Print this page

Balla Zsófia versei

A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ LEVELE

Nem azt siratom, ami nincs már nekem –
kuncogva gondolok arra, mi odavan:
mennyi gömbölyűséget sikált a kezem,
s olyan bőrt, ami sima, ránctalan.
(Most bőröm fodroz, mint tó felszíne,
és ha mozdulok, saját tánca van).
Eszembe jut, hogy milyen szomjasan
faltuk egymás illatát, erdőben, gyepen,
hogy az eszmévé finomult vágy testté,
egy tenger partján kettőnké legyen; 
az érintés gyöngéddé gyúlt s hevessé,
s így örökkévaló, amit egy perc kínált:
a szerelemben  emeltük magasra –             
legyen istenné, mi földként determinált.

A villogó tekintetekre gondolok
(nem arra, hogy csúsznak most félre rólam),
és táncban helyük kereső kezekre,
s más tagokra, mindjük hogy idomul.                  
Az a tánc enyém. S a zene is, bár rezegve.
Remélhetem, hogy erényem javul?
A múlt minden árnyának tartozom
egy-egy figyelemmel. Nem várhatok sokat.
Nehezen nő fel az ember. Amíg ifjú,
minden jelent elosztogat.
Azt hiszi, jövője messzi, akár a távolok.

ASSZONYDALOK

Pénelopé

Szerelme él, de mégis elveszett.
Hozzá nem ér, múltra ítéltetett.
Hagyja, hogy elfeledje Ithakát.
Selymes és gömbölyű formák helyett
abba szerelmes, amit kitalál.

Belátom

Volt néhány év, hogy a hínár belepte 
a felszínt, s tükrét, az eget.
Az egyedüllét halk halállal kínál,
míg mérték nélkül méreget.

Hajam alatt bolyongok, megtanultam,
ne igazam keressem,
hanem az igazságot.
Az érő szavak mind kivékonyultak.

Lehetnék jó, ha szomorú vagyok?
A pökhendi beszéd beledagad az égbe,
cipőbe bütyök s erény-darabok.

Bűnbe esnél, hogy a tudásból szedhess?
– fecsegő drukker süketít, zagyva zajok.
Gonosznak lenni jó, jónak lenni keserves. 

Ráolvasás

Ki szeret téged, mondd, ki az?
Egy árva macska, csöpp kuvasz?
Akit sors adott, elfeled, 
nem óvja emlékezeted.

Tudj élni – füled zúg – magad.
Simogatás szélből fakad.
Ha nem ér száj több, más tenyér –
óvatlanul és bátran élj.

SZEGÉNY, ÖREG SZÍVEMBŐL

Szegény öreg szívemből 
kicsillog már az éjszaka.
Mások kezében sorsom eldől.
Pénzverte szónak nincs szaga.

Ami most az eget betölti,
füst és tűz, s lágy fény, egy kevés.
Itt a ranghoz még nem kell ölni,
– nyel és nyelvel a törtetés.

Világ s tudása elborul:
gazdag háborúk szabják össze,
míg vad szegények botorul
vívják. Az ész mért jár, ha közben
fényvető gyöngye kifakul?

A TEST, A TEST

A legsajátabb idegen.
Mindenem ezen szűröm át,
füves teám, apadt tejem.
Mondanám, hogy benne lakom,
vagy hogy körülvesz. Fog, ha tart.
Gondolat s a szemvillanás
úgy egy vagy kettő, mint köröm s az ujj.

Lelkem, eszem, bármerre nyúlok     
hús szorítja, tengerét a part.
A testem nem éli túl semmi más.

Lelkem naponta halhat-kelhet.
Romlik? Spam, megszakadt tévéadás.
Képek sugározzák játékait.
Mint a rózsa: nem tudom, mit takart
ezer leple, merre száll. Mért marad
testembe kötve számtalan fonat.

Nem, nem csak telefonközpont a testem.
Nem csak memento, hiányos idézet.
Rokkanó ajándék az érett Pestnek.
Nem kopott becézés, szélgyönge csók.
Eszköz – kié? –, akár a lézer.

A testem hol én, hol nem én vagyok.
Bárhol sajog, nem sikerül levetnem,
ha bizsereg, tán visszaolvadok.    
Ráncos kis illat. Nedves rügy a fán.
Zsenge a lélek. Az ész nem hagy lennem.
A test, míg élek, semmiképp se sok.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány