Szente B. Levente versei

Csak öleljenek át már!

Bara Attila emlékére

Istenem! csak 
most össze ne essünk, - mondta egy barátom.

És, és a tegnapi önmagamra, 
arra emlékszel? 
Sebaj. Nincs is értelme: üres zsebem ma is.

Hadd fussak, fussak innen –
végig, ezen a kopott járdán, 
úgy, mint egy régi szép zongorafutam. 
Hadd szaladjak.
Mindegy hová, el innen. 
Egyetlen menedékem lehetne: 
valaki karjaiban. 
Csak öleljenek át már!

És ott hagyott, szaladt, elfutott aztán. 
Éjszaka meghalt. 
Nyomait porban hagyta, őszintén, tisztán. 

Csak a hiány fáj

magas, domboldal alatt lakunk, 
a város idelent - látod
odafönt a temetők, 
az ég öleli őket.
nekünk már csak a hiány fáj, mondta nagymama
se filozófus, költő, se szakács, orvos, festő 
vagy szerető, se múzsák, se kávéház, 
szétesnek, buta lázadásba fúlnak, 
mert amikor rád tör a mérhetetlen idő,
a pillanat örök lesz,
jön a semmi, a halál, a félelem.
régi titkos vágyak nincsenek már, nincs 
mi pótolhatná a csodát –
társadban az ölelést, a csókot, 
a szerető és féltő odaadást.
mert nincs mi kellene, mit kívánsz, mi feltölti szíved-
lelked tartalmát, mit tovább adsz,
csak marad mi ott maradt, mint morzsák 
a terítetlen asztalon
a falakon innen és túl, odaát,
csak a tűnődés jutott, mint örök és szép álom,
mert el ne feledd - isteni gondolatok közé 
fészket rakott madár vagy: 
költesz, nevelsz, tovaszállsz.

(a csönd szívében)

a csönd szívében – mondta egy barátom
- az állatok holtan születnek
de magukkal viszik a szellemet

hegyek nőnek ma is helyükben 
és templomok és csodák 
- egyformák
esténként amikor 
feléjük szállnak az imák
*************************
rút repedt 
görbe-tükröm előttem 
látom törpe vagyok 
nem búbos
fehér-fekete
nyakig görbe

estére ha megpihenek 
hallom –  fel-fel szusszannak a gyökerek
dülledt hátú göröngyök között
gyilkosok lábnyomát dugdossák