Szente B. Levente versei
Jéghártyák
bálvány pilláidra
puhán
csókillat hull
míg
égig érő szívemet
benövik
a kőbe rótt
sziluett fal-lombkoronák
ahogy megérintettelek
csak úgy öleltek benned
fény sötét
csillagörvényben
olvadó
szép emlék
jéghártyák
Csak öleljenek át már!
Bara Attila emlékére
Istenem! csak
most össze ne essünk, - mondta egy barátom.
És, és a tegnapi önmagamra,
arra emlékszel?
Sebaj. Nincs is értelme: üres zsebem ma is.
Hadd fussak, fussak innen –
végig, ezen a kopott járdán,
úgy, mint egy régi szép zongorafutam.
Hadd szaladjak.
Mindegy hová, el innen.
Egyetlen menedékem lehetne:
valaki karjaiban.
Csak öleljenek át már!
És ott hagyott, szaladt, elfutott aztán.
Éjszaka meghalt.
Nyomait porban hagyta, őszintén, tisztán.
Csak a hiány fáj
magas, domboldal alatt lakunk,
a város idelent - látod
odafönt a temetők,
az ég öleli őket.
nekünk már csak a hiány fáj, mondta nagymama
se filozófus, költő, se szakács, orvos, festő
vagy szerető, se múzsák, se kávéház,
szétesnek, buta lázadásba fúlnak,
mert amikor rád tör a mérhetetlen idő,
a pillanat örök lesz,
jön a semmi, a halál, a félelem.
régi titkos vágyak nincsenek már, nincs
mi pótolhatná a csodát –
társadban az ölelést, a csókot,
a szerető és féltő odaadást.
mert nincs mi kellene, mit kívánsz, mi feltölti szíved-
lelked tartalmát, mit tovább adsz,
csak marad mi ott maradt, mint morzsák
a terítetlen asztalon
a falakon innen és túl, odaát,
csak a tűnődés jutott, mint örök és szép álom,
mert el ne feledd - isteni gondolatok közé
fészket rakott madár vagy:
költesz, nevelsz, tovaszállsz.
(a csönd szívében)
a csönd szívében – mondta egy barátom
- az állatok holtan születnek
de magukkal viszik a szellemet
hegyek nőnek ma is helyükben
és templomok és csodák
- egyformák
esténként amikor
feléjük szállnak az imák
*************************
rút repedt
görbe-tükröm előttem
látom törpe vagyok
nem búbos
fehér-fekete
nyakig görbe
estére ha megpihenek
hallom – fel-fel szusszannak a gyökerek
dülledt hátú göröngyök között
gyilkosok lábnyomát dugdossák