Borsodi L. László prózaversei

Összeér, utolsó

Szomorú esők nem bántanak, tócsák helyét nem számolom, és a szelek összevissza. Nem érintem meg az ösvényt, nem kutatom, éppen hol laksz. A nyugalmad érdekében közönyöddel takarózhatsz.
Nem kínoz szégyenérzet, félelem, nem ér utol a nézésed. Itt minden rád vall, de templom helyén nem száll pernye, és a nyomok körbevisznek. Itt minden összeér, utolsó: lüktet, mint eleven seb, csendben horpad, mint talp alatt hó.
Fekszem az árnyékom mellett. Jó lenne csendben betakarni.

Titkos nyaraló, kert

Minden, minden ott kezdődik: az erdei, titkos nyaralóval, a kerttel a ház körül. Mindig oda vonulsz el, ott feledteted magad. Hónapok, évek telnek el így. Ilyenkor nincs neved, ízed, illatod, nem idéz hajnali villámlás, nem hoz felém langyos őszi szél. Ravasz vagy, mint vadállat, hallgatag vagy, mint Isten.
Hiányodból hitelezem a világnak magam. Így szeretnek téged bennem, bár nem beszélek rólad, érted csak hallgatnom szabad.
Arra gondoltam, egyszer felkereslek, de mi lesz, ha kiderül, hogy csak áltatás ez a kezdeti összevissza, ha nem nyitsz ajtót, nem ölelsz meg, borral sem kínálsz, ágyadba nem fektetsz? Mi lesz velem, mi lesz veled, és a kerttel a ház körül?
Így várlak, így pusztulok az emlékezéstől a megismerésig, hogy egyszer egy nyitva felejtett mondatban hátha megtalálsz.

Beköltözés

Beköltözhetnél hozzám. (Legalább egy délutánra.) Hiszen ez a lakásom.
Ez itt a kamra: a polcokon málna- és baracklekvár, néhány üveg tavalyi szilvakompót, a vászonzsákban teafű, egy tálon friss zöldség, de a dobozban nincs krumpli, a bor már elfogyott.
A konyhában őszi illatok emléke. A székek az asztal alá húzódtak, nem remeg morzsa az abroszon, igaz, az abrosz a fiókban. A kések példás rendjét ne kérdezd: élük nem érintheti a délután feszes bőrét. S bár nem hevernek mosatlan edények a kagylóban, a vízszámláról ne kérdezz!
A fürdőszoba ajtója csukva. Ha kinyitnád, minden fehér és kék. A tükörben megnézhetnéd magad. Biztosan elámulnál. A törülközők összehajtva, a tusfürdő a kád szélén, a fésű a tükör előtt, a víz a csapban hűs vagy forró. Ahogy te szeretnéd. Itt minden téged vár: megfürödhetnél, ha eljön az idő.
Az ott a hálószoba. Ott alszom, ölelek és ölök, Krisztus keresztjét szólítgatom, ha hosszú az alkony, és hajnalig tombol a hóvihar. A csukott szekrényektől ne félj! A frissen mosott ruhák illata engem őriz: aki valaha lehettem volna.
Lépj be! Ez itt az én szobám. A televízió még új, bekapcsolhatnád, hogy megkeresd kedvenc műsorod. Ezek képes albumok – szindbádi valószínűtlenségek. Ne nyisd ki, ne lapozd fel őket: óvd magadban és bennem a délutánt!
Inkább nézd a könyveket! Levehetnél néhányat a polcról. Olvass bele, gondolom, és mosolyognál, ha tetszik. Magaddal is vihetnél párat, hogy végigolvasd, és majd hosszan beszélgetnénk róluk.
Az íróasztalom rendezetlenségét piros lámpám fénye ellensúlyozza olykor. Itt dolgozom, tulajdonképpen itt élnék. De mi lenne, ha most inkább leülnél a díványra? Helyezkedj el kényelmesen, mondanám, mindjárt hozom a teát, a kávét, esetleg bort a boltból.
Talán kissé zavarban lennél: nem értenéd, miért ez a körültekintő készülődés. A szememből olvashatnál, tétova gesztusaimból, de elméretezem az arányokat. Óvatosan hátrább húzódnék, hiszen kocsonyásodik közöttünk a csend, mint odakint az alkony. S szemedben, jaj, szemedben menekülnek a szarvasok.

Számvetés, reggel

Hajnalban kelek. Hideg fürdő, langyos kávé tejjel. A pirítós íze kesernyés. Az edények halma, a szekrények nyugalma tegnapi részleteket idéz. Egy arc: talán az arcod. Hangok és illatok, de a józan robot illúzió marad, akár a tünedező járókelők és az elsuhanó autók színe az ablakon túl.
Így indulok. Kezemben üres táska. A kulccsal kettőt fordítok, gondosan zsebembe teszem. Nem látja senki, merre megyek a lifttel. Hol van irgalmas angyalod?

Rovátkák a porban

Bevégeztetett. További kérdéseim nincsenek, minden magyarázat fölöslegessé vált. Innen kellene elmozdulni, kinyilatkoztatni illene, megköszönni ezt-azt. Mondjuk az irgalmat, hogy láthatóvá vált a csend, és a rovátkák a porban.
Egy kifli a boltban, egy kávé cukor nélkül a sarki presszóban. Tejjel természetesen. Ezt meg lehetne köszönni, vagy éppen innen visszafordulni, és hinni abban, hogy hátra van még valami. Kitartani ebben. Ez mégiscsak szép volna, de hiába emelem fel a homokból a kagylót, üres.
Nem lehet az eget kulcsra zárni.

A parti sziklák

Ma sem jön át a szomszéd, az ajtója napok óta zárva. Elköltözött vagy meghalt, nem tudom. Ha mégis jönne, borral kínálnám, sajttal, hosszan hallgatnám fecsegését, de ajtóm előtt nem téblábol csak a csend, majd besurran, szétterül, tárgyaim között egyensúlyoz, sűrű lesz, utóbb törékeny.
Kint elered az eső. Mint Magdolna fojtott zokogása. Haja az éjszaka, betakar, illata bódít, álmodni hagy. Így talál a reggel, így köt meg szememben a fény. Csak a tenger, a tenger szüntelen idegroham, de a parti szikláktól visszatér.

Szembejön, utolér

Nem próbállak újra kitalálni. Már a tárgyakban sem bízom. Igyekszem legyőzni az undort, nem késleltetni, ami úgyis szembejön, utolér. Bár ügyetlennek tűnhet, be kell látnom: a részletekben sem rejtőzködsz, csak úgy teszel, mintha te derengenél a parton, a hegyek visszfényében, és közben azt játszatod velem, hogy élek.
Ha türelmemet akarod, tőled tanult utolsó szavaimról is lemondok, sorba rakom, alakzatokba, ha úgy kéred, csak ne kelljen ebben a gyanús csendben várakozni, és úgy tenni, mintha lenne, legalább átmenetileg, egy másik út.

A tájon túl

A tájon túli tájban a tekintet befelé keresne, de nem part a part, a távoli hegy nem veszteség. A földön senki, az évek vízre írt nyomok.
A nappalok már átsütnek a csontokon, gravitálnak. A sejtek éjszakája kezdődik, a sérthetetlen arctalanság. Feladják különbözőségüket fák, füvek, kövek.
Összeolvadnak a mondatok.


Borsodi L. László: Utolér, szembejön, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016, Ráduly Margit illusztrációival