Bogdán László versciklusa

AZ ERDÉLYI TÖRTÉNET

Sándor Ivánnak

I. Levelek a Krímbe
 

Levelek a Krímbe. Gyűl a válságdíj. A rab ne búslakodjon. 
Legyen türelemmel. Mást nem is igen tehet. Nyerítő lovak 
a hegyi legelőkön. Elsüllyedt katonatemetők.
Egy kirándulásról egyetlen félrelépés. Égő éjszakák.
Fekete kocsik a kapu előtt. Néma házak.
Elnémult asszonyok. Lesepert padlások. Kuláklisták.

Csóvák a nádtetőn. Itt a tatár, a török! Beolvasztott harangok 
dörögnek a kökösi hídon. A fejedelem ismét kiutasítja 
a jezsuitákat. Bécsben a kancelláriáról távolinak tűnik mindez. 
Lóra pattan a testőr. Imbolyog az ellenfényben 
egy részeg szovjet katona. A kúria ámbitusáról pipafüstbe 
tűnik el minden. Szibéria végtelen erdőségeiben sem hal meg
a haza, Sztambul bazárjaiban sem, csak káposztás hús legyen!
S máris látjuk amint a Szent Anna tó tükrén fölragyog a nap
(2004. szeptember l.)             

           
II. Akkoriban rossz idők jártak

„Más hangok, más szobák.”
(Truman Capote)

Akkoriban rossz idők jártak. Fekete fellegek 
tornyosultak az égen. Feketén tűnt el a nap. 
A vadállatok lesunyt fejjel jöttek be a faluba, 
és ott várakoztak némán a templom előtt. 
Katonák dúlták a vidéket. Sivalkodó malacokat 
tűztek lándzsavégre, lőttek szitává, 
de sem Basta generális, sem Mallinovszkij marsall 
nem parancsolta vissza őket, a basákról nem is beszélve. 
Minden kétségessé vált bizonytalanná. 
Szedte áldozatait a fekete halál. A fejedelem csak 
asztrológusával tanácskozott, de a csillagokból sem 
lehetett kiolvasni a jövőt. Gyülevész hordák 
vertek tábort a városkapu előtt. Zsúfolásig teltek meg 
a börtönök, és Sztálin városnak nevezték Brassót.
(2004. szeptember 11.)                                     

III. Dolgaink romoltak…

Dolgaink romoltak. Uralgott a passzív rezisztencia.
Bethlen Gábornak föl kellett adnia Lippát
A csukott ajtó és a nyitott szem hősei elfordultak.
A román elvtársak bírálták az elvtelen magyar egységet.
Budai Nagy Antal eltűnt a csatában. Váradit és Bartalist 
kivégezték. Vértesek dúlták a vidéket. Folyt a
kollektivizálás, ágyúzták Madéfalvát, tüzes vastrónusra
ültették Dózsát. Tilos volt leírni a helységneveket magyarul.
Sem Kós Károly, sem Wesselényi Miklós nem tudta megteremteni
Erdélyt. Enyedet felperzselték. Tombolt a véres farsang.
Kurkó Gyárfás megőrült a börtönben. Dörögtek Gábor Áron 
ágyúi a kökösi hídon. Apáczait a toronyból akarták lehajítani.
Jöttek-mentek a peregrinusok, a kivándorlóhajók, az agitátorok.
És az égről Márton Áron égő szemébe költözött a remény.
(2004. február 22.)                    
                       

IV. Ady Csúcsán, az ablakból nézi a menekülőket

„Dolgaink romoltak. Mégse tűztünk el innen.
Akkor is itt maradtunk, mikor mások futottak?”
Csinszka dadája már sírt. Csúcsai ablakunkból
néztem, rossz szekereken menekültek a népek.
Hosszú századok óta mindig csak menekültek.
Török, tatár és muszka, labancok, martalócok.
Áradás, visszavont kegy, hajójegy, adósságok.
Ki tehette, erdőkben keresett menedéket.
Ilyenkor mire gondol az égben fenn az Isten?
Futnak ágrólszakadtak. Bosszúállók a győzők.
Vérre szomjúzó csordák fosztogatják a várost.
Ilyenkor elfordul? Sír? Mit akarhat az Isten?
Rossz szekerek viszik. A vesztes visszafordul.
Fénybe fürdetné arcát, míg a nap is el nem vész.                                         
(2004. február 22.)                                 
                          

V. Folklór
                                                         
 Madéfalva l764

Ződ Péter es montta: ne higgy az nímetnek!
Zsóddal, akármivel, gőggel hitegetnek.
Labancok szavára ne indulj, ne kelj fel, 
vegzálnak, bécsapnak, mondotta Ződ Péter.
Azt es hezzátette: Székejfőd mindég ződ, 
hát meg kell védeni tatártól, nímettől.
Minek szétrajzani átok-idegenbe?
Ződ Péter es mondta, mink maraggyunk helybe!
És ha jő az önkény, pogányok, labancok, 
fegyvert fel ne vegyünk, ne kezgyünk mink harcot!
Fussunk bé Módvába, mennyünk az erdőre, 
ne ugráltassanak császárné kedvére.
Ződ Péter mondotta? Ha a székej támad, 
ő bánnya mindég meg. Ne áll katonának!…
(2003. november 2.)