment
s én maradtam koplalni addig.
Szólni se tudott, csak a szemei, csak azok
mondták, csak ők voltak ott tényleg,
hogy szeretett nagyon, de nem tudott,
nem bírta szeretni, magától.

Erre nincs metafora, mert erre nincs
bocsánat s nem lehet reményed sem,
amire nincs fájdalom.
Rám mutatott, hogy akkor nálad, veled,
a te vállad is megbicsaklott, a te karod is
megrándult, a te hited is megrendült,
a te szíved is elhűlt, s elkeményedett.
A csoda, hogy élsz, mondta ott,
mintha a puszta lényeget, mintha hegyekből
tépné a mondatot, mintha tűt, mintha szálkát
tördelne tekintete, és mindenen átlát.
Mint aki tűhegyen ült!
Ahogy felállt, megcsapott
valami idegen illat.
Utána akartam menni, s egy papírfecni
állta el a mozdulat-ütötte bejáratot:

„Válasz Istennek! Hmmm...”
Mindössze ennyi, és utóirat:
„p.s.
Szívében senki sem siet,
hogy valakinek látsszon.
Szívem, a szabad, tudod, a tied,
csak őrzi még néhány
saját dobbanásom!
Bár semmi sem sajátom,
mégis rám bízva minden itten,
annyi fényárnyékolt árnyalatban!”

Nem tudtam szólni s a léthuzatban,
ami ott, akkor támadt, ilyen fonák,
titkon le akartam jegyezni,
hogy meg ne lásson a félhold.
De ő se volt már, se fecni,
se szerelem, se magány, se kijárat,
se éjfélholdmúlt, szavak, metaforák,
senki, semmi, se tér, se te, se én.
Vagy mindenikük te voltál, minden
képtelenség természetes fénye,
titokzatos jelenléte, együvé préselve,
a vers csak utánzata, az éjkaréj
csak kávéfolt, csak forróság,
csak a fény, maga.

(SZÍVSZÖG)

Rab Júliának

Csak a magány van!
S tán valaki, nem veled, szemből,
mint ablakon át, álmatlan
párnanyom holdbéli ágyakon
s egyedül, akár egy csillag.

Por szerint: testből.
Titkosan préselt virágillat,
hogy ne téveszd össze a léthuzattal
a szelet, vagy kötéllel a létrát,
a szívszöget, mit csillagod
a sötétből mért rád,
hogy lámpavilágok között
fölemeltessen Napod.

Lélek szerint: szakadék.
Reménynek anyaga.
Jel, ami ragyog.
Fénypalló, amelyen át-, meg át-
rázkódja az embert a világ,
könnycsordultáig,
hogy kikékül, kikeményül az ég
is, mely mind eresebb,
és megnyílik, mint
időnk: a seb.

Sejtrend szerint: áttét,
míg magányából magává válik,
mint a metaforák.
Szó szerint: szólhatatlan lesz,
akár a lét.

Törvényében: fonák,
és kétségeiben is kettős.
Így is, úgy is eltelik a nap,
az éj, az élet, mint a nyár, az ősz.
Maradj a magad titka!
Végzeted ver, vagy véd,
vonszol, vagy vezet,
egyremegy.

Szív szerint: szikra,
mi magától megremeg.
Védhetetlenül egyedül vagy!
Test szerint: kegyelet.
Csillagok csörömpölnek,
verik az eget.

(MINT AKI)

mint aki valamit
nem szeretne elveszíteni
rendezem körötte
a fejét fel-felütő káoszt
mint aki semmit
sem szeretne elveszíteni
szívmarokkal szedem a szénasorok
gyanánt kazalba rakott
tetőtlen terített rendet
ama hiányost
de hiába
az eget nézem s a tengert látom
fejjel lefelé éltem mindig
mint akinek beakadt
ama létrába
a lába

(ÁLNOK ÉNEK)

Dorkámnak

Tagadnád, tudom, velem kelsz és fekszel
az álmok hálószobáiban, árván,
és össze, mindegy, bárkivel,
hogy megmentené az éjszakádat!
Így őrzöd, kegyetlen, kitárván,
láttam tolvaj titkodat, tenger jel
intette, a magánynak teszed szét
szíved, szavad, karod, lábad,

hidegfehéren, mint a márvány!
S a gondolat, akár a skarlát, kiver:
ha szeretsz, eressz, ne írj, ne hívj,
ne mondd ki soha többé a nevem!
„Szeretlek!” Csak szó van rá, csak mozdulat.
„Akár egy későn kapott életműdíj…”,
csak ne lenne ennyire tiszta és eleven!
Meddig van még e hálószobatitok,

álnok álmok áruló álmagánya?
Míg lassan hozzáöregedünk a testhez,
és fölénk nő falánk éjszakája?
És lihegve szeretjük el magunkban,
már mindegy, hogy szorítsz vagy eresztesz,
vérehagyott az ölelés melegágya?
Halálunk után majd? Örök öregen?
Míg én fázom, és te reszketsz?
Ölelsz, ölellek, öltelen s önkéntelen?